Az ember fölött repülnek az évek, és bizony el kell gondolkodni azon, hogy egyszer az aktív versenyzést is fel kell adni. Amikor már verseny közben, főleg apróhalas versenyen azon jár az eszem, hogy ennyi idő alatt mennyi nagy halat foghatnék, akkor már régen rossz. Hol vannak azok az idők, amikor a Velencei-tavon közel 900 snecivel nyertem versenyt! Ma már nem tudok megfogni 200 db apróhalat rakóssal, ma már lassan szemüveg kell a szúnyog feltűzéséhez is.
Azt mondom, amíg az ember versenyez, addig ne horgásszon nagy halra, mert ez fertőző. Én is megkaptam ezt a fertőzést, amely lassan úrrá lesz rajtam. Imádom és gyakorlom a horgászat minden fajtáját, a legyezéstől a harcsázásig (kivéve a bojlizást), és ha csak időm engedi, a vízen vagyok. Igen kedvelem a harcsázást, legyen szó pergetésről, fenekezésről, vagy kuttyogatásról. Fogtam már 78 kg-os harcsát a Pó folyón, 55 kg-osat kuttyogatva a Dunán, de fenekező módszerrel eddig csak 32 kg-ig jutottam el.
Délután már tele volt a hócipőm mindennel, autóba vágtam magam, betettem a két harcsázó botomat, a nadályokat, és mindent hátrahagyva irány a Duna. A víz még nem elég meleg a kuttyogatáshoz, ezért csak a fenekezés jöhetett szóba. Garázsomhoz érve bepakoltam a csónakba, lehúztam a kikötőig és vízre engedtem. Már fél hat is elmúlt, de vágytam a csendre és a tavaszi Duna illatára (no, meg néhány kapásra). Ismerek jó néhány „biztos helyet”, ahol ilyentájt lehet harcsa. Nem kell mély víz, a 7-8 m mély gödrök ilyenkor a legjobbak. Ha van néhány akadó is, az csak jó. Berántom a motort és elindulok. Szeretem a Duna szagát, ma azonban van egy kis mellék illata is, mondhatnám, „ma harcsa szaga van a víznek!”.
A kiszemelt helyhez érve leteszem a horgonyt. A csónak az erős folyástól szépen irányba áll. Előhúzom az ülés alól szerelékes vödreimet, amelyekben ömlesztve állnak az ólmok, horgok és egyéb kacatok. Mégis pontosan tudom, mit hol keressek.
A 40-es zsinór végére 6/0-s horog kerül, fölé 70 cm-re 200 g-os ólom, vékonyabb zsinórral és olyan kötéssel, ha kell, el tudjon csúszni, vagy esetleg le is tudjon szakadni.
A harcsa gyurma az én találmányom. Etetőragasztóból és halibut olajból készül. Az etetőragasztó alkalmas horoggyurma készítéséhez, ezért úgy gondoltam, ha halibut olajjal készítem el a gyurmát, alkalmas lehet a harcsa horgászathoz is. Az átható halszag a folyóvízben csíkot húz, amely szinte mágnesként vonzza a harcsákat, a nadály pedig a közelbe érkező érdeklődőknek mozgásával ad biztos támpontot. Két éve használom, elég eredményesen. Tapasztalatom, ha bedobás után 10-15 percig nincs kapás, akkor odébb lehet állni. Ezt azonban csupán a lustaság miatt nem teszem meg, inkább újat dobok. Ez azonban ritkán hoz eredményt, sokkal inkább meggyőz arról, hogy tényleg arrébb kellett volna mennem.
Az egyik pecával elkészültem, bedobtam a kiszemelt helyre, úgy 15-20 méterrel a csónak elé. Szépen beállítottam a botot és nekikezdtem a másik felszerelés összeállításának. A kapás gyorsan jött, a csali nem okozott csalódást. A bot bejelzett, majd a következő pillanatban már hajlott is. A nyolc és feles harcsa hamarosan a csónakban feküdt.
