Talán egy olyan horgászmódszer sincs hazánkban, melyet annyira befolyásolna az időjárás, mint a nyílt vízi süllőzést a Balatonon. Az időjárási hatások közül egyértelműen a szél a legfontosabb, ráadásul a süllőfogás eredményességét tekintve a horgászatunkat megelőző időszak széljárása is meghatározó lehet. A többi időjárási elem (borultság, csapadék) ehhez képest a gyakorlatban elhanyagolható fontosságú. A napszakok szerepe lehet még igazán lényeges, valamint egyes időszakokban az, hová is megyünk süllők reményében… és a jó helyekre nem árt, ha vissza is találunk!
A balatoni süllőzés erősen időjárásfüggő, ezért egy horgászattal eltölteni kívánt hétvége tervezéséhez nagymértékben támaszkodnunk kell az időjárást előrejelző média (honlapok, rádiós és televíziós hírműsorok) időjárás-jelentéseire. Megjegyzendő, hogy az általános időjárást (főleg országos szinten) elég pontosan el szokták találni (2-3 napot nagy pontossággal jeleznek előre), de a szelet, pláne a frontbetörések utáni szelet rendszeresen alábecsülik, sőt - tévesen - egy-két nap alatt lecsendesülőnek minősítik.
A szél és a hullámzás
A sorozat bevezetőjében,már említett regionális jellegzetességek mellett érdemes még pár szót szólni a Balaton környékét jellemző szelekről és horgászatot is jelentősen befolyásoló hatásukról.
Ebben a térségben a szél az egyik legfontosabb, tájat is folyamatosan formáló természeti erő. Természetesen a tó víztömege sem lesz számára kivétel: a víz (és ezzel a felkevert, lebegtetett hordalék) mozgásáért, a hullámok kialakulásáért a szél a felelős. A szél hullámkeltő hatása közismert, és a jó szemű és tájékozott balatoni horgász igen sok hasznos következtetést is levonhat már egy pillantásból is, de ehhez tudnia kell, mikor milyen hullámzás alakulhat ki a tavon, és hogy annak mi a rövid távú és mi lehet a hosszú távú hatása.
A Balatonon - kis terjedelme és sekélysége miatt - sem az árapály miatti, sem pedig a hőmérsékletkülönbség következtében beálló köröző áramlás nem válhat meghatározóvá. A Balaton vizének ezért csak háromféle mozgása van: a hullámzás, az áramlás és a szabályos ingadozás. Valójában mindhárom a szél hatásának a következménye.
Maga a hullámzás a vízfelszín periodikus ingadozása, amely során az anyag időátlagos áthelyeződése nulla, a vízrészecskék közel zárt görbéken mozognak (orbitális mozgás). A pálya alakja azonban csak mély vízben lesz szabályos kör, sekély vízben, ahol a fenék hatása jelentős, a pályák alakja erősen deformált ellipszis. A fenék közelében lévő vízrészecskék egyes esetekben csak vízszintes, „sikáló” mozgást végeznek, amelynek eredménye a mederanyag felkeveredése. A Balaton esetében - mivel (limnológiai értelemben) igen sekély tóról van szó - ez utóbbi gyakori jelenség, és a süllőhorgászat várható eredményességét erősen befolyásolja. Ha a kiülepedés és a felkeveredés egyensúlyban van, a lebegőanyag-koncentráció állandónak tekinthető (igaz, nem ugyanazok az üledékszemcsék lesznek állandóan a víztérben, a tóra vetített összmennyiségük mégis állandó marad). Az erős, mederanyagot is felkeverő hullámokat gerjesztő szél hiányában azonban a kiülepedés válik a meghatározó folyamattá, ilyenkor a lebegőanyag koncentrációja csökkenni kezd, a víz letisztul. Ha a Balaton vizében sok a lebegő anyag, akkor (nagy tömegben) a tó vize sárgászöld színű. A gyakorlott szemnek a helyi időjárási előzményeket nem ismerve is elég ezért egy-egy távolról odavetett pillantás: a jó balatoni horgász már messziről sejti, mikor mire számíthat…
Mivel a hullám terjedési sebessége a mély vízben nagyobb, mint a sekély vízben (utóbbinál a fenék súrlódása lassítja), a partra nem merőlegesen közeledő hullámfront is fokozatosan „elfordul”, és a partvonalat már arra merőlegesen haladva éri el. Ez a hullámrefrakció jelensége, amelynek szintén meghatározó szerepe volt abban, hogy a Balaton déli partja olyan lett, amilyennek ismerjük: fövenyes, a turzások miatt egyenes vonalúvá alakult, széles nádas sáv nélküli partvonal, amelyet a meder mély vize felől marás szegélyez.
