Balázs a nyílt víz felé hajigál egy általa készített szörnyeteget, miközben én a víz fölé hajló ágak elé próbálok beejteni egy spinnerbaitet. Mondom is neki, hogy ez csak amolyan megszokás, mert halat innen még nem fogtam soha, pedig a hely „adja magát”. Vize ugyan elég sekély, de az ágak takarásában muszáj lennie legalább egy csukának. Amolyan klasszikus rejtekhely lenne, de még egyszer sem adott halat, hiába szórtam már oda mindent, ami a kezem ügyébe akadt. A csali harmadszorra is pont ott csobban, ahol csobbannia kell, szinte súrolja a legszélső leveleket (lehet néha szerencsém…). Ahogy tekerek egyet az orsó karján, a spinnerbait kanala beleharap a vízbe, a bot spicce durva bólintással válaszol. Két taktust húzok a csalin, aztán csalódottan hátrafordulok, hogy megosszam Balázzsal az újabb kudarc keserű élményét. Buuummm…
… a csuka olyat vág oda a gumiruhás horognak, hogy a viszonylag szigorúra állított fék is belenyekken. Úgy megijedek, hogy majd’ kiejtem a kezemből a botot. Bevágásról szó sincs, annak is örülök, hogy még nálam van a pálca. A hal csupán néhány méterre előttem fordul egyet lefelé, de túl mélyre ott nem tud menni. Laposan húzom oldalra a botot, megpróbálom a kézitusát a víz alatt leküzdeni. Gyorsan letudjuk a fárasztás intenzívebb részét, a hal komótosan sétálgat a bakancsom orra előtt. 50 centi körüli csuka villogtatja felém az oldalát. Nem készült még el az erejével, de már hűen követi az általam megszabott irányt. Elkezdek a fényképezőgép felé kotorászni.
A fényképezésnek külön rítusa van nálam, amit a gyanútlan külső szemlélő leginkább szerencsétlenkedésnek láthat. Lehet, hogy nem is téved sokat… A legtöbbször egymagam járok pergetni, ezért hozzászoktam, hogy ezt a dolgot egyedül kell megoldanom. Saját magamnak nem tudok a hallal pózolni, így még a vízben kapom lencsevégre áldozataimat. Ez okoz azért némi problémát, hisz egy horgászbottal a kézben - melynek végén egy türelmetlen hal „várakozik” - még az olyan egyszerűnek tűnő feladatok is érdekessé tudnak válni, mint a lencse védősapkájának eltávolítása. Most sincs ez másképp, halkan imádkozom egy harmadik kézért. Az egyikben a bot, a másikban a fotómasina, pont a harmadik kéne a védősapka levételéhez. Imám süket fülekre talál, így megoldom kettővel.
Csattogtatom a masinát, közben magamon érzem Balázs szánakozó tekintetét (lehet, hogy még nem látott így fotózni). Elrakom a gépet, s az időközben valóban dögre fáradt halat kiveszem a grippel. Bár néhány csuka megfogásán már túl vagyok, azt be kellett lássam, hogy a halak kézzel való kiemelése nem az én műfajom. Ballal rendkívül suta vagyok, ráadásul a mancsaim sem nagyok, egy normális csukát nemigen fogok biztonsággal tarkón. Kisebb makettcsukák kézzel való kivételét vállalom, de ennek is megvolt már a böjtje. Műcsali horga a tenyérben, orvosi ügyelet, tetanusz. Szóval partról inkább a gripet használom, a csónakban pedig mindig van nálam merítő, ott nem kell cipelni, mint a parti pecánál. Na ennyit az ügyességemről.
