A csuka talán az egyetlen ragadozó halunk, amely horgászatánál a használt műcsalik tekintetében nem az első helyen szerepelnek a wobblerek. Amikor csukára pergetünk, akkor legtöbbször a klasszikus támolygó és körforgó villantók kerülnek elő a dobozokból, amely csalik egyrészt jól bírják a csukafogak okozta igénybevételt, másrészt olcsóságuk folytán bátrabban horgászunk velük az ágas-bogas akadók közvetlen közelében is. Jó pár évig én is csak ezekkel horgásztam, de ahogy okosodtak, fogytak a csukák, kénytelen voltam új műcsalikat is kipróbálni. A tavak mélyebb részein kézenfekvőnek tűnt a gumihalak, twisterek használata, így ezeket már évek óta alkalmazom, ám az utóbbi időben egyre többször került elő a wobbler is a csukaszezonban.
Nem tévedek nagyot, ha kijelentem, Magyarországon a műcsalis horgászatot tekintve legnagyobb hagyománya a csukára való pergetésnek van, éppen ezért könnyű és nehéz is egyben ezen a téren új műcsalikat ajánlani. Ráadásul aki egyszer megtanul támolygó villantóval horgászni, az ritkán fog más csalihoz nyúlni, ha csukázásra kerül a sor. Miért is tenné? A „vas” nem kopik, nem lyukad ki, változatos mélységekben vezethető és bevontatása közben csak a horgász kreativitása szab határt az alkalmazható trükköknek. Én is szeretek kanalakkal pergetni, az akadókkal tarkított, hínárral, töklevéllel benőtt csukatanyákon nem is igen van más csali, amit hatékonyan tudunk használni. Van azonban néha olyan nap, amikor nem fogunk. Vagy azért, mert nem éhes a hal, vagy azért, mert nem ott tartózkodik, ahol keressük. Az utóbbi években figyeltem meg, hogy egyes időszakokban a csuka elhagyja a búvóhelyét, és a mederben tartózkodik. Ennek okát nem ismerem, de az oknál sokkal jobban érdekelt az a módszer, amellyel ilyenkor is hatékonyan megfoghatjuk. Természetesen használhatjuk a bevált műcsalikat is, de ezeken az általában nem túl mély, 2-3 méteres vizekben lehetőségünk van a wobblerek kipróbálására is.
Több gyártó cég készít műcsalikat, amelyeket kifejezetten csukára ajánl, de ezek legtöbbször kimerülnek a csuka kannibalizmusára alapozó csukaimitációkban. Persze biztos megeszi fajtestvéreit is, de azért legtöbbször mégiscsak egyéb táplálékhalakat fogyaszt. A Spro Pikefighter wobblereket Hollandiában fejlesztették ki, ahol a csukák wobbleres horgászatának sokkal nagyobb hagyománya van, mint nálunk. Persze a vizek is más jellegűek, jellemzően tisztábbak és mélyebbek, ám ugyanaz a csuka lakik a mi vizeinkben is. Ugyanaz a hal, de talán mégsem ugyanabban az átlagméretben, így dobozomba nem a 14,5 cm-es, háromrészes nehézbombázók kerültek, hanem a PikeFighter Junior névre hallgató, 8 cm-es, egy- és kétrészes műcsali változatok.
A dobozból kicsomagolva egyből szembetűnik a műcsali igényes kidolgozása. Különösen a szemek kialakítása tetszetős, nem szimplán festve vannak, hanem domborúak, nagyméretűek, háromdimenziósak, a plüssállatok szemeire hasonlítanak a leginkább.