Erősebb szél esetén gyakori a „tarajos” hullámzás: ilyenkor a légáram sebessége nagyobb a stabil hullám (adott mélységnél a fenék súrlódása miatt torzult pályán mozgó vízrészecskék) sebességénél, ezért a szél letolja a hullám taraját, a meredek vízfal pedig habtorlaszban omlik össze. Ebben az esetben a szél a vízcseppeket valóban tovább is lódítja, ezért minden egyes tarajos hullám valódi, a szél irányában történő vízmozgást is jelent, és a sok-sok egymás utáni tarajos hullám összegződő hatásaként erőteljes áramlás alakul ki a víz felszínén. A szél ilyenkor valósággal magával ragadja és elszállítja a víz felső rétegét, amivel a tó szélirányba eső részén lokális vízszint-emelkedést okoz, miközben - értelemszerűen - az ellentétes oldalon a vízszint csökkenése tapasztalható. A tó déli partján élők jól ismerik ezt a speciális duzzasztást („vihardagály”): a magas vízállásnál érkező erős északias szelek miatt nem ritka, hogy ki is önt a Balaton. Ez az erőteljes felszíni áramlás rendkívül fontos horgászati vonatkozással bír, ugyanis ha a szél a tó felszínét így kimozdította a vízszintes helyzetéből (denivelláció), akkor megbontott egyensúlyi helyzet visszaállása miatt a víz a mélyben visszafelé (a széliránnyal ellentétesen) áramlik. Tartós és elég erős szél esetében tipikus, ún. köröző áramlás alakul ki.
Ha a denivellált vízfelszín felett a szél hirtelen megszűnik, akkor a tó vize egész tömegében lódul vissza a nyugalmi helyzete felé, de kilendített inga módjára nem áll meg nyugalmi helyzetében, hanem túllódul rajta, majd a másik irányban tér ki. E kilengést folyamatosan csendesedve megismételi néhányszor, míg végre megáll, és nyugalomban marad.
A Balaton teljes víztömegét érintő - aránylag ritkán kialakuló - tóingás (seiche) kb. 12 órás periódusú. Rövidebb időtartamú ingás valamivel gyakrabban tapasztalható: ezek olyan lengések, amelyeket a tó víztömegének csak egyik fele, például Kenese és Tihany, vagy Tihany és Keszthely közt levő része végez. E ritkább jelenségekkel ellentétben, pl. Keszthelynél a tó - kb. 45 perces periódusú - keresztirányú lengése gyakran erősen érezhető jelenség.
A medencék „magánélete” és a tó hossz-, valamint keresztirányú lengésének együttes játéka miatt csak tartósan egy irányból és még fújó szél esetén jósolható meg nagy biztonsággal, milyen balatoni áramlással számolhatunk. A szél elültével még a régi idők rutinos halászai is csak egyes esetekben tudták előre megmondani, hogy lesz-e áramlás, és hogy milyen irányban. Az áramlás - a tólengésnek megfelelően - gyakran hirtelen és nagy sebességgel indul, majd aránylag gyorsan vált ellentétes irányba. Különösen erős lehet a hatás akkor, ha a keleti és a nyugati medence víztömegének különböző fázisú az ingása (ha a keleti tórész ingadozása következtében Zamárdi előtt, tehát a tihanyi-szoros keleti nyílásában dagály van, a nyugati nyílásban pedig a nyugati tórész ingása következtében éppen apály, akkor ez rendkívül erőteljes kelet-nyugat irányú áramlást eredményezhet, ami tihanyi-kútnál tapasztalható, a Balatonon egyébként szokatlan mélység létrejöttét is érthetővé teszi).
