Napjainkban a horgászat egyre kifinomultabb, szerteágazóbb, részletgazdagabb sporttá fejlődött. Ha valaki horgászik, akkor a felszerelés meghatározza az illetőt és egy kategóriába is besorolja a horgászatot. Emlékszem, gyerekkoromban 1 horgászbotunk volt mindenre. Sokan ismerik a Germina 240-es botot, zöld színével és sok-sok élménnyel. Nem túl régen, amikor újra rátaláltam a horgászat világára, bementem egy horgászboltba, hogy szeretnék horgászni… aztán a módszerek rengetegében eleinte elveszve végül az egyik legkedveltebb technikánál, a matchbotos úszózásnál kötöttem ki. Éjjelente továbbra is a matchbotos műfajt választom, de mellette egy általam semmilyen műfajba be nem sorolható, úsztatott kiflis horgászattal is próbálkoztam legutóbb.
Körülbelül egy éve horgászom újból. Gyerekként főleg a Balatonon horgásztam nyáron: nád mellett úszóztunk és nem túl messze a parttól fenekeztünk. Nagy ritkán egy-egy horgásztóra, a helyi csónakázó tóra is eljártam édesapámmal, de alapvetően nem ez töltötte ki a szabadidőmet. Akkor a horgászat eszköze egy Germina Standard 240-es bot volt üvegszálas testtel, műanyag nyéllel. Lehet, hogy a nyél anyaga az akkori idő neoprén utánzata volt, mára megkeményedett, de használhatóságából nem vesztett. A gyűrűi fémből hajlítottak, de mit törődtem akkoriban a zsinór kopásával, a sérülésekkel. Éveztem azokat a pillanatokat, melyek a víz mellett értek, és gyermeki egyszerűséggel nem sokat fogtam fel a horgászat rejtelmeiből.
Most már számtalan horgászbotom van, különféle módszerekhez vásároltam őket, egy részüket alig-alig használom. Legtöbbet a matchbotomat foglalkoztatom. Ha megkérdezem magamtól, még most sem tudom, hogy réges-régi botom milyen műfajba, vagy kategóriába tartozik.
Péntekenként rendszeresen egy, néha két ismerőssel kijárunk a közeli kavicsbánya-tóból átvedlett horgásztóra pecázni. Kezdetben az éjjeli matchezést erőltettük - mindenki 1 bottal -, de egy idő után mindig felvetődött a kérdés, hogy miért nem próbálunk egy másik szereléket a többi mellé tenni fenékre. Körülöttünk számolatlan horgász bojlizik, feederezik. Tavasszal, ahogy kezdtünk kijárni, gyorsan meg is beszéltük, hogy viszünk botot fenékre. Rendszeresen fogtunk úszóval és fenéken is (de főleg matchbottal), de vagy három héttel ezelőtt nem volt hozzánk kegyes a tó, bár valószínűbb, hogy mi nem csináltunk valamit jól.
Üres éjjelt ültünk végig, de a szomszéd pecás bőséggel fogott. Elbeszélgettünk vele, így kiderült, hogy elég érdekesen horgászott. Számomra érdekesen, de mint több hét múlva kiderült, a többi helyi horgász számára nem.
Végszereléke egy gubancgátló csőből állt, melyben akadály nélkül futott a zsinór, aminek végére 2 db, nagyjából 20-25 cm-es előkén 2 horgot tett egy forgókapocsra. A gubancgátló cső karabinerébe nagyméretű ólom került - az én utánzatomban megközelítőleg 80 g-os. A horgokat negyed kifliben rejtette el, nagyjából úgy, mintha bojlit fűzne, csak itt a horog belekerül a kiflibe, és utána csatlakoztatja az előkét a forgóra.
Bedobás után az ólom a fenéken ül meg, de a kifliket fel kell engedni a vízfelszínre. Egy karika kapásjelző a víz tetején úszó csalival kifeszíti a zsinórt. Beállítása egyszerű, először hagyjuk lazára a zsinórt, majd húzzuk addig, míg megérezzük a kiflik felhajtóerejét. Ha leázott a kifli, a kapásjelző lassan leereszkedik, a horgok üresen leszállnak a fenékre. Az első alkalmak izgalmas pillanatokat tudnak okozni.