Lekezelünk Balázzsal, ő megy tovább jobbra, én balra indulok, lassan sétálok vissza a kocsi felé. A boton még mindig az imént halat fogó spinnerbait lógicsál, azzal szűröm tovább a partszéli vizet. Szeretem ezeket a csalikat. Áruk egy közepes vagy olcsóbb wobblerének felel meg, elakadni pedig kevéssé hajlamosak, köszönhetően annak, hogy a bevontatás során megtartják pozíciójukat: a horog felfelé álló heggyel alul, a kanál vagy kanalak pedig felül. Szinte az egész vízoszlop meghorgászható velük, s a legkülönbözőbb módon bevontatva is eredményesek lehetnek. Az általuk leadott rezgés intenzitása valahol a támolygók és a körforgók között lehet, bár ez nagyban függ a csali geometriájától, a kanalak számától és méretétől, a jighorog súlyozásától, a rajta lévő gumibigyóktól, ha jobban belegondolok, talán csak a tőzsdeindex napi alakulásától nem… Ami viszont fontos, hogy a csukák szeretik, egyelőre nem is dobálják őket sokan, s viszonylag egyszerű velük horgászni. Mindennek ellenére most hiába dobálom, nem kell nekik. Vékony támolygót teszek fel, és baktatok tovább.
Lépteim alatt száraz levelek zörögnek, az oldalról támadó szél hideget fúj a pulóverem alá, pedig még csak szeptemberben járunk. Az elmúlt hetek szokatlan hidege nem hozott sok csukát, kell néhány hét, amíg elfogy mellőlük a könnyű kaja. Egyre jobb hírek jönnek ugyan a Tisza-tavon, néhány csatornán és érdekes módon, a Dunán horgászó ismerősöktől, de amerre én járok mostanában, ott bizony még nem rágja rá magát a csuka a vasakra. Meg a wobblerekre sem. Fogogatok már egyet-egyet, de még nem az igazi.
A támolygó sem hoz sikert, talán majd a nád előtt lassan vezetett körforgó… És láss csodát, a brutális Meppsnek tényleg odavág valami! Nem nagy, de csukából van, szinte bizonyos. Már itt fröcsög előttem, keményen rázza a fejét, szabadulni igyekszik a Musky Killer szőrös/szúrós horgától. És sikerül neki! Meglep a dolog, mert erről a csaliról nem szokás leakadni, ha ez a nagy horog megül valahol, általában már nem jön ki onnan. Általában.
Bosszúsan megyek tovább. Táskámban a műcsalik olyan hangot adnak, mint valami lottósorsolás. Erről nem tudok leszokni. Egy-egy alkalomra sok műcsalit viszek magammal, sosem lehet tudni, aznap mit esznek a halak. Vannak nálam vasak, wobblerek, no és a jerkcuccok is ott figyelnek a dobozban. Komplett kis horgászboltot cipelek, sőt, sokszor nem egy, hanem két bottal támadok. Egy kettőnegyvenes, „hagyományos” peca mellett a rövid, erős, multis pálca is velem jön. Ez néha, egy-egy dzsungelharcos szakaszon nem egyszerű feladat, de megoldom. Ha belegondolok, hogy hajdani példaképünk, az öreg Laci mindezt egy kéttenyérnyi dobozzal, benne egy tucatnyi reménytelenül összegubancolódó, rozsdás támolygóval és körforgóval csinálta, olyan bottal, amire ma már egy kezdő pergető is undorodva hányná a kereszteket… Viszont fogott kétannyi halat egy nap, mint én egy héten. Igaz, régen volt, más idők és más vizek voltak, még akkor is, ha néha ugyanazt a partot taposom, mint egykor ő. Lépjünk tovább!
Ahogy továbblépek, megcsúszom a meredek parton, kis híján a vízben kötök ki. Jöttömre hatalmas burvánnyal jó csuka távozik méltatlankodva a partszélből. Hogy azt a jó hétszenvedésit neki, miért nem tudok jobban figyelni?! Pedig mostanában erre is ügyelni próbálok. Sokszor van úgy, hogy a pecát nem a part szélén megállva kezdem, hanem egy-két méterrel hátrébb állva a szélvízbe csobbantok egy könnyebb támolygót. Fogtam már így masszív akadót, meg néhány csukát, melyek ott cinnyeltek a cipőm orra előtt. Polárszemüveg ide vagy oda, nem mindig veszem észre a partnál mozdulatlanul elfekvő krokodilt. No de mindegy, ezt a csukát már nem fogom meg. Előveszem a jerkes botot, s a nyílt vizet hajigálom meg a papagájszínű, tízes Sliderrel.