Érdekes jelenség, hogy a tengerekhez hasonlóan a nagyobb felületű tavak - így a Balaton - esetében is megjelenhetnek a szélcsendes időszakra jellemző, ún. döghullámok. Ezek a távoli tórészekről érkező, helyi szelek által létrehozott hullámok. A Balatonon szélcsendben ritkábban figyelhetők meg, viszont a pillanatnyi helyi szél és a tó hullámainak eltérő mozgásiránya - amely horgonyzási dilemmát okozhat (lásd a sorozat előző részét!) - is erre a jelenségre vezethető vissza.
Általános szélerősség-útmutató:
Gyenge légmozgás (0-10 km/h) - A víz teljesen sima
Mérsékelt szél (15-25 km/h) - A vízen gyenge fodrok, hullámok jelentkeznek.
Élénk szél (30-40 km/h) - Kisebb - közepes hullámok jelentkeznek.
Erős szél (45-60 km/h) - Nagyobb hullámok jelennek meg, csónakok csak partközelben lehetnek. Elsőfokú viharjelzés!
Viharos szél (60-90 km/h) - Nagy, tarajos hullámok jelennek meg, csónakok egyáltalán nem mehetnek a vízre, a nagy vitorlások is csak megfelelő óvintézkedések mellett.Másodfokú viharjelzés!
Erős vihar (90-115 km/h) - Hatalmas hullámok jelentkeznek, a hullámok tetejéről elporzik a víz. A motoros hajóknak is partra kell térniük.
,,A déli elzavarja, a keleti a szákból is kiveri a halat”, tudatta velem a nyolcvanas évek elején Fülöp bácsi, aki első lépéseimet igazgatta és bevezetett a ponty horgászatába. Ez igaz a déli parti horgászatokra, pontosabban a parti pontyhorgászatra, de nem igaz a nyílt vízi süllőzésre! Mivel teljesen eltérő a szelek, szélirányok megítélése a déli és az északi parti horgászok között, e kérdést külön-külön érdemes megvizsgálni. Nézzük először ,,déli” szemszögből!
Déli part
Szélcsend: az igazi „dög” idő, általában erősebb szelek lecsendesülése után vagy az augusztusi a nagy kánikulában tapasztalható. A süllőzés szempontjából általában szélsőséges időjárási helyzet: vagy mozdítás sincs, vagy rengeteg a kapás. De inkább az előbbi a jellemző… Némi gondot ilyenkor csak az okozhat, hogy hogyan horgonyozzunk le, milyen irányba állítsuk a csónakot? Leginkább az utolsó szél irányából jön a következő fuvallat, próbáljunk erre számítva beállni (lásd még az előző epizód, részletesebb leírását!).
Délies szelek: a szél a part felől fúj, nincs vele sok gondunk. Hullámokat szinte nem is kelt a maráson, de még beljebb sem vészes a felszíni vízmozgás. Mivel hullámok hiányában nem keveredik fel a partközeli rész sem, a víz általában átlátszó, ami - süllőzés szempontjából és szerintem - nem a legjobb. Ha nappal déli szelünk van, az estére általában le is áll, legfeljebb hajnalban támad fel ismét. Még egy déli széllel kell számolnunk, az éjszaka során feltámadó - néha elég erős! - széllel. Ha napközben mérsékelt vagy élénk nyugatias szelünk van, és az alkonyatkor eláll, a teljes sötétedés után kb. 1-1,5 órán belül számíthatunk egy fokozatosan erősödő, olykor meglepően erőssé váló déli szélre.
Keleties vagy nyugatias szél: mindkettő jelentős hullámokat kelt, nagyobbakat, mint az északi (azonos szélerősség esetén). Ez érthető is, hiszen ekkor a Balatonon „hosszában” söpör végig a szél, azaz sokkal hosszabb úton korbácsolhatja fel a vizet, ami jóval magasabbra növeszti a hullámokat. A víz ilyenkor hamar bezavarosodik, és általában nagyon jó fogásokat tudunk elkönyvelni.
