Április 5-6-án került megrendezésre a szegedi Maty-éren a 4. Tubertini Feeder Kupa, mely a 2014. év első komoly megmérettetéseként került lebonyolításra. A sosem látott érdeklődés és a rekordszámú nevezés előrebocsátotta, hogy nem egy átlagos versenyen fog részt venni az, aki erre jelentkezik. Tovább emeli az esemény rangját az, hogy a 144 induló Európa 6 országából érkezett. A bolgár, cseh, magyar, román, szerb és szlovák versenyzőknek egyaránt a pénteki edzésnap állt rendelkezésükre, hogy felkészüljenek erre a nem hétköznapi versenyre.
A Haldorádó Feeder Team mindhárom tagja, Döme Gábor, Sisa József és jómagam is csak abban bízhattunk, hogy a fejünket összedugva sikerül valami olyat kitalálni, amivel meg tudjuk előzni ezt a hihetetlen erős mezőnyt. Kezdődjön hát a történet is az elején, péntek reggel…
Április 4-én reggel, kicsit hűvös, de napsütéses reggel fogadta a tréningen megjelenteket. Nem szokványos módon szinte a teljes mezőny képviseltette magát az edzésen, ami azért jó hír, mert a másnapi versenyre egységesen fel lett etetve a pálya, és nem maradtak olyan helyek, ahová nem került etetőanyag.
Volt már néhány fontos verseny itt, a szegedi evezőspályán, de mint minden víz, ez is folyamatosan változik, így már hetekkel korábban azon agyaltunk, milyen etetőanyaggal és taktikával induljunk neki az ötórás fordulóknak. A pénteki edzésnapra aztán összeraktunk egy olyan keveréket, amit eddig még nem volt lehetőségünk Szegeden kipróbálni, azonban más vizeken már bizonyította fogósságát. A recept a következőképpen nézett ki:
- 1 kg Haldorádó Gold Feeder Secret Carp
- 1kg Haldorádó Gold Feeder Lemon Carp
- 1 teáskanál Sensas TracX fekete festékpor
- 2 doboz kukorica leturmixolva
- 0,5 kg TTX (kukoricapogácsa)
A szárazanyagokat egy teáskanálnyi festékporral beszíneztük, majd a kukoricapéppel és a feláztatott „tortuval” benedvesítettük. Az átlagosnál kicsit tapadósabbra kevertük, mert a pálya a legkisebb szél hatására is képes úgy beindulni, mint egy lassabb folyