Ha dicsérni akarnám ezt a téli süllőszezont, a legjobb jelző is valahol a siralmas és a nem rossz között lenne. Bár a teljességhez az is hozzá tartozik, hogy a halfogás egyik legfontosabb kritériuma, hogy horgásszon az ember - és úgy, hogy másfél hónap kiesik a „szezonból”, igen nehéz szép, illetve sok halat fogni. Mentségemre szolgáljon, hogy az utóbbi évek legnagyobb, illetve legintenzívebb árhulláma is ebben az időintervallumban vonult végig kedvenc folyómon, ami szintén kivégzett bő 3 hetet…
Amikor a cimborákkal a téli süllőzéseket terveztük, előkerültek a tavalyi képek, azok dátumai, és ez alapján tűztük ki a 2015. november 30-i hetet szabadság hétként, ahol is 5 nap horgászat volt zsinórban a terv. A búbánat se gondolta, hogy 2 héttel előtte hatalmas eső Ukrajnából olyan mennyiségű vizet zúdít a folyóba, hogy elsodorja terveinket. Az a hét, ahogy volt, ment a kukába horgászati szempontból, mert eszméletlen gyors és zavaros lett a folyó, felesleges lett volna küzdeni a rafting pályán. Csak a viszonyítás miatt: míg az árhullám előtt a Tiszabecsi vízhozam 60 köbméter körül járt, amikor megérkezett a „víz”, 2 nap alatt 1700 köbméterrel „csordogált” másodpercenként.
A szabadság hetének utolsó napjai és talán a hétvége még tartogatott némi reményt a Bodrog szempontjából, ugyanis bár az sokkal hamarabb be tud zavarosodni, pont emiatt hamarabb is letisztul, ha elvonul az ár. Ezt az ábrándunkat hamar áthúzta egy újabb hullám, ami mindkét folyót érintette, és a még tiszta Bodrog 24 órán belül kávészínűvé változott.
Még rakós botos időszakomból van egy kedves horgászcimborám, akivel már nagyon régóta terveztünk egy közös horgászatot, ugyanis időközben ő is elkezdett a pergetés felé is kacsingatni. Amikor elkezdtünk tervezgetni, én sem gondoltam, hogy ez ennyire nehezen fog összejönni. Szerintem, ha írnék egy levelet Ferenc pápának, vele is hamarabb lenne időpont, mint Zsoltival. :D Azt nem írom le, hogy az árhullám hányszor húzta át az időpontot, mert végül sikerült találni karácsony után egy olyan napot, ami neki is megfelelő volt. Meg is beszéltük, hogy találkozunk, és irány Tokaj! Hajnalban meg is csörgettem, hogy mi újság, merre jár… a válasznál azért leültem: „A tűz maradékát takarítom, csoda hogy nem égett le a ház”...
Történt ugyanis, hogy a fejlámpáját felrakta tölteni és hogy otthon ne felejtse, mellérakta az övtáskáját is (amiben benne volt valamennyi irata, pénz stb.), hiszen azt tuti hozza, így a fejlámpa sem marad otthon. Hajnalban a telefonja tette a dolgát és jelzett, hogy kelni kell, akkor érezte meg a nagy füstszagot. A fejlámpa akkumulátora a töltéskor úgy döntött, hogy felrobban, és a láng az begyújtotta az övtáskáját, porrá égetve benne mindent. Hatalmas szerencséje volt, hogy nem gyulladt be mögötte a függöny, mert az hamar vitte volna magával az egész házat is. Ezek után talán érdemes elgondolkodni azon, hogy mit és hol tölt az ember, hiszen ezek a „csodamobilok” is folyamatos töltést igényelnek, és nemrég egy híres celeb, Hajdú Péter konyhájában is egy zárlatos telefontöltő miatt lett majdnem komoly tűz.
Na de visszatérve a horgászatra, ha már beterveztük, Sanyi barátommal csak elmentünk horgászni Tokajba, hátha tudunk fogni néhány szép halat. Az eredmény már nem volt annyira rossz, mégis nagyon elmaradt az előző év hasonló időszakában tapasztalt brutál jó horgászatokétól. Több barátom a Tisza e szakaszán horgászott, és a tapasztalatokat utólag közösen elemezve nagyjából a következő végeredményre jutottunk. Rettentően helyfüggő a dolog - mivel enyhe volt a december, nem álltak össze a táplálékhalak egy-egy hatalmas bolyba, ami miatt a ragadozók sem gyűlnek köréjük csoportokba, hanem elszórtan találhatók a vízben. Ezt támasztotta alá az, amit Sanyival tapasztaltunk ezen a Zsolti nélküli napon, ugyanis a „tuti helyek” sorra nem működtek, és halat csak a semmi közepén, pontosabban a mederben található sodorvonal szélén tudtunk fogni.