A test formája oldalról lapított, az orrkarikától a test egyharmadáig vastagodik, majd a maradék kétharmadban fokozatosan elvékonyodik. Az egy-és a kétrészes változat között se nyelvformában, se testkialakításban nincs különbség, mindössze a kétrészesnél egy csukló került közbeiktatásra. Jó lehetőséget teremt ez számunkra, hiszen előfordulhat, hogy megfelelőnek tartjuk műcsalinkat, mindössze kicsit gyorsabb veretést várnánk el tőle. Ilyenkor nem kell mást tennünk, mindössze ugyanannak a wobblernek a kétrészes változatát kell kapcsunkba csatolnunk. A katalógus szerint az egyrészes változat maximális merülési mélysége 2 méter, míg a kétrészesé 3 m. A gyakorlatban én azt tapasztaltam, hogy nincs jelentős különbség a két csali között, persze ebbe az is belejátszik, hogy a kétrészes változat lassabb bevontatásnál is produkálja a megfelelő mozgást. Létezik a kétrészes változatnak egy extra nagy nyelvű, mélyre törő változata is, amelynek ránézésre is megszavaznám a katalógus által írt 5 m-es maximális merülési mélységet.
Az egyrészes PikeFighter Junior 17 színben készül, és jelentős túlsúlyban vannak a természetes színek, ezzel is jelezve, hogy tiszta vízre, nappali horgászatra tervezték. Nem kell azonban nélkülöznünk a divatos éjszakai színeket se: mint sok gyártónál, itt is megtaláljuk az FT, RH festésű csalikat is, de egyedi, extrább színeket is alkalmaznak a fémesen csillogótól a matt kialakításig.
Nyár közepén jártunk, amikor kezembe kerültek ezek a wobblerek, így eszembe se jutott csukás víz után nézni. Kézenfekvő volt, hogy az első próbákra folyóvízen, a Tiszán került sor. Súlyához mérten nagy felületű ez a csali, de a testben helyet kapó golyóknak köszönhetően mégis jól dobható. Az erősebb sodrású helyeken gyorsan fenékre érkeztek de a botspicc megemelésével, illetve rövid szünetek beiktatásával könnyen lehetett a fenék közvetlen közelében vezetni. E műcsali - feltételezhetően a golyók tehetetlenségének köszönhetően - nem hajlamos a túlveretésre: gyorsan eléri az „üzemi” mozgást, és attól kezdve drasztikus gyorsításra van szükség, hogy veretésének üteme felgyorsuljon. Megtapasztaltam ezt a kétrészes változatnál is, amely csupán a csónak mellett megtartva felvette a ritmust, de az erőteljesebb spicchúzásokra is csak a mélység megváltoztatásával reagált.
Az áradó vízben csorgó csónakból akartam horgászni aznap, balin, jász és esetleg harcsa reményében. Csendes este kerekedett, még a balinok is elhallgattak, mindössze a szúnyogok gyülekeztek rendületlenül. Jócskán rám sötétedett, és két aprócska balinon kívül semmit se tudtam felmutatni, felszíni mozgást se hallottam, így mélyebb járatú műcsali után kutakodtam a dobozban. Kezembe került a PikeFighter Junior is, a DFT színkódú csalit ki is készítettem, de természetesen egy jól bevált, fogósnak vélt wobblert csatoltam a karabinerbe. Jó órát dobáltam eredmény nélkül, le is mondtam a halfogásról már, de olyan kellemes volt a folyó hátán, hogy nem indultam még haza. Felkerült a PikeFighter wobbler, „legalább kitapasztalom a mozgását…”. Azt sejtettem és gyorsan be is bizonyosodott, hogy a 40-150 grammos bothoz kissé könnyű a csali, és kevésbé intenzíven is dolgozik, mint az eddig használt műcsalim, de pár dobás után kezdett ráállni a kezem. Kezdtem élvezni, hogy nem is nagyon kell visszafognom az utolsó métereken, hiszen akkor is diszkrét csobbanással