Északias szelek: horgászhatunk - néha meglepően erős - északi szélben is, a határt talán a ,,tarajok” megjelenése jelenti. Ekkor már a csónakba is be-becsaphatnak a hullámok, a nyílt vízre ilyenkor kievezni (kimotorozni) már nem nagyon lehet. Azonban ha már kinn vagyunk, és fokozatosan erősödik ránk a szél (és nincs viharjelzés), akkor horgászni még éppen lehet, ha elég fanatikusak vagyunk. Főként reggel számíthatunk az északias szél megerősödésére.
Északi part
A déli part vonatkozásában említettek javarészt itt is azonos körülményeket teremtenek, az érdemi eltérést a délies és az északias (főleg északnyugati) szelek helyi szerepe jelenti. A teljes szélcsend a nyílt vízen ritkábban hoz komoly zsákmányt, sokszor azonban kedvező, ha ilyenkor a parttól csak pár száz méterre próbálkozunk. A nyugati és a keleti szelek által felkavart, hullámos víz jó fogással kecsegtet, de amíg fúj az erős szél, és folyamatosan tolja a hullámokat, a legtöbb horgásznak eszében sincs csónakos hánykolódást erőltetni… A tavon hosszában átfújó szél elültével viszont nagyon is érdemes a zavarossá vált vizet vallatni!
Délies szelek: a nappal is erősen fújó déli szél sokszor teljesen ellehetetleníti a csónakos horgászatot, mert gyakran csak hajnalra (vagy az éjszaka második felében) mérséklődik. Az alkonyat után feltámadó változata sem kellemes, de ennek legalább iránya nem hordoz plusz veszélyt: ha fel is erősödik annyira, hogy miatta már kimennénk a partra, pont jó irányba viszi a csónakot…
Északias szelek: ezek tekinthetők a jellemző szeleknek, főleg a Balaton keleti medencéjében. A balatoniak gyakran „főszél”-nek nevezik, a néprajzkutatók szerint egyszerűen azért, mert „föllűrű” vagy „föjjűrű” jön, azaz a magasabban fekvő bakonyi területekről. A Balatontól északra nagy, fennsík jellegű terület található. A tópart fölött közvetlenül emelkedik a 250-300 m magas Veszprémi-fennsík, a Veszprémi-fennsík fölött pedig a 400-500 m magas Bakony-fennsík. E domborzati viszonyok különösen felerősíthetik a helyi légáramlást. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a fennsíkról lerohanó szél nem a földfelszín közelében a legnagyobb sebességű (itt a domborzati elemek: sziklák, fák, házak súrlódása visszafogja), hanem 100-200 méter magasságban. Ez a heves légáramlat nem a part mentén éri el a Balaton felszínét, hanem jóval beljebb, akár már a tó közepéhez közelebb eső részen. Ezért aztán a parton, a házak és a kertek között megtapasztal szélerősség alapján könnyen alulbecsülhető, mi vár minket a vízen…
A ciklon-eredetű (frontos) északi szél a Balaton mellett - a helyiek szerint - három napig szokott tartani. Első napon erősen borult az ég, sokszor megered az eső, és a szél igen erős. Másnap már elkezd felszakadozni az addig összefüggő felhőzet, nagy, nehéz felhők rohannak dél felé, a szél ereje gyengül, eső már nemigen esik. A levegő ilyenkor rendszerint nagyon tiszta (por- és páramentes), a túlsó parton az egészen finom részletek is kivehetőek.
Harmadnap már teljesen szélcsendes időszakok is vannak, a szél csak időnként, kisebb löketek erejéig támad fel, estére teljesen eláll, éjjelre kiderül az égbolt. Másnaptól szép időre és - süllőzés szempontjából - „kellemesen” zavaros a vízre számíthatunk.