A botról még nem ejtettem szót, nem sok értelmét látom, hisz nagyjából megfelelne a régi klasszikus, vagy bármilyen bot, amivel 20-30 g-os ólmot 20-30 méterre el lehet dobni. Sajnálom azt az üvegszálas botomat használni, de egyszer újragyűrűzöm, mert megérdemli. Aznap este ehhez a bothoz képest erősnek számító bojlis pálcával horgásztam (remélem, a bojlis horgászat kedvelői nem ítélkeznek felettem), de Zoli kisebb ólmot használ egy lágyabb bottal. Mivel a szerelés nem közvetlenül mellettünk volt, és kezünkben a matchbotot tartottunk, nyeletőfékes orsóval szereltem a botot.
A kézben tartott bot egy Spro Seria Walter Medium Float PRO 390-es matchbot volt klasszikus szerelékkel: 10 g-os fixen rögzített waggler úszó, minimális jelző ólom, se nem kicsi, se nem nagy horog (Korum S4-es 10-es méretben). Alapvetően nem keszegre számítottunk. Én a médium lágyságot kedvelem, Zoli barátom inkább light bottal horgászik. Számtalanszor kipróbáltuk egymás botját és egymás szerelését. Néha ki kell segíteni egymást. Mindkét botnak megvannak az előnyei, de a Seria Walter nagyon kezes a pálca. A több évnyi kihagyott horgászat után úgy gondolom, hogy még meg sem közelítettem a bot határait.
Nem pecázunk messze a parttól, néha a 10 métert sem érjük el, de itt már jelentős 3,5-4 m-es a vízmélység. Ezen a tavon ez a távolság vált be. A rögzített waggler úszóval még éppen meghorgászható ez a mélység. Nagyjából 1 négyezetméternyi helyet etetünk, mivel együtt pecázunk, egy csapatban, ezért nem külön etetünk. A víz mozgásával, sodrásával, a területtel, a hullámzással együtt élünk és megosztozunk a lehetőségeken. Ez a szép a csoportos horgászatban, mikor egy-egy megszákolt ponty után mindketten keressük, hogy kinek a zsinórja tekeredett a halra.
Érdemes az úszó jelzőjét karbon szálra (5-10 cm) erősített világító patronnal szerelni, és úgy súlyozni, hogy csak a világító rész emelkedjen a víz színe fölé. Így a kiemelős kapásokat is jól látjuk, hisz a jelzőfény jelentősen elemelkedik a víztől, illetve a lehúzós kapásokat is könnyen látjuk, még ha érzékenyen kapnak is a halak.
Nagyon nyugodt éjjeleket lehet így megélni, természetesen vannak mozgalmasabbak is. Az etetésre általában megjönnek a halak. Nem sokkal napnyugta után, még szürkült, amikor kiemelős kapásra vágtam be és éreztem, hogy a hal a bottal küzd. Az orsó fékje is megszólalt, de a pillanatnyi ciripelés után partközeli fárasztás kötött le. Nemsokára egy másfél kilós tőpontyot emeltünk ki. Jó érzés volt, hogy sikerült végre fogni valamit. Az első hal mindig nyugalmat és örömöt hoz - igazolja, hogy jól csinálunk valamit. Meg persze bebiztosítja, hogy nem nullázunk aznap éjjel.
Közben az úsztatott kifli többször megázott és leázott. Innen is lehet tudni, hogy 1-1,5 óra eltelt, mert újra kell csalizni a szereléket. Többször is megtettem, de volt, hogy nem hal szedte le a csalit. Szerencsétlenségemre és tapasztalat hiányában kacsák támadták meg az úszó pékterméket. Ilyenkor mielőtt odaérnek a madarak, ha van szabad kezünk, érdemes a csalit a víz alá húzni, legalább 1 méter mélyre, mert ott már nem érik el, de még jobb, ha a sötétség beállta (nyáron 22 óra) után vetjük csak be ezt a szerelést. Sajnos ezt eleinte nem tudtam, így egy kacsát is a fogási naplóba írhatnék. Horog és zsinór nélkül távozott felháborodva, szerencsére nem volt rajta nagyobb seb, így megnyugodva engedtem el.
