Amikor először láttam meg a portálon a Fox Horizon Extreme feederek tesztelésének lehetőségét, nem gondoltam, hogy jelentkezem rá. Aztán belegondoltam: öt nap a víz mellett, két olyan pálcával, amilyeneket legközelebb már valószínűleg csak képen látok ezután…?! Regisztráltam magam, és nyertem! Ugye milyen egyszerű? Most pedig megpróbálom megosztani veletek a tapasztalataimat, amelyet a horgászatok során szereztem.
A megvalósítást mindig megelőzi a tervezés. Számba vettem a környéken fellelhető vizeket, ismert és ismeretlen pályákat, esélyeket. Kiírattam a szabadságot, kedden reggel kocsiba ültem, és 170 km megtétele után megérkeztem a Haldorádó Centrumba.
Az első benyomások a Fox Horizon Extreme feederek kézbe vétele után a következők voltak:
- Szokatlanul hosszú botok.
- Kicsit talán nehezebbek a megszokottnál, nyilván a hosszuk miatt.
- Megrázom. Gyors, az ízlésemnek talán kicsit kemény test. Nem egy keszeghorgász instrumentum.
- Érdemes szót ejteni a külső megjelenésről is. Elegáns, szürke test, selyemfényű lakk, felesleges csillogás nélkül. Semmi csicsa, fekete kötések, hűvös nyugalom.
- Az orsótartó egy kis izgalommal fűszerezi az összképet, a karbon szövethálós szerkezete modern megjelenést garantál, de nem túlzottan hivalkodó.
- A markolat (természetesen) parafa, tömör, szép rajzú anyag, hogy hibátlanul van eltömítve, talán mondanom sem kell.
- A fekete SiC gyűrűk kéttalpúak, méretesek.
- A rezgőspiccek gyűrűi sem túl aprók, a hosszú dobások lehetősége benne van a botban.
A többit meglátjuk a víz mellett…
1. nap
Az első víz Kádártán várt rám. Olyan tekintetben is az első, hogy itt „fertőződtem meg”. Igaz, a Balatonon riogattam a küszöket először zsebpecát szorongatva, de horgász ezen a tavon lettem. Itt ejtettem el az első nemes halat, fogtam kézbe rákot is. Itt váltottam meg az első napi, majd éves jegyemet. Az első horgászversenyen is itt indultam, és értem el megnyugtató eredményt, de azóta se neveztem sehol… Nem csoda, hogy ide jöttem először!
A mélység és a meder változatos, nádas szigetek, szakadt partok, rend és tisztaság mindenütt. A víz kristálytiszta, ha süt a nap, 1-2 méter mélyen lelátni.
Kezdetben a sekélyebb vizű oldalon ütök tanyát, egy náddal borított sziget közelébe lövöm az alapozó etetést, az egyik végszereléket ide dobom be, a másikat kicsit távolabb, majd az is kap egy keveset.
Mindezek után semmi. Váltogatom a csalit, 14-esre soványítom és 60 cm hosszúra cserélem az előkét, horgot is váltok. Hátha, de aztán mégse. A bedobásokkal pásztázom a terepet, de csak a felszínen mutatják magukat kisebb keszegek, a part mentén sügérek bandáznak naphalakkal. Az aranyhasúak csukott szemmel és összeszorított szájjal járják a vizet, ha ugyan le nem feküdtek. Állást váltok, odébb költözöm, a sziget túlsó felén a mélyebb vizet vallatom, etetek egy keveset. Csemegekukorica, kendermag, pellet dúsítja a kukoricapogácsával összegyúrt alapot, de a tó fukar marad. Majd talán holnap…
2. nap
Visszafogott reményekkel váltom meg nyitáskor a sportjegyet, és a tó mélyebb felén telepszem le. A frontbetörés csak két nap múlva várható, talán ez feküdte meg az aranyhasúak bendőjét? A tegnap estét eredménytelenségem okának keresésével töltöttem, az időjárás alakulását mindig lehet megnyugtatóan értelmezni. Balra tőlem a kacsák helyezkednek, tollászkodnak a napozóteraszon, kedves társaság.
Közben a szemem sarkából azt látom, mintha… igen, mozdul a spicc, és görbe ujjként mutat a víz felé: ott a bűnös! Ráemelek. Érzem, nem nagy, de hagyom szaladgálni. Figyelem a botot, és rajta keresztül a halat. Szépen közvetít mindent, érzem, ahogy fordul, ahogy egy-egy kirohanással szabadulni próbál a hal. A pálca büszke, ilyen vendég előtt nem hajt derekat, csak a rezgőspicc bólogat. Emelem, amennyire az előke engedi, de így sem hajlik meg jobban, inkább a másfeles-forma pontyot hozza a felszínre. Szákolás, fotózás és mehet vissza.