A frontos, tartósan észak-északnyugati irányból fújó szélben sem lehetetlen a csónakos süllőzés, de biztonsági okokból célszerű ilyenkor part közelében maradni. A fennsíkok speciális domborzati hatása miatt a parttól kissé jobban eltávolodva sokkal erősebb szél alá kerülhetünk, ami akár a visszatérést is megakadályozhatja! A közvetlen partvonal helyi adottságai (lokális domborzat, fák, nádas) miatt kialakuló kisebb-nagyobb szélárnyék mérsékli a légmozgás hatását - egyszerűen nincs helye a szélnek arra, hogy a vízfelszín rövid érintett szakaszán komoly hullámokat gerjesszen. Ezért a nádas sáv előtti 50-100 méteren még erős északi szélben is hullámoktól nem zavartatva horgászhatunk. Az északias szelek közül a legveszélyesebbek a viharokkal összefüggő, hirtelen feltámadó és rendkívül erős szelek. Zivatarszezonban mindig fokozott figyelmet igényel az aktuális időjárás-előrejelzés, a pillanatnyi felhőzet és - természetesen - a balatoni viharjelző rendszer figyelemmel kísérése.
A Balaton-felvidék felől hirtelen lezúduló erős szél tehát komoly veszélyforrás lehet a vízen tartózkodóknak! Helyi zivatarok lehetőségének előrejelzése esetén csónakkal csak megfontoltan, az időjárás alakulását folyamatosan figyelve, „ugrásra készen” és - elővigyázatosságból! - lehetőleg csak a parthoz közeli jónak vélt helyekre menjünk! Noha a zivatarok zöme a délutáni órákban alakul ki, van bőven kivétel: a kora esti órákra felépülő hatalmas felhő-üllő a süllőző számára intő jel lehet.
Az áramlás, a napszakok, az évszakok és a haljárás viszonya
Holdfázisok
Mivel a balatoni süllőzés főként esti-éjszakai műfaj, a Hold fázisváltozása jelentős befolyásoló tényező. Legjobb kapásidőszak egyértelműen a holdtölte és az ezt megelőző 5-6 nap. Ahogy nő a Hold fázisa, úgy szaporodnak a kapások. A holdtölte utáni egy-két nap még elfogadható eredményt produkálhat, de utána (azonos időjárási körülmények között) rendszerint 4-7 napnyi, szinte kapástalan éjszaka következik. Szintén jó az újhold környéke, bár az nem annyira kiemelkedő. (Megj.: mindez VZ tapasztalata. Jómagam ilyen - és főleg: egyértelműnek tűnő - összefüggést egyelőre nem találtam. Ebben benne lehet az, is, hogy én gyakran áthorgászom az éjszakát, ezért nem csak az alkonyat környéki pár órában megtapasztalható süllőviselkedés alapján jellemzem a horgászat sikerét. Az tény, hogy a Hold első negyed és holdtölte között már alkonyat előtt az égen van, azaz fénye - ha derült az ég, ugye… - a kora esti, ideális süllőző időszakban észlelhető a vízen. Holdtöltekor égi csatlósunk éjfél körül delel, alkonyatkor kel, azaz kora este már a horizont felett látható. A csökkenő fázissal a holdkelte egyre későbbi, az utolsó negyed idején már éjfél körüli időpontra tolódik (a további fogyással pedig hajnalra). Újhold után a korai holdsarló ismét látható alkonyatkor (nyugaton) pár óráig. Mindez számomra - szerzőtársam tapasztalatait elfogadva - arra utal, hogy azonos napszakban (alkonyat-koraeste) horgászva a folyamatosan változó időpontban megjelenő holdfény süllőket befolyásoló hatása fentiek szerint lehet érzékelhető. Véleményem szerint (!) mindez azonban legerősebben a horgászt befolyásol(hat)ja - gondoljunk csak arra, hogy esetleg valaki ki sem megy próbálkozni abban a telihold utáni 4-7 napban… CsG.)
Napszak - mettől meddig?
Este: Családi nyaralások alkalmával nem mindegy, mikor és mennyi időt töltünk kinn a tavon. Este egyértelműen a napnyugta és az azt követő egy óra hozza a jó eredményeket a nyílt vízen. Ezalatt az idő alatt simán megfoghatjuk az engedélyezett mennyiséget. Vannak azonban időszakok, mikor a süllő csak 23 óra után kap. Hogy ez miért van, mi az oka? Talán sohasem fog kiderülni… Érdekes, hogy a kifejezetten meleg nyári időszakban az északi oldal partközeli részén is inkább az éjszaka második fele a sikeres.