ér vizet, amikor szabadon, fékezés nélkül hagyom beesni. Lassan ráéreztem a bevontatás ütemére is, kezdett tetszeni a horgászat. Rövideket dobtam, a sodrásra merőlegesen húztam, így természetesen nem tudta elérni a 2 méteres vontatási mélységet, de másfél méterre így is sikerült lehúznom, amit egy keresztben álló gally erőteljes „rávágással” díjazott is. Épp elértem az evezővel, így kimentettem a csalit és egyben pontosan lemértem, milyen mélységben is közlekedik ebben az esetben a PikeFighter Junior. Erősen akadós helyhez közeledtem, így megfordult a fejemben a csalicsere, de győzött a lustaság, megkockáztattam pár dobást. Az egyik partszélről indított bevontatás közben halvány koppanást éreztem, meg is lassítottam a műcsalit, azt gondolva, hogy az akadót értem el, de a következő pillanatban erőszakos rántást közvetített a botom. Ráhúztam én is: „ez bizony hal lesz, mégpedig kapásából ítélve harcsa!”. Erőteljes mozdulatokkal emeltem el az akadósnak vélt területről, és csak a csónak mellé érve lazítottam kicsit, számítva arra, hogy a meglepett hal erőteljesebben kezd védekezni. Egy-egy pumpálós mozdulatra volt csak ereje, hiszen a felszerelés nem őrá volt méretezve. Mindenesetre a kétkilós forma harcsának is nagyon örültem azon a csendes éjszakán, annak meg különösen, hogy egy új műcsalit tudtam felavatni. A horog tökéletesen akadt a húsos szájszegletben, alig tudtam visszavenni a műcsalimat. Természetesen lefotóztam a tettest, majd visszaengedtem, remélve, hogy pár éve múlva újra találkozunk. Ezen az estén ez az egy hal akadt, hiába erőltettem éjfélig a horgászatot.
A következő PikeFighteres eseményre majd 3 hetet kellett várnom, családi, munkahelyi elfoglaltságok miatt nem is sokat voltam a vízen, és ritkán tudtam sokáig maradni. Közben a folyó letisztult, meglassult, így az esti pergetés fő célpontjának a süllőt választottam. Kényelmesen, még napsütésben indultam útnak, hogy ezúttal több időt szánhassak a terep felderítésére és a csalik próbálgatására. Első megállóhelyem egy meredek, mély vizű kövezés volt, ahol szinte a part mellé kellett simulnom csónakommal, hogy a kellő szögben tudjam vontatni a műcsalikat.
Közvetlenül a partszegélyen evezőnyi mélységet találtam, így egyértelműen mélyjáratú műcsalit kellett előkészítenem. Nagy önuralommal félretettem a sokat használt csalikat és az Aruku Shad illetve PikeFighter wobblereket készítettem elő. Az Aruku Shaddel a kövezés belső oldalát gondoltam meghorgászni, majd a sötétedés első perceiben a PikeFighter és a kő partszéli részének vallatása szerepelt a terveimben. Pár dobással belőttem az irányokat, egész jól betájoltam magam, majd leültem vacsorázni. Korán érkeztem, nem akart közeledni a szürkületi időszak. Leellenőriztem a horgokat, ragadósan akadtak el az ujjbegyemben, felesleges lett volna elővennem a fenőkövet. Közben a balinok a folyóközépen úszó hordalék vonalában elkezdtek szemérmetlenül fröcskölni, így gyorsan felcsatoltam a kisebb, 6 cm-es Aruku Shad wobblert és dobálni kezdtem rájuk. Persze ez a csali nem erre lett kitalálva, de egész jól dobható és gyors bevontatással könnyen vezethető a víz felső rétegében is. Halat nem fogtam, de eltelt az idő, így visszafordultam és folyásnak lefelé, a kövezésre kezdtem el dobálni. Kidobtam a csalit közvetlenül a part mellé, lassan utánaengedve a zsinórt a fenékre engedtem, majd óvatos