Minden év novemberében és decemberében eljön az az időszak, amikor ahhoz már elég hideg a víz, hogy egyik kedvenc halunkat tömegesen lehessen fogni, de ahhoz még nincs elég hideg, hogy eltántorítsa a horgászokat a többórás pergetéstől. Ilyenkor tízesével állnak egymáshoz dobótávolságnyi közelségre a csónakok a jobb haltartó helyek körül. Mindenki szeretne süllőt, süllőket fogni. Ebben az időszakban én is sokkal több olyan e-mailt, üzenetet kapok, amiben a téli plasztik csalis pergetéssel kapcsolatos kérdésekre kellene érdemi válaszokat adnom. A következő sorokban igyekszem összegyűjteni a legfontosabb tapasztalataimat, melyek alapján szeretnék hasznos tanácsokat adni sporttársaimnak a süllő téli plasztik csalis horgászatához.
A felszerelés
Rögtön az elején szeretném érinteni ezt a kérdést, hiszen ez a kérdéskör érdekli a legtöbb horgásztársunkat. Milyen bottal, orsóval, zsinórral horgásszunk?
A csónakos plasztikos horgászathoz rövid, feszes, gyors akciójú botokra van szükségünk. Én 190 cm és 220 cm közötti botokat használok, hosszabbra egyszerűen nincs szükség. A hosszabb botoknak csak a parti pergetésnél van létjogosultságuk, hiszen ekkor szeretnénk nagyobbakat dobni, valamint a medereséseken, töréseken szeretnénk elakadás nélkül felfelé léptetni a csalit, ez pedig a hosszabb bottal könnyebben kivitelezhető.
Sokan kérdezik tőlem, hogy milyen dobósúlyú botokkal, mekkora fejekkel horgászom. E kérdésre nincs jó válasz. Vagyis az első kérdésre van: olyan dobósúlyú botot választok, amivel azt a méretű ólomfejet, amit épp használni akarok, könnyedén el tudom ugrasztani a mederfenékről.
Tehát a használni kívánt ólomfej súlya határozza meg azt, hogy milyen dobósúlyú botot választok, nem pedig fordítva. Joggal merül fel a kérdés: és mi határozza meg azt, hogy mekkora ólomfejet akarok használni? A válasz viszont rendkívül összetett, hiszen rengeteg tényező befolyásolja a jigfej kiválasztását. A teljesség igénye nélkül: a zsinór átmérője, a műcsali mérete és alakja, a vízmélység, a sodrás erőssége, a behúzás iránya stb.
A jó válasz tehát az, hogy mindig a horgászat körülményei és a felszerelés milyensége adja meg nekünk, hogy az adott szituációban melyik az a legkisebb ólomfej, amivel a fenék közelében tudjuk tartani a csalit úgy, hogy az a lehető leglassabban süllyedjen és minél több időt töltsön „lebegve”.
Az orsó maximum 25-ös vagy 30-as. A dobjára pedig minél vékonyabb zsinórt töltsünk. A magam részéről előszeretettel használok Nanofilt, amire a csalit not-a-knot kapoccsal rögzítem. Ez a legjobb megoldás a téli süllőzéshez. A Nanofil vékony, nem nyúlik, jól dobható, és ha jól használja az ember, akkor nagyon erős is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a jól összehangolt felszereléssel akár a harcsa is megfogható.
A téli pergetésnek egy sarkalatos pontja, hogy hogyan horgásszunk akkor, ha a hőmérséklet napközben is tartósan nulla fok alatt marad. Ilyenkor használjunk nagyobb gyűrűátmérővel rendelkező botokat. Egy-két fokos hidegben még talán el lehet boldogulni a fonottal. Ez alatt viszont már érdemes megfontolni azt is, hogy a fonott zsinór előnyeit magunk mögött hagyva inkább egy monofil zsinórral feltöltött orsót szerelünk fel, mert az talán kevesebb vizet visz fel a gyűrűkre és az orsóra.