Reggel: Érdekes hajnali megfigyelés, hogy kapás bármikor bekövetkezhet, de a tényleges napfelkeltét követő 5-10 percen belül szinte biztosan számíthatunk érdeklődő süllőre. Ha ekkor nem jön meg a süllő, pakolhatunk is, aznap nem eszik a hal. Ha kivilágosodott és fogtunk is süllőt, akkor feltétlenül „nézzük be a helyet” tájékozódási pontok alapján (lásd később)!
Nappal: a legkevésbé eredményes időszak, ami alól a késő őszi mederközépi süllőzés és a nyár közepén éppen intenzív küszívással jellemezhető parti részek (mólók, hullámtörő gátak kőlábazata) horgászata lehet alkalmi kivétel.
Évszakok - hol jár a süllő?
A klasszikus nyílt vízi süllőzés esetében - érdekes módon - minimális az évszakok módosító hatása. A tapasztalatok azt mutatják, hogy több-kevesebb süllőre mindig számíthatunk a meder egyenletes mély vizében, ugyanúgy, ahogy a déli partot szegélyező marás mentén is. Az akadókon főleg a tilalom végén érdemes keresni a süllőt, hiszen jó eséllyel ott keresett és talált is magának megfelelő ívóhelyet. A frekventált akadók azonban rendszerint igen hamar „kimerülnek”, a tilalom utáni pár nap alatt nagyobb a süllők horgászok általi fogyasztása, mint amilyen ütemben újak állnának be a tartások mellé (már ha van egyáltalán késztetésük erre).
A közvetlen partközeli (csónak nélküli horgászat!) lehetőségek szempontjából kiemelt szerepe van a küszök ívásának. Az északi parton végig, a déli parton főleg a mólók környékén érdemes süllőzéssel próbálkoznunk, ha kinn csobognak a násztól bódult kis szélhajtók.
A küszök ívása elhúzódó, szakaszos, ezért a tóhoz ritkábban eljutó horgászok számára is nyitott a lehetőség, hogy küszívás közepette próbáljanak rablót (mert azért angolna és balin is lesz ott bőven!) fogni. Ilyenkor általában közvetlenül a kövezés szegélyét érdemes meghorgászni, az úszós módszer rendszerint jobban beválik, mint bármilyen fenekező végszerelék. Ebben az időszakban és itt van létjogosultsága a pergetésnek (főleg lágy plasztik csalikkal), a nyílt vízi süllőzésnél azt - a gyakorlati tapasztalatok alapján - úgysem érdemes erőltetni.
Az északi parton a nyár legmelegebb időszakára jellemző, hogy a ritkás hínárcsomókkal tarkított és a parthoz aránylag közel (100-300 méterre) eső részeken is megtaláljuk a süllőt, bár nagy egyedszámú csapatokra és könnyen értékesíthető kapásokra itt nem számíthatunk. Az itt mozgó süllők egy része egészen a part szélén is megfordul, emiatt érdemes egész nyáron próbálkozni az északi part mólóiról, hullámtörő kőgátjairól is.
A késő őszi időszak érdemel még némi figyelmet: ilyenkor már (7-8 Celsius-fokos vízhőmérséklet alatt) kisebb-nagyobb csapatokba állnak össze a süllők, és meg-megállva vándorolnak a tómederben. Mivel ilyenkor gyakran már nem érhetők el az 1500 méteres határon belül, a késő őszi süllőzés során már a csónakos horgászok lehetőségei is beszűkülnek. A bandákba állt halak miatt sokkal kisebb az esély, hogy a „megszokott”, parthoz közelebb eső (1500 m-es határon belüli) helyeinken kóborló példány veszi fel csalinkat.