Ez volt az első és utolsó halam, amivel gyerekkorom szép emlékeket adó vize megajándékozott. Hálás vagyok érte.
3. nap
A véletlenre bíztam. Olyan tavat választottam, amiről már hallottam jót és rosszat egyaránt. A várpalotai Nagybivalyos-tórendszer felé veszem az irányt. Habár viszonylag közel van (körülbelül 25 km), még sohasem horgásztam meg.
Napijegyváltás, érdeklődés. A hírek szerint itt sem forr a víz, amíg körbejárok, magam sem látok bot után kapkodó sporttársakat. Helyet keresek. Magamnak könnyű, de ekkora pálcákkal, főleg, hogy a parttal párhuzamosan szeretnek nyújtózni, nem mindig egyszerű. Azért találok egy nyolcméternyi, lapos partszakaszt, amely ideálisnak tűnik a teszthez. A víz azonban nem túl bizalomgerjesztő… Sűrű zöldalga felhő borítja. Vajon nem zavarja a halat? Hát majd kiderül!
Szerelek, a kapott tanácsnak megfelelően rövidet dobok, 15-20 méteren fékezem. Csobban. Akkor nagy baj nem lehet.
Fél órán belül kapást rezeg a spicc, hát odavágok. Kicsit keringőzik, majd a zöld szőnyeg alól 30 dekás kárász kandikál ki. Merítő nélkül, óvatosan a partra emelem, az előke kibírja. Horog ki, hal vissza, fejre csap. Elmaradt a fotó… :(
Délután két óráig csak a szél támad fel. Megmozdul a felszín is, szakadozik a zöld burok, majd vándorolni indul a széllel. Most enni fognak a halak, gondolom. Állom a cúgot, mintha metróalagútban várnám a következőt. Megérkezik! Két rövidet rándul a spicc, majd a keszeges kezdetet pontyos határozottság követi. Húzná befelé, amit lehet, de önző módon nem adom a botot, markolom erősen. Annyira azért nem kell, ez sem lesz az a bizonyos fehér bálna. A közeli dobást követően rövid a csörte, a tükrös komát már merítem is, majd fényképezem.
Ponty zöldfűszer bundában. „Vállmagasságban” régi sebhelyet hord, korábban feltekert magára valamit, vagy talán háló szűk lyukán akart átnyomakodni? Jobb oldalán jobban látható a heg, így a gyengébb idegzetű horgásztársak kedvéért csak a bal oldaláról készül kép. Túlélte, és túléli ezt a kalandot is, csak a bajsza görbült… :)
Ezután újra van időm a tavat és a környéket nézegetni. Balra félig elbontott stégek, nyáron talán beáll melléjük a csuka, érdemes lenne megpergetni. De ez egy feeder teszt. A szemközti parton ipartelep nagy kéménnyel, balra a város látszik a nem túl messzi távolban.
A vízben lévő zöld dolgon elmélkedem, hogy mennyi oxigént emészthet fel, hogy honnan jött, és miért nem megy el, de nem értek hozzá igazából, ezért inkább belenyúlok a kapásba… Érzem, ahogy a rángások végigfutnak a bot testén, bele a tenyerembe, de egy biztos: ezt a botot nem keszegezésre találták is. A kárász még csak mutat valamit, de az önmagukat általában gyorsan elhagyó dévéreket unott arccal pattintgathatnánk ki a víz tetején vele. Bármilyen kicsi halat meg lehet fogni vele, mert a legérzékenyebb spicc egy küsz tüsszentésétől is megremeg, de inkább a „bármilyen nagy” irányába érdemes próbálkozni a Fox mesterműveivel. Tehát, ha nem akarjuk úgy érezni magunkat, mint amikor ovisok ellen focizunk a grundon, akkor ezzel a bottal a pikkelyes nép combosabbját szedegessük.
4. nap
Itt már biztosra mentem, már amennyire ez a horgászat terén lehetséges. Választásom a Pápa-Borsosgyőrön lévő Strandi tóra esett. A közelmúltban 3 pontyos eredménnyel horgásztam ezen a tavon, ahol most a napijegyre várva toporgunk. A többes számnak több oka is van: egyrészt, vagy tizenöt fős csapat készül megkezdeni a horgászversenyt, másrészt (és legfőképp), mert a párom is elkísért. A tópart fele szabad, a másik felén a versenyzők foglalnak helyet.
„Civil” horgász is akad, de ismét szerencsém van: kényelmes helyet találok. Már amennyire kényelmes lehet a szabadban, miközben az ember fia (és lánya) fejét a szél letépni próbálja.
Párom edződött már eleget, mínuszok és pluszok között egyaránt, szó nélkül kitart. Azzal vígasztalom magam, hogy lám, megérkezett a várva várt front, és talán vele együtt az étvágy is. Nem etetek, ekkora szélben a koncentrált csúzlizás helyett legfeljebb szőnyegbombázásra lennék képes. Ellenben a kosarakat - a rövidebb boton 25 g-os, szögletes, nyitott feeder-, a hosszabbikon 30 g-os, távdobó etetőkosár van - alaposan megtömöm, a majd’ ökölnyi gombócok a tervezett helyen csobbannak.
20 perc telik el, éppen új dobáson gondolkodom, de elindul a spicc! A mozdulatában nincs semmi óvatosság, derékszögig görbül egyszerre, és talán egy másodpercig úgy is marad, majd beleemelek. Az akasztást már elvégezték helyettem, minek csapkodjak? Tart a 10-es horog, az előkének besegít 40 cm erőgumi, ezen csúszik a gubancgátló cső, kapcsában a kosár. Egyre kisebb félköröket rajzol a zsinór, már nem szedi a lábát annyira a halam, a bot könyörtelen. Keményebb, mint amiket én használok, a spicctag engedelmes, de aztán már csak kis részt fog munkára a 2 kiló körülinek saccolt ponty.
Fölényem vitathatatlan, élvezem. Merítek, a fűre emelem, horgot szabadítok, majd fotó.
Rövidebbre veszem az előkét, 25-30 cm elég lesz. A szél még inkább rákezdi, szívesen rúgnék bele ott, ahol a legkevésbé várja. A botok spiccét egészen a víz fölé engedem, a hullámok épp elérik a pálcák hegyét. Ebbe a zsinórba már nem fúj bele.
A versenyzők fele szemből kapja, nem lehet egy nagy élmény, de kitartanak. A csapat másik felét oldalról fújja, de ott akad nádas, ami mellé oda lehet lapulni. Nincs sok időm nézelődni és embertársaim sanyarú sorsát siratni, mert újra görbül a spicc! Aztán ebből rendszer lesz… :)
Csalizom a kivett szereléket, amikor a kedvesem pár értelmetlen, de legalább rövid szótaggal kapást jelez. „Vágj be!”, és Ő megteszi. Mire lefutok 4,5 métert a bot csúcsától a nyélbe kapaszkodóig, életem értelme javában fáraszt.
Vezetgeti a pontyot, mintha mindig ezt csinálta volna, és a rövid küzdelem után megmerítem élete első nemes halát. Több halat engedtünk el fotó nélkül, de ezt kihagyni vétek lett volna.
Öt óra környékén kezdünk pakolni. Csomagolás közben számolgatunk: 10 és 13 közé tesszük a kifogott (és visszaengedett) halak számát. Súlyukat tekintve 1,5 és 3 kg közöttiek voltak, de még mindig messze attól a határtól, hogy igazi táncra foghatták volna az angol pálcákat. Valahol 5 kiló felett kezdődhet számukra az élet. Jó lett volna ekkora vagy ennél nagyobb halat fogni, de ez most nem sikerült. Hiába növeltem a csali méretét, a 3 szem kukoricát is az átlag vette fel, szintúgy a fúrt-fűzött pelletet; a scopex ízű, 20 mm-es pufiba viszont bele se rúgtak.
5. nap
A levezető pecát minden magyar tavak királynőjének, a Balatonnak ajánlottam. Itt horgászom a leggyakrabban, az északi partot szinte teljes egészében végighorgásztam már. Az utóbbi időben egyre kevesebb halat fogok, az utóbbi öt évre visszatekintve drasztikus a visszaesés. Hogy ki a hibás, és hogy hová lettek a halak, nem tisztem megítélni vagy felhánytorgatni. Persze, véleményem van, de ezt most hagyjuk. Az idő enyhült, elült a szél. A választott partszakaszon kevés a horgász, mindenki nullázott eddig, a lelkesedés negatív előjelű. Kipakolok, élvezem a napot, a kacsákat és a hattyúkat figyelem.
A nyugalom teljes. A folyamatos, több napos horgászat olyan ritka eseménynek számít, hogy muszáj rákészülni a közelgő hétköznapokra. Három óra telik el, teljes a kapástalanság. A küszök sem csipkedik már a felszínt, hiába repül 5-6 szem csonti időnként.
Nekikészülök a dobótesztnek, 20, 27, 35, 50, 70 és 90 grammos, mindenféle alakú (tányér, körte, szárnyas) ólmokat pakolok ki sorban, a spicceket a kéztörlő rongyra egymás mellé fektetem. Dobálok rendületlenül, minden ólommal ötöt-hatot hajítok.