Felszerelésünk egyik legfontosabb pontja a csali, amit felkínálunk a ragadozóknak. A csali választásnál vegyük figyelembe a fényviszonyokat. A világos, napsütéses napokon inkább a világosabb színeket részesítsük előnyben. A ködös, sötétebb időben pedig a sötétebb színeket. A szürkületi fényváltás időszakában pedig a fehér szín lehet sikeres.
A csali méretét a táplálékhalak méretéhez kell igazítanunk. Habár sok esetben kis csalikkal (3-5 cm) nagyon jó eredményeket érhetünk el, azért érdemes a nagyobb gumikat is dobálni, főleg akkor, ha nagyobb süllőket szeretnénk fogni, hiszen az igazán szép fogasokat azért 7-12 cm körüli csalikkal foghatjuk meg leghamarabb.
A hely kiválasztása
A téli időszakban ugyanazokon a helyeken foghatjuk a legtöbb süllőt minden évben, tehát ha egyszer rátalálunk egy helyre, jövőre érdemes újból visszalátogatni oda. A süllők általában a vermelő halak közelében tartózkodnak, de nem pont a halraj közepén, hanem annak a peremén.
A tél derekán, november-december táján nem a legmélyebb helyeken tartózkodnak, hanem azokon a helyeken, ahol a fehérhalak is csoportosulnak. Aztán a keményebb fagyok beállta után egyre mélyebbre húzódnak és január-február környékén már legtöbbször a legmélyebb gödrökben, vagy a mélyebb mederesések mentén helyezkednek el.
Ha ismeretlenként indulunk neki nagyobb folyóinkon süllős helyeket keresni, érdemes egy tapasztaltabb horgásztársunk segítségét kérni abban, hogy mikor, hol érdemes keresnünk a halakat. Ha nincs olyan ismerősünk, aki ezt az információt rendelkezésünkre bocsájtaná, akkor próbáljunk más támpontot találni, például megfigyelni, hol horgonyoznak csónakok. Ahol egyszerre több horgász is vallatja a vizet, ott biztosan van hal.
A technika
A jó horgászfelszerelés és a jó hely sem ér sokat, ha nem tudjuk, hogyan is kell felkínálnunk a gumit a süllőknek. A mederfenék szisztematikus átfésülésére a legalkalmasabb módszer, ha sodrásra merőlegesen horgászunk, képzeletben felosztjuk az előttünk elterülő folyómedret és legyezőszerű technikával méterről méterre fésüljük át a feneket. Mindig egy kicsivel lejjebb dobunk, mint ahová előzőleg dobtunk, így vélhetően a teljes folyómedret át tudjuk tapogatni és nem hagyunk ki egy ígéretes mederalakulatot sem, ami halat tarthat.
A sodrásra merőleges bevontatásnak van még két nagy előnye. Elsősorban az, hogy a halak a sodrással szemben állnak a mélyben, és így az előttük merőlegesen elhaladó csalit sokkal több idejük, esélyük van megtámadni, mint azt a csalit, amit a hátuk mögül ejtünk eléjük, vagy velük szemben húzunk el.
A másik jelenség megértéséhez a legyező horgászatot kell alapul vennünk. Amikor a legyezőhorgász a legyet a sodrásra merőlegesen teszi le, majd hagyja sodródni és egy adott ponton elkezdi maga felé húzni. Van egy pont, amikor a légy kifordul a sodrásból és egyenesbe áll, ez az a pont, amikor a legtöbb kapás érkezik. Hasonló dolog játszódik le gumihalazás közben is.
Amikor a folyó sodrására merőlegesen dobjuk ki csalinkat, megvárjuk, amíg leér, majd elkezdjük léptetni magunk felé, akkor azt érezzük, hogy egyre lejjebb és lejjebb kerül tőlünk a csali. A sodrás lassan tolja maga előtt zsinórunkat és csalinkat is, és a sodrás és a bevontatás iránya egyre kisebb szöget zár be, majd van egy pont, amikor a csali olyan szögbe kerül, hogy kifordul a merőlegesből és szembe fordul a sodrással. Nagyon sok esetben ekkor érkezik az áramütés szerű rávágás a mélyből.
A folyással párhuzamosan is húzhatjuk a plasztikunkat. Ezt művelhetjük sodrással megegyező és sodrással ellentétes irányban is (talán ez a legelterjedtebb). Szerintem mindkét módszernek van létjogosultsága.