Szeretem ezt a wobblert. Sokat dobálok vele, s mivel sokat hajigálom, több halat is ad, mint amennyit más csalik. És mivel sok halat ad, ezért sokszor dobálok vele. Ezzel a kör bezárult. Ismerős? Van még néhány ilyen kedvenc, gondolom mindenkinek. Viszont ezzel a csalival fogtam már olyat, ami igazán meglepett. Van úgy, hogy az ember csak áll, néz, és nem érti. Életem első feketesügérét például csukára dobálva, egy Orklával fogtam. Nem hétköznapi eset, azért az bizonyos. Mutattam már róla képet (most is fogok, úgysem állom meg). Viszont amikor egy tíz centis, süllyedő Sliderrel másfél méter mélyen balint akasztottam, na akkor azért tényleg megálltam egy pillanatra! Eltévedt? Becsukta a szemét? Vagy mi van?
Se csukát, se fekát, se balint nem fog most a Slider, lépek hát tovább. Egyedül vagyok, megszoktam, sőt szeretem is, de most jó lenne beszélgetni valakivel. A fene tudja, mi bajom, talán a hideg szél vagy a közeledő melegfront teszi. Nem tudom.
Persze egyedül horgászni nem rossz. Egy idő után az ember kezd nyitottabbá válni a külvilágra. Egyszerre figyelsz a hangokra, a színekre, a szagokra. Nézed a vizet, keresed a halra utaló jeleket, közben a szemed sarkából kiszúrod a levélre leszálló szitakötőt, meghallod a pézsmapatkány finom neszezését. Aztán néha csak ránézel a műcsalijaidra, s egy pillanatra elcsodálkozol azon, hogy színesre festett fahalacskákkal, csillogó fémdarabokkal képes vagy halat fogni. Nem semmi! És ha nálad van a fényképezőgép, kimerevíthetsz magadnak néhány olyan pillanatot, amit később szívesen visszanézel:
Az Isten szerelmére, mit keres itt Piotr Piskorski? Ja, megvan! Még a Slider dobálása közben jut eszembe a Salmo egyik szülőatyja, akivel - sokadmagammal együtt - a tavalyi Salmo-Kupán volt szerencsém találkozni. Őszintén megvallom, nem vártam sokat az általa prezentált bemutatótól. Magával hozott jó pár műcsalit cége termékpalettájáról, mindegyikkel dobott kettőt-hármat, néhány mondattal bemutatta működésüket, közben pedig megküzdött a mobil hangtechnikával is. Sok új információ tényleg nem hangzott el azok számára, akik használják a bemutatott csalikat, de ami a figurát illeti, ő egyszerűen lenyűgöző volt számomra. Ahogy a felszereléshez nyúlt, ahogy dobott, amilyen letisztult mozdulatokkal a csalikat vezette, nos ez mind arra utalt, hogy olyan valaki áll előttünk, aki hihetetlen tapasztalatokkal rendelkezik. Minden mozdulatán az a fajta magabiztosság érződött, ami az igazán (jó értelemben vett) profik sajátja. A látottak alapján bármit elhiszek erről az emberről. Az pedig a mai napig bosszant, hogy a Skinnert képtelen vagyok úgy mozgatni a víz tetején, ahogy azt ő olyan magától értetődően bemutatta. De nem adom fel, egyszer majd csak ráérzek, hogyan kell csinálni. Egyszer…
Botcsere, megint a nagy körfogó van műsoron, majd rövid idő után vékony támolygóra cserélem a leszerepelt szőrös vasat. A csukák semmilyen jelét nem adják annak, hogy egy picit is érdekelné őket, amit itt csinálok. Mozdulataim gépiessé válnak, nem nagyon figyelek a csalira. A következő dobásnál olyan könnyedséggel hajítom fel a kanalat egy víz fölé benyúló ágra, mintha évekig gyakoroltam volna. Komoly huzavona kezdődik köztem és az ág között, nem akarja visszaadni a Gipót. A zsinór hangos pendüléssel szakad, de jókor. A támolygó hiperűrsebességgel húz el a fejem fölött és bezúg mögöttem a bokrok közé. Bemászom, kiszedem, szerelek.