Szél és az áramlás általános hatásai
Sokan leírták, hogy a süllő kapókedvét növeli a szeles idő, ezen állítást a gyakorlat is rendre igazolja. Ennek egyik valószínű oka, hogy a szél hatására a Balaton vize jelentősen bezavarosodik, átláthatósága 15-30 cm-re csökken. A zavaros vízben a fényviszonyok értelemszerűen megváltoznak, és a fénykerülő süllő zavartalanabbul vadászhat, táplálkozhat. Ezért kifejezetten érdemes a vihar elmúlta (a viharjelzés megszűnése) után kimenni, vagy a horgászatot a megszokottnál korábban kezdeni. Ilyenkor kellemes meglepetések érhetnek bennünket… Érvényes ez a kora reggeli órákra is, de természetesen reggel nem a korábbi kezdésre kell koncentrálni: maradjunk kinn tovább! Ha zavaros a víz, akkor a kapásidőszak még nyáron, a napsütésben is kiterjed a napkelte utáni 2-3 órára.
Mint feljebb részleteztük, az erős - különösen a keleti ill. nyugati - szél hatására jelentős áramlások indulnak be tavunkon. Az áramlás megléte már horgonyzás közben érzékelhető, kis örvények keletkeznek a csónakunk faránál. Ez az áramlás olyannyira felerősödhet, hogy zsinórunkba kapva kapásjelzőinket csaknem a botig feszíti a víztömeg (ilyenkor megoldás lehet még egy karika felhelyezése). Amikor ilyen jelentős áramlást tapasztalunk, szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy a süllők nem maradnak el.
Viharjelzés
Vízre szállás előtt győződjünk meg az éppen érvényes viharjelzés fokozatáról. Nem elég egy jelzést látnunk, mert sajnos elég gyakran meghibásodnak a jelzőkészülékek, és több esetben is előfordult, hogy az egyiken másodfokút, a másikon meg elsőfokút jeleztek. Ha két egyformát látunk, ill. szerencsés esetben: nem látunk, szabad a vásár. Természetesen tartsuk be az előírt 1500 m-es távolságot, bár ezzel kapcsolatban a vízirendőrök - talán - rugalmasabbak, mint a kötelező felszerelés bárminemű hiánya esetén.
Néhány szó a viharjelzésről:
„Figyelmeztetés az elővigyázatosság betartására” jelzésnél percenként 45-ször felvillanó sárga színű fényjelzés (elsőfokú viharjelzés) - a csónakok szükséghelyzet kivételével csak a parttól számított 500 m távolságon belül közlekedhetnek. Ezt hívják-hívták sárgának, e kifejezést a jelzőrakétás korszak hagyta ránk emlékül. (Régen sárga színű rakétát lőttek fel, és a viharjelző kosarat a jelzőárbocon félmagasságba húzták.)
„Figyelmeztetés a fenyegető veszélyre” jelzésnél percenként 90-szer felvillanó sárga színű fényjelzés (másodfokú viharjelzés) - szükséghelyzet kivételével csónakkal közlekedni tilos. E fokozat más néven piros (értelemszerűen, ekkor a levegőbe piros rakéta, a kosár pedig az árboc csúcsáig ment fel).
Ne keseredjünk el, ha másodfokú viharjelzést látunk. Ezt a vihar vagy viharveszély elvonultával - rendszerint - elég hamar mérséklik sárgára. Ekkor a déli partról a marás már meghorgászható, az északi partról meg a nádas előtti iszapos-hínárfoltos rész, ami időnként szintén tartogat süllőt. Különösen igaz ez a kora nyári, este kitörő viharokra, hiszen ilyenkor reggelre szinte biztosan „leveszik” a jelzést. (Anno ilyenkor a kosarat alapállásba engedték.)
Helykeresés - helykiválasztás
Ha úgy határozunk, hogy a szürkületi, esti órákat szánjuk horgászatra, és nem valamely kiemelt akadón esetleg gödrön próbálkozunk, akkor a déli partról két nyílt vízi „helyet” érdemes felkeresni: a marás szélének belső felét, valamint az 1500 méteres határsávot. Hogy éppen hol tartózkodik a hal, előre nem lehet tudni. Próbálgatni kell mindkét távolságot. Az északi partról is alapvetően kétféle vizet érdemes meghorgásznunk: a parthoz közelebb eső, még hínárszálakkal, hínárcsomókkal tarkított kisebb mélységű (max. 2-2,5 méteres) részt, és a meder közepe felé eső, hínármentes, mélyebb vizű medret. Innen az 1500 m-es távolság elérésének sok esetben nincs komoly jelentősége, mert a parttól 7-800 méterre azzal már közel azonos medret találunk, és hasonló haljárásra számíthatunk. A beállás pontosságának nyílt vízi horgászatnál - legyen a hely akár a déli, akár az északi parthoz közel - nincs nagy jelentősége, a süllő az éjszaka folyamán úgyis vándorol, ha türelmesen várunk, nagy valószínűséggel foghatunk is belőlük.