A sodrással szembe dobott és azzal megegyező irányban vezetett gumi az akadók meghorgászására kiváló, hiszen a süllők gyakran a víz alatti tereptárgy (fa, gát, kőszórás) mögött sorakoznak, és ha átdobunk a tartáson, majd átléptetjük a gumit azon, akkor csalinkat pont a halak támadási zónájába ejtjük.
A folyóvízi jigelés legelterjedtebb módja, amikor a sodrás irányával megegyező irányba dobunk, majd csalinkat azzal ellentétesen húzzuk magunk felé. Ilyenkor tudjuk a leglassabban mozgatni és a legtovább lebegtetni a csalinkat, hiszen a sodrás is nekünk dolgozik. Jó választás lehet ez, ha nagy területet akarunk hosszanti irányban átvizsgálni.
A csali prezentációjánál három dologra kell figyelnünk, amik kiválthatják a támadást: sebesség, ritmus és szünet. Egy hirtelen rántással ugrasszuk el a plasztikot a fenékről, állítsuk meg, majd tartva vele a kontaktust, lassan hagyjuk visszasüllyedni a fenékre. Mindig arra kell törekednünk, hogy a csali dinamikusan induljon meg, majd egy pillanatra maradjon mozdulatlan, és a lehető leglassabban süllyedjen vissza a fenékre.
Az is nagyon fontos, hogy mekkorát ugrasztunk a csalin. Különösen a téli időszakban kell nagyon ügyelnünk arra, hogy kellően kis utat járjon be a plasztik, mert ha a süllő passzív, akkor lehet, hogy nem fog a tőle túl messzire menekülő táplálék után iramodni, mert lehet, hogy kiléptettük a támadási zónájából. A kis emelések, rövid (10 - 20 cm-es) húzások akkor is eredményesebbek, amikor a süllő a fenéken „fekszik”, amikor a folyómeder aljához van „szegezve”, és nem hajlandó felnyúlni a táplálékért sem. Ilyenkor csak a közvetlenül a fenék közelében prezentált gumi az, ami még kiválthatja belőle a támadási ingert. Ha lefelé irányított botspiccel, rövid húzásokkal vezetjük a csalit, akkor szinte alig távolodik el az aljzattól, télen gyakran ez a módszer fogja adni a halat.
Válasszuk tehát a lehető legkisebb ólomfejet, amivel a lehető leglassabban tudunk horgászni, és variáljuk az emelések sebességét, mértékét (hosszát), a bevontatás tempóját és ügyeljünk a szünetekre.
Tartsunk mértéket
Végül pedig muszáj szólnom róla, hogy ha már megtaláltuk a süllőrajt, és meg is tudjuk fogni a halakat, tanuljunk meg mértéket is tartani. Nem akarok álszentnek látszódni, hiszen én is viszek el néha halat, a catch and release szellemiség szerintem nem azt jelenti, hogy megfogott halainkat egytől-egyig vissza kell engednünk. Arról van szó csupán, hogy csak saját részre vigyünk haza halat, csak annyit és akkorát amennyire és amekkorára szükségünk van (és amit a szabályozás lehetővé tesz).
Sajnos még mindig azt tapasztalom, hogy vannak, akik nem tartják be a méretkorlátozást és a kifogható darabszámokat. Keserű érzéssel tölt el, mikor látom, hogy több csónakból szűrik a folyót a jó szakaszokon és szedik a süllőt számolatlanul, aztán általában ugyanazok az emberek panaszkodnak, hogy „nincs nagy köztük”, nem tudnak fogni egy „jobb” süllőt sem.
A megoldás kulcsa még mindig a mi kezünkben van, a folyó jelenleg nem tudja kinevelni azt a mennyiségű halat, ami ki tudná szolgálni a horgásztársadalmat. Azért ritka a nagy fogas, mert nem hagyjuk megnőni. Gondoljunk a jövőre, döntsünk belátással, és minél több halat engedjünk vissza!
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Rónavölgyi Edina, Riczu Roland és Szalai Gábor László