emelésekkel vezettem magam felé. Egyre hosszabb dobásokkal fésültem át a terepet, már a közelemben járt a műcsali, amikor erőteljes koppanással jelentkezett a kapás. Bevágásomra minimális súlyt éreztem. Gyorsan tekertem az orsót, „biztosan felém úszik”, gondoltam, de hirtelen a felszínre csapott a 30 cm-es süllő és egyből megértettem, miért nem ellenkezik jobban. Éppen a szájszélt fogta a horog, így be se emeltem a csónakba, egy gyors mozdulattal még a vízben kiakasztottam és útjára engedtem a kis ragadozót. Elégedetten egyenesedtem fel, de tekintetem az előkészített fényképezőgépre esett. No szép, minek hurcolom akkor magammal, amikor a témát észre sem veszem. Közben besötétedett, elérkezettnek véltem az időt a partszél meghorgászására. Csalit cseréltem és mivel mostanra szépen letisztult már a víz, egy RH színű, tehát sötétebb, nem túl csillogó wobblert szemeltem ki. Már az első dobásoknál igazolódott, hogy jól választottam, no nem a színt, hanem magát a csalit. 4-5 gyors tekeréssel elértem a követ és az utolsó méterekig a követ kopogtatva tudtam vezetni. A halak azonban nem díjazták tökéletesnek gondolt csalivezetésem, így pár percre leültem szemlélődni. Dobálás közben sokszor nem veszem észre az egyértelmű halmozdulásokat se, nem hallom meg a távolabbi rablások hangját, hogy a kishalak diszkrét csobogásáról ne is beszéljünk. Éppen ezért időszakosan le szoktam állni, hátha hallok, látok valamit. Ez egyébként az éppen horgászott helynek is sokszor jót tesz, mint ahogy most is elkezdtek gyülekezni a kishalak, amelyek a folyamatos dobálásom miatt eddig nem álltak ki a kő szélére. Persze lehet, hogy kiálltak, csak nem vettem észre. Jó 10 perc után kezdtem újra a horgászatot, de fejemben már a távozás gondolata motoszkált. Jól el is késtem a bevágással, pedig jellegzetesen, koppanós rávágással jelentkezett a süllő. Nem túlzok, ha azt állítom, 2 másodperccel később vágtam be neki. Szerencsémre a hal megakadt, be is feküdt a sodrásba, így közelebb húztam a merítőt. Alig egy perc múlva már a csónak mellett fröcskölt. A hasi horog egy ága fogta csak a szájszegletét, így gondolkodás nélkül alátoltam a merítőt: inkább készítsek egy beállított fotót, mint akciófotót a semmiről. Természetesen a kilós süllőnek első dolga volt, hogy a horgokat rettenetesen belekavarja a merítő hálójába, de közben a wobbler hátsó horgán felakadt, így úgy nézett ki, mint a pók hálójába kavarodott légy. Most nem felejtettem el fotózni, és a hal jó partner volt ebben, kimeresztette az összes tüskéjét, hogy nagyobbnak látsszon. Pár dobást még eleresztettem ezen a kövön, de nem találtam több halat, így nemsokára felszedtem a horgonyt és odébbálltam.
Csukázásra ajánlják ezt a wobblert, de természetesen más ragadozó hal is megfogható vele, mint ahogy a fenti esetek is bizonyítják. Harcsára, főleg a komolyabb példányokra mindazonáltal nem ajánlom, de azokon az estéken, amikor nem áll fel víztetőre a ragadozó hal, sikerrel kutakodhatunk a PikeFigter Juniorral a mélyebb szakaszokon, a süllők és a kisebb harcsák méltó ellenfélre találnak személyében. Amikor e sorokat írom, már kérlelhetetlenül közeledik az ősz, a csukák ideje, így reményeim szerint nemsokára arról is beszámolhatok, hogy miként szerepel a PikeFighter Junior a csukák birodalmában.
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Magyar Anita, Kerekes Andor, Kiss Gábor