Dobok még úgy fél tucatot, aztán vállamra dobom a táskát, elindulok a kocsihoz. Bakancsom apró porfelhőket kavar a gyalogúton. Fejemet lehorgasztva, lassan bandukolok, közben a holtág jut eszembe, ahol nemrég - és az elmúlt négy évben már nagyon sokszor - jártam. A kezdetekben számomra az a hely maga volt a paradicsom. Kevéske tapasztalatom birtokában óvatosan közeledtem a vízhez, de az olyan adakozó volt, hogy magam is meglepődtem tőle. Fogtam szépen, nem múlt el horgászat 3-4 csuka nélkül. Igazán nagyot soha nem fogtam, a 1,5-3 kilós krokodilok adták az átlagot. Aztán, ahogy telt az idő, egyre többen fedezték fel maguknak ezt a „csukabányát”, s amikor ment a hal, boldog-boldogtalan hordta számolatlanul a csukát. Amíg volt választék, addig sokan csak a nagyját vitték, aztán ez a szemérmesség is eltűnt az emberekből, s füzérre került minden, ami elkapta a műcsalit vagy a csalihalat. A napi 3-4 csukás átlag hamarosan inkább 1-2 darabra módosult, aztán két év után már prezentálni tudtam az első olyan pecát, amikor nem érintettem halat. A helyzet azóta, mind a darabszám, mind az átlagsúly tekintetében tovább romlott, bár néhanap azért még bele lehet futni a jóba.
Nemrég beszélgettem néhány, a vizet jól ismerő helyi horgásszal. Ők azt mondják, hogy évtizedek óta jellemző ez a fajta hullámzás az ottani csukaállományra. A dolognak nyilván lehetnek természetes okai is, de abban bizonyos vagyok, hogy az ember - mi, horgászok és azok, akik más, törvénytelen eszközökkel ritkítják a halakat - sokat tesz hozzá ehhez. Némi reményt adhat, hogy a holtág egyes részei az ember számára szinte megközelíthetetlenek a sekély víz és az óriási mértékben elburjánzó növényzet okán. Persze, ha az eliszaposodásnak és a törpék egyre komolyabb inváziójának nem szabunk gátat, talán már ez is kevés lesz.
Nem követendő példaként, csupán tényként mondom, hogy négy év alatt mindössze két csukát vittem haza a holtágról. Nem hiszem, hogy horgásztársaimtól elvárhatnék ilyen mértékű önkorlátozást, azt azonban igen, hogy legalább a szabályokat tartsák be. Ennél többet inkább csak remélek. Nagyon.
A kocsi csomagtartójában kotorászok. A botokat leszerelem, a pálcák és az orsók a helyükre kerülnek. A műcsalik maradnak a végére, azokat is akkurátusan elteszem a megfelelő dobozokba. Kicsit elcsodálkozom, ahogy ezt a sok francos holmit nézem. Biztos, hogy kell ennyi minden? Nem tudom. A halfogáshoz bizonyosan nem, ahhoz elég lehet - még ma is - az a kéttenyérnyi doboz, benne a tucatnyi, reménytelenül összegubancolódó támolygó és körforgó. A halat azok is megfogják. Erre a sokféle, színes és csillogó kacatra nekem van szükségem, mert szeretem ezt a játékot. Szeretem becsapni a halakat sokféleképpen. Ha az egyik nap támolygókkal fogtam halat, másnap jerkcsalival szeretnék, aztán, ha a víz épp olyan, akkor valami felszíni cuccal. Nekem ez a játék.
Azt már csak halkan merem hozzátenni: itt vannak a - számomra - legújabb játékszerek. Még csak ismerkedünk egymással, kóstolgatom, ízlelgetem, mit lehet belőlük kihozni. Nem működnek még jól a kezemben, ki kell tanulnom a fortélyaikat, s kell velük fognom néhány jobb halat (a kicsik úgyis megijednek tőlük…) ahhoz, hogy bekerüljenek az „utazó keretbe”. Támolygók ezek is, csak kicsit nagyobbak annál, mint amit megszoktam. De van bennük fantázia…
Czender Miklós (bogyo)