Mindezt azért, hogy e cikk megírásáig a névjegykártya hátoldalára rögzített jegyzeteket elveszítsem. (Ha megtalálom közben, hozzászólásként közlöm majd.)
Emlékeimre hagyatkozva: a legkisebb elért távolságot a legérzékenyebb spiccel produkáltam, 40 méter körül. A leghosszabbat a legerősebb spiccel követtem el, 50-es vagy 70-es körteólommal 97 métert értem el. Megjegyzem, nem vagyok egy távdobó bajnok, nem használtam fonott dobóelőkét sem, véleményem szerint - megfelelő emberrel a bot végén - nem lehetetlen a 120-150 méteres távolság elérése sem! Remélem, lesz egy profi, aki képes kihasználni a botok képességeit.
Összegző vélemény: A botok kidolgozása, festése, lakkozása, gyűrűzése, kötései, és mindaz, amit láthatunk, az én ízlésemnek tökéletesen megfelel. Mondhatni: ötös. A gyűrűk mérete szintén jól átgondolt. Néhány feederbot esetében a matcheket megszégyenítő miniatürizálásra törekszenek a spiccgyűrűk tekintetében is. Itt sikerült a tervezőknek az ésszerűség talaján maradni.
A bot anyaga kifejezetten gyors. Nekem, az évek óta használthoz és megszokotthoz képest, kissé kemény. Szó sincs arról, hogy emiatt leverhetné bármely hal magát a horogról. A spicctagok lágysága adott, azonban az ezt követő harmadon halaim csak minimális görbületet tudtak kikényszeríteni. Biztosan egyéni ízlés kérdése, én részemről a parabola, de legalább az ún. „B” akció környéki viselkedés mellett teszem le a voksot, ha feederezésről van szó.
E botok igazi terepe a csali távolra repítése és a nagy halak kibányászása. Azok a nálam sikeresebb horgászok, aki rendszeresen zsákmányolnak 5 kiló környékén és fölötte, valószínűleg tűzbe mennének ezekért a pálcákért.
A spiccek. Kellemes meglepetés, hogy egy igazi heavy-hez egészen érzékeny rezgőket is kapunk. Ettől lesz a szokásos háromból négy. Nincs az az érzékeny kapás, ami ezeken ne jelentkezne egyértelműen. Ettől válnak az angol remekek igazán széles körűen használható horgászeszközökké. Én a 3 unciásakat használtam leggyakrabban, az érzékenyebbeket leginkább az erős szél és az ebből következő hullámzás miatt kerültem. Ezekkel - a 20 és 30 g közötti kosarakat használva és az etetőanyaggal bátran gazdálkodva - éreztem úgy, hogy az optimum környékén mozgok az átlagosan megkívánt dobótávolságok (40-70m) és a kényelmes dobóerő tekintetében.
Ha már a számoknál tartunk: a bottesten feltüntetett 150 g (FX 1) és 175 g (FX 2) értékekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Folyóvízen sem használok 100-120 g fölötti nehezéket, de ezeket már lágyan pöccintem a sodrásba, izmozásról itt már szó sem lehet.
Az optimális dobósúly - és nézzétek el, ha egy vérprofi dobó ebben megcáfol - valahol 50 és 80 gramm között keresendő. A bot ezeket az ólmokat még „elrúgja”, belesegít a dobásba, ezt nagyobb súllyal már nem tapasztaltam.
Orsótartó. Szép, korszerű, és könnyű megoldás. A 30-as orsót egyből a keblére ölelte, a 60-as méretűt már kissé nehezen fogadta. A széles talpat (mert a szélessége okozhat egyedül problémát) annyira elemelte a felső rögzítő gyűrűtől lefelé haladva egymás felé szűkülő két vápa, hogy még éppen lehetővé tette, hogy az alsó gyűrű befogadja. Ez így leírva kissé bonyolult, talán a kép segít a megértésben.
Meg kell hagyni, az általam használt nagyobb orsó közel sem egy kecses darab, de a saját, 3,9 m-es pálcámnak semmiféle gondot nem okoz. A hosszabb pálca orsótartójában is stabilan rögzült, de ha a talp fél cm-el szélesebb, másik orsót kellett volna használnom.
Az összegzés összegzéseképpen tehát: aki céltudatosan, messzire és/vagy leginkább nagy halra vadászik, valamint nem csörlőt akar rögzíteni az orsótartóban, az most megtalálta a feederbotot, amit eddig keresett.
Megtisztelő figyelmeteket köszönve búcsúzom. Görbüljön!
Írta: Stumpf Ákos (Docile)
Fotók: Szabó Petra, Stumpf Ákos