Zoli ült a kiflis botokhoz közelebb, és szólt, hogy a kapásjelzőm néha-néha megremeg, és volt, hogy vagy 1 centit is esett, majd visszakerült az eredeti állapotba. Jó jelnek véltük, a bot mellé kuporodtam. Ilyenkor a match szerelést vagy Zolira bízom, vagy a szerencsére. Tudtuk, hogy ezzel a módszerrel a leggyakoribb hal az amur, ez a kapás pedig jellemző is rá. Nem sokat feszegettem a térdem, mert rövidesen a zsinór kifeszült, a kapásjelző pedig a bothoz tapadt. Bevágás után nem sok ellenállást éreztem, de Zoli elmondásából tudtam, hogy az amur kezdetben engedi magát húzni. A ribillió a part közelében kezdődött. Tapasztalat hiányában nem mertem erőltetni a halat, inkább arra játszottam, hogy biztosan kijöjjön. Percek múltán szép, 56 cm-es torpedót emeltünk ki, és én büszke voltam első amuromra.
Nemsokára a kiflire egy újabb jelentkező kopogtatott, majd került partra. Ez már sokkal szebb volt, kiemelés utáni méréskor kiderült, hogy 74 cm-es példány. Jobban is küzdött, de mertem is erőből fárasztani. A part közelében többször ugrott meg a hal, hogy orsómról 1-1 méter zsinórt nyerjen. Akrobatikus mutatványokkal kényeztetett bennünket, többször a vízből félig kiemelkedve húzta a zsinórt. A mérlegeléskor 6 kg-ot nyomott.
Zoli csalija nem sokkal később egy tőpontynak tetszett meg, ami így került velünk közeli ismeretségbe, de barátságba biztos nem.
Röviddel ezután megint a kiflire volt jelentkező, szakasztott mása az elsőnek, méretre és súlyra is. Zolival összenéztünk és megbeszéltük, hogy a két botot megcseréljük, mert nem hittük el, hogy a jobb szélső botra már három jelentkező is volt, a tőle 10 m-re balra lévő szerelékre pedig semmi. Az eredmény ekkor 3:2 volt a kifli-match viadalban.
Újracsaliztunk, majd bot- és horgászhely-csere után Zoli vágott be egy kapásra és merített meg egy 6 kg körüli amurt. Segítettem volna neki, kezdetben hadonásztam is a zsinórja mellett fejlámpa fényénél a merítővel, de megint kiemelős kapásra kellett bevágnom. Egy kárász volt a tettes. Zoli közben a rutinjával megoldotta a hal kiemelését. Az amur ott feküdt a sóderen, gyönyörű volt. Mégiscsak a jobb szélső hely adta a halakat.
Hajnalig pecáztunk, több kapásunk volt, de vagy elsiettük, vagy más miatt, de nem fogtunk további pontyokat, amurokat. A végeredmény 4:2 lett a kiflis szerelék javára, de azóta bebizonyosodott, hogy ez egy kivételes alkalom volt. Egy másik éjjel 3:6 lett a végeredmény a match szerelék javára, egy következő éjjel pedig 1:11 a matchbot javára. Határtalan örömömre ekkor egy gyönyörű compó is tiszteletét tette.
Arcunk álmos és mosolygós volt, mikor hazafelé indultunk. Győzött az úsztatott kifli, de csak most.
Utólag megtudtuk, hogy a Dunakeszi Horgásztavon nagyon eredményes a vízfelszíni horgászat, vannak, akik több éve fogják így az amurokat. Több horgásznak sikerült véletlenül kacsát is fognia, persze azok sem kerültek a szákba.
Hallgas István
Fotók: Hallgas István és Tompa Zoltán