Gyors fényképezés, és visszaengedtem. Újracsaliztam és visszadobtam ugyanoda, ahol a kapásom volt. „Elég gyorsan jött, talán van párja is”, gondoltam.
Folytattam a szerelést. Befűztem a zsinórt a gyűrűkbe, éppen horgot akartam kivenni a dobozból, mikor a bedobott botomon erős húzást láttam, majd a következő pillanatban szépen meghajlott, majdnem a vízig. Ebbe a húzásba nyúltam bele, de a bot spicce lent maradt. A hal nem rohant ki, ez csak a kölyök harcsák szokása, hanem szépen elindult fölfelé, felém. Villámgyorsan szétrúgtam mindent körülöttem, hogy legyen helyem, és felálltam. Két kézzel kapaszkodva a botba megpróbáltam megemelni a halat. Az azonban nem akart elszakadni a fenéktől, folytatta útját felfelé. Gyorsan elengedtem a csónakot, nehogy rámenjen a kikötő kötélre. Csorogni kezdtem, de a harcsa megállította a csónakot. Ez azért nem gyakran fordul elő velem, hogy hal megtartsa a csónakot a folyásban. Ehhez sok kiló kell.
Aztán irányt váltott, megcélozta az egyik víz alatti tuskót. „Na ennyi volt”, gondoltam. Aztán néhány pillanat alatt leellenőriztem a fejemben a felszerelést, és teljes erőből húzni kezdtem a halat. Lefogtam az orsó dobját, betámasztottam az T-Rex Power Carp botot, és húztam, ahogy a csövön kifért. A harcsa gondolt egyet, számára végzeteset, visszafordult, és beállt a csónak alá. Aztán már csak lefele dolgozott, a húzással ellentétesen, de legalább húsz percig vagy tovább. Elhagyott az időérzékem, a fárasztásra figyeltem.
Telt az idő, a harcsa kezdett elszakadni a fenéktől. Én is zsibbadtam. Aztán megláttam őkelmét. Ekkor ötlött belém: „Hogy veszem ki?”. Később, mikor már jobban láttam, hogy mekkora, aggodalmam csak fokozódott. „Nincs mese, nagyon el kell fárasztani, nem szabad hibázni, hiszen egyedül vagyok a folyam hátán egy nagy hallal a felszerelésem végén, és lassan beesteledik”, gondoltam.
Aztán a harcsa szépen felfeküdt a csónak mellé. De ez ekkor még csak az első ravasz kiterülés. Ilyenkor kell megpaskolni a fejét, de óvatosan, mert megvadul. Így is lett. Azonnal a fenékre tört, de már csak néhány percre. A paskolást megismételtem, miután felfeküdt. Ez a kitörés már csak nagyon rövid volt. A harmadik paskolást szó nélkül tűrte.
Óvatosan nyúltam a szájába, majd fogást találva letettem a másik kezemből a botomat és azzal is a szájába nyúlva befordítottam a halat a csónakba.
Leültem az ülésre és néztem egy darabig. Közel 1,70 méteres példány, 35-40 kg-ra saccoltam.
„Na, ezt hogy fényképezem le egyedül?”, villant át az agyamon. „Sehogy !”, volt a válasz.
Irány a kikötő, talán lézeng ott valaki. Kötél a szájába, vizes rongy a szemére, full gáz a motornak. Útközben találkoztam egy ismerőssel, aki készített néhány képet, de csak egy lett értékelhető.
A kikötőben nem volt senki, ezért úgy döntöttem, hogy a harcsát kikötöm reggelig. Így is történt, kerestem egy elég erős, víz fölé hajló ágat, és hosszú kötélre lekötöttem a halat.
Reggel Várszegi Gábor barátom segített megmérni, majd ő készítette el ezeket a képeket. A harcsa a 40 kg-os mérleget kiakasztotta, szerintem azonban nem volt sokkal több.
A fotózás minden kényelmetlensége után, a közönség megjegyzései mellett szépen elúszott, hogy talán máskor is megörvendeztessen.