Természetesen, amennyiben nem kívánjuk non-stop kinn tölteni az egész éjszakát a Balaton, folytathatjuk, ill. kezdhetjük a horgászatot hajnalban is. A déli parti tapasztalatok szerint ekkor egyértelműen a maráson érdemes horgászni. Ha még nem ismerjük a helyünket tájékozódási pontok alapján, vagy nagy lelkesedésünkben még sötétben megyünk ki, tapogassuk ki a lágy iszap és a kemény aljzat közti átmeneti területet. Erre a tapogatásra tökéletesen alkalmas horgászfelszerelésünk is. Befelé evezve mérjük a vizet csúszós felszerelésünk ólmával (ez kb.30 grammos ólmot jelent.). A kisebb vízben érezni lehet, hogy ólmunk még a kemény aljzatra érkezik. Befelé haladva a vízmélység rövid távon - hogy ez pontosan hány métert jelent, az partszakaszonként változik - jelentősen nő, itt 15-20 méterenként végezzük el a tapogatást. A kívánatos horgászhely elérésekor ólmunk először kemény medret, majd ragadós iszapot fog találni. Ez a marás belső oldala. Evezzünk még 5-6 evezőcsapást, és itt tegyük le az első horgonyt. A megfelelő helyre érkeztünk! Horgászni általában kifelé, a part felé érdemes. Ezzel a tapogatós módszerrel sötétben sem állhatunk rossz helyre!
Tájolás
Jól bevált - a süllők vonulási útjába eső - horgászhelyünkre vissza is kell találnunk. A mai kor technikai vívmányai között persze ehhez is találunk megfelelő kiegészítőt. A „varázsszó” a GPS (Global Positioning System - Globális Helymeghatározó Rendszer). Ez lényegében egy, az USA által kiépített és működtetett műholdas rendszer, amely a nap 24 órájában és a Föld bármelyik részén használható háromdimenziós helyzet-meghatározást, valamint sebesség- és időmérést tesz lehetővé.
A kis műholdak gyenge jeleit felfogó berendezés kedvező esetben pár méteres pontossággal megadja helyzetünket. Nincs azonban mindenkinek ilyen műszere, és egyébként is érhet minket kellemetlen meglepetés (lemerült elemek, otthon maradt készülék stb.), ezért kifejezetten előnyös, ha régi, jól bevált tájolási trükkök is vannak a tarsolyunkban.
Könnyen alkalmazhatjuk azt a módszer, miszerint két, egymást metsző egyenes meghatározza a metszéspontot, az egyeneseket pedig egyenként meghatározza két-két, az egyenesre eső tájékozódási pont (tereptárgy). A módszer annál pontosabb, minél jobban megközelíti a két egyenes által bezárt szög a 90 fokot. Az egyeneseket definiáló tereptárgyakat úgy válasszuk ki, hogy a parttól messzebb eső lehetőleg a parton lévő párjától is távol legyen - ez is a nagyobb pontosságot segíti elérni. Optimális esetben e módszerrel 1-2 méteres pontosságot érhetünk el, ami akadó meghorgászása esetén szükséges is lehet.
A reggeli helyeket persze sokkal könnyebb így betájolni, mert pl. a maráson horgászva közelebb vagyunk a parthoz, ezért több jellegzetesség, jó tájékozódási pont látható. Különösen jó a parti villanyoszlopok házak ablakához, vagy a fák egymáshoz viszonyított helyzetének „benézése”. Nem kell méteres pontossággal beállni, hiszen nem akadón horgászunk. Szinte az is elég, hogy - tele önbizalommal - az előző napi jó fogás közelében horgásszunk!
Írta: Varga Zoltán (fonyod),
Csörgits Gábor (csg),
Fotók, ábrák: fonyod, csg,