Fogtunk egy sablon süllőt, de hiába dobáltunk további 40-et, egyetlen kapás nem volt, viszont ahogy átálltunk az előző dobótáv határához, az első 5-10 dobás szinte biztos, hogy eseménnyel zárult. Rosszabb esetben leharapott gumihal farokkal, jobb esetben egy újabb átlag süllővel… majd jöhetett megint a dobálózás, ameddig meg nem untuk és újra át nem álltunk, hogy ott aztán ismét hamar kapást csikarjunk ki, de csak egyet vagy maximum kettőt egy helyen. Elszórva volt a hal… Aztán a horgászat végére egy mélyebb terület maradt csak, amit próbálni szerettünk volna, de nem sikerült kapásig sem eljutnunk. Sanyi barátom össze is pakolt, én meg kérdeztem tőle, hogy a (… nagyon…) mélybe dobott-e már? „Nem!”. „Akkor én bevágom oda az utolsó dobást”…
Leért a csalim, megemeltem, erre megütötte valami, és éreztem is, hogy meg is ragadt rajta. Egy kis köves volt az áldozat… Újabb dobás, újabb hal… a lényeg, hogy találtunk egy csapatot, amivel 15 dobásból 12 halat sikerült fogni, de mivel az átlagméret kicsi volt, be is fejeztük az aznapi horgászatot és indultunk egy kicsit melegedni az étterembe.
Nagyon felértékelődött ezekben a napokban a helyismeret, a mederviszonyok ismerete, amiben nekünk igen komoly hiányosságaink voltak. Két baráti társaságunk a balsai, illetve a szabolcs-tímári szakaszt vallatta ezen a napon. Előbbiek a „nagyon tutiban” szinte nulláztak, míg utóbbiak szép halakat fogtak.
A 2015-ös év utolsó horgászatára - bár csak 2 nap telt el az előző óta - drasztikusan megváltozott az időjárás. Eltűnt a látótávolságot minimumra csökkentő egész napos köd, helyét csontig hatoló hideg vette át, és ha ez még nem lett volna elég, ehhez társult egy 40-50 km/h-s szél is. Ezúttal Zsoltinak is sikerült épen és egészségesen elindulnia, ráadásul meg is érkezett :D … bár azt azért sikerült elintéznie, hogy valamennyi külterületi út tükör jéggé változott, gyakorlatilag korcsolyázva autóztunk el a kikötőig.
Útközben már sejtettük, hogy feltehetően a sólyapálya is ugyanilyen jeges, így némi sóval felvértezve érkeztünk meg oda (az hivatott szerencsésen meggátolni, hogy a csónakkal együtt az autó is a vízben kössön ki).
A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor a Tiszára kivezető csatornán észrevettük, hogy csöppet befagyott. Szerencsénkre még csak minimális, pár milliméteres volt a jég, amit a csónak orrának nagy sebességgel történő kiemelésével és a jégre való ráfektetésével sikeresen orvosoltunk :D
A korábbi tapasztalatokat összegezve, valamint az ismerőseink iránymutatása alapján a „tutinak” gondolt területeket kezdetben kihagytuk, hiszen az eddigiek azt mutatták, hogy a „nagy semmiben” kell keresni a halat! :D Ha másokban is olyan érzés kavarog most, mintha vaktában lövöldöztünk volna, akkor az hasonlít ahhoz, amit én is éreztem.
Bő másfél óra telt el a dobásokkal, ami alatt több helyen is horgonyt vetettünk, de közben csupán Milánnak volt egyetlen kapása, aminél a hal félig lecibálta a gumit a jigfej horgáról. Közben azért folyamatosan beszélgettünk és olyan okfejtésekbe kezdtünk bele, hogy ha a folyó „víz”, a víz pedig vízszintes (már csak a nevéből adódóan is) akkor mitől folyik? Ferde? Akkor nem vízszintes... ha pedig mégis vízszintes, akkor nem folyna… na, itt nem folytatom inkább, de milyen értelmes témán vitáztunk mi?
Már ott tartottunk, hogy hagyjuk a kísérletezést és megyünk a „tuti” helyekre, amikor vehemens ütéssel jelentkezett valaki a felszerelésemen. Nagyon nehéz leírni azt a pillanatot, hogy ez a pár sor visszaadja azt az elementáris erejű, agresszív ütést, ahogy a kapás beköszöntött. Mint amikor egy Bud Spencer filmben kap valaki egy irgalmatlan, a tengelye körül őt megpörgető pofont… na, ezt az erőt képzeljük bele a tenyerünkbe! A dolog ott vált még érdekesebbé, hogy a bot azonnal beleállt és karikába hajolva mutatta az irányt a víz alatti ellenfél felé.
Azonnal tudtuk, hogy ez jó ellenfél lesz. Volt tipp nagy süllőre, harcsára, de én az előbbire szavaztam, mert a mozgása annyira más volt, mint a harcsáknak… de ha az ereje nem fogy ki 5-10 mp-en belül, akkor bizony ennek jó süllőnek kell lennie!
Abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora halat sikerült fognom, eldöntöttem, hogy ezt bizony visszaengedem. Nem vagyok álszent, szoktunk halakat elhozni, hiszen ha a gyerekeim szeretik, nem fogom a piaccsarnokban megvenni, de ez olyan szép hal volt és akkora élményt adott, hogy eldőlt, vigyázni kell rá, mint a hímes tojásra, mert amnesztiát kap. Milán segített is rögtön a grippel a hal kiemelésében, nehogy itt, a végén, a célegyenesben elbambuljam a dolgot. A merítő fej meg olyan mélyre volt temetve a csónak orrában a felszerelések alatt, hogy esély nem volt kibányászni. A hal olyan agresszíven támadta be a 7 cm-es csalit, hogy abból egyetlen milliméter sem látszódott ki, így a terv az volt, hogy gyors fotó róla, mialatt Zsolti előszedi a merítő fejet meg a hosszú szárú érfogót, hogy ki tudjam venni kíméletesen a horgot a halból.
Na, a fotó meg is volt, kipiszkáltuk a süllő hatalmas szájából a jigfejet, majd gyorsan a merítő fejben le is mértük. 6,81 kg-on állt meg a kijelző. Már csak annyi volt hátra, hogy ha már ilyen szép nagy halat fogtam, hogy lemérjük a hosszát, a kerületét, valamint egy-két közeli képet is csináljunk róla, például azokról a hatalmas fogakról. Azt viszont nem akartam, hogy a hal addig a parton bámul minket, ameddig előszedjük a centimétert, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a merítő fejjel együtt betettem a vízbe, mégiscsak jobban kedveli a hal azt, mint a légköri létet. Azt hallottam, hogy ezek a nagy süllők nem bírják sokáig ezt a tortúrát, ezért is akartam, hogy kicsit regenerálódjon, amíg megkeressük a mérőszalagot. A süllő viszont nem hallotta ezt a történetet a nagy süllőkkel kapcsolatban, vagy egyszerűen csak nem tartotta magát igazán nagynak, mert ahogy a vízbe tettem és kicsit átmozgattam, hogy a kopoltyúja alá is friss víz kerüljön, csapott egyet, egy huszáros ugrófordulóval kivágta magát a fejből és távozott! Ebből a mozdulatsorból ennyit sikerült megörökítenie Milánnak (bár ő előre szólt, hogy mivel a fele kilóg a merítőből, le fog lépni):
Közös volt az öröm mindhármunknál, hiszen ezt a méretű halat még látni is élmény, nemhogy megfogni. Bár gyorsan hozzátették cimboráim, hogy nem haragszanak, ha ma már nem dobok többet… :D Elindult a matek, hogy ha egy ekkora süllő így torokra vesz egy 7 cm-es csalit, akkor nyugodtan lehet nekik nagyobbat is adni, hátha…
A hal nem gyengén az egekbe dobta az adrenalin-szintemet, így meg sem próbáltam imitálni a horgászatot, hanem nekiálltam falatozni kicsit, hátha meg tudok nyugodni. A srácok közben rendületlenül dobáltak, engem meg kineveztek kormányosnak, annyi dolgom maradt, hogy egyik helyről a másikig vezessem a csónakot. Ha a horgony az én oldalamon lett volna, tuti azt is nekem kellett volna kezelni! :D De nem bántam, mert ilyen hal után nehéz „nagyobbra” vágyni, nagyobban bízni, kisebbet meg akkor és ott úgy éreztem, minek?!
Ameddig a srácok horgásztak, én elrendezgettem a karácsonyi ajándéknak magamnak vásárolt új FOX gumihalakat. Magányosan középre került a színes favorit, amivel a nagy halat sikerült becsapni.
A motorozással csináltam magamnak egy új programot… a balszerencse-sorozat folytatódott, mivel sikerült egy komplett doboznyi jigfejet az ülésről lerázatnom, és természetesen pofára esett, mint a vajas kenyér, így újabb percek teltek el, mire mindent a helyére pakoltam.
Közben azért folyamatosan egyeztettünk a cimborákkal, akik más területeken horgásztak és kiderült, hogy a „tuti” helyek elkezdtek komolyan működni. Az éjszakai fagy és a betörő hidegfront megtette a hatását: elkezdte koncentrálni a halakat a korábbi években megszokott területekre. Ha ezt vesszük számításba, gyenge napunk volt, de ha azt, hogy milyen szép hal került ideiglenesen horogra, és milyen jó élménnyel gazdagodtam, azt mondom: kiváló nap volt.
Most, amikor ez a cikk készül (pedig csak 2 nap telt el), bedurrantott a tél úgy rendesen. Jelenleg -8 fok van odakinn, pedig nappal van, estére -14 fokot jósolnak. Ha nem lenne ilyen erős a folyó sodrása, szerintem simán bevonná jéggel. Úgy tűnik, ennek a süllőszezonnak vége. Jövőre(??) restart!
Írta: Takács Péter
