Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy belevessem magam a harcsázás rejtelmeibe, végül a 2021-es esztendő végén éreztem úgy, hogy ennek most jött el az ideje. Évekkel ezelőtt fogtam már néhány bajszost pergetve, persze tudatos horgászatról szó nincs, csupán elvétve „botlottam bele” egy-egy harcsába a jó öreg Dunán.
Hol máshol kezdeném a tanulást, mint sem szeretett csatornámon, otthon, a Zsitván. Szinte mindig megemlítem, hogy ez egy törpeharcsával „fertőzött” vízterület, így igencsak korlátozottak a horgászati lehetőségek. A puha testű csali használatát rögtön kizárhatjuk, hiszen a törpék előbb vagy utóbb ledarálják, tehát kizárásos alapon marad a jól bevált csalihalas módszer. Ismerőseim és barátaim fogásain felbuzdulva nagy tettvággyal vetettem bele magam a tanulásba, mondanom sem kell, újabb költségvetés következett és nem spóroltam semmin. Elsődleges volt számomra a megfelelő gumicsónak beszerzése, ugyanis tisztában voltam vele, hogy javarészt spannolós módszerrel fogok horgászni.
A megfelelő csalihal fél siker, aki a finomszerelékes pecát vágja, annak nem lesz nehéz dolga, amikor harcsázni megy. A tárolás viszont már egy másik kérdés, jómagam otthon készítettem egy csalihalas tárolót: ennek lelke egy ezer literes tartály volt, amelynek tetejét levágtam, erre került egy deszkázott tető ajtóval és rozsdamentes szellőző ráccsal. Természetesen a levegőztetés és filtráció sem maradhat el: ehhez egy másik, kisebb tartály vagy nagyobb vödör szükséges, illetve egy pumpa, ami felnyomja a vizet a szűrőrendszerbe, ebből pedig szabadeséssel csorog vissza a halakhoz. A megvalósítás további különlegessége, hogy a tartály olyan helyre került, ahol napsütés csak részben éri, valamint ástam egy hetven centi mély gödröt, végül ebbe helyeztem bele, magyarán a tartályom alja a talajfelszín alatt hetven centi mélyen van, így nagy melegben sem kell tartanom a csalihalak pusztulásától.
Ami a harcsákat illeti, két hete vége a fajlagos tilalomnak és túl vagyok már öt kapástalan éjszakán, de nem csüggedek, jól tudom, előbb-utóbb beérik a munkám gyümölcse. Péntek este ismét a Zsitván ért a napnyugta. A szürkületi órák teljes nyugalomban teltek, a botokat időben belőttem, a csalihalak jól verettek, így vártam az éjszakát. Estére frontbetörést ígértek erős északi széllel és emelkedő légnyomással, ami napnyugta után meg is érkezett. Úgy éreztem, talán ez most a harcsáknak majd igencsak kedvez. Eszméletlen idő kerekedett, a kocsiban találtam menedéket. Elhatároztam, történjen bármi, kitartok reggelig, akármilyen idő is lesz, ezért biztos, ami biztos alapon még egy sört be is dobtam estére.
Nem tagadom, éjfél után bealudtam. Egy óra tájékán a vevőegység ébresztett, ugyanis kapásom volt! Rögvest a bothoz siettem és felvettem a kontaktust a hallal, amely az akasztás helyétől vagy harminc méterrel lejjebb, bent a nádasban állt meg. Néhány perces rövid, de annál hevesebb csata után már előttem rótta a köröket az áhított bajszos, nem hittem a szememnek. A szél tombolt, a távolban pedig mindenhol villámlott, amerre csak néztem. Extrém a javából, igen. A halat a reggeli fotózáshoz kíméletesen lekötöttem, majd három óra tájékán ismét nyugovóra tértem. A hal teljes hossza 127 centiméter, a pontos súlya pedig 11,95 kilogramm. Teljesen amatőr, kezdő harcsásként kívánni sem mernék többet. Köszönöm, Zsitva!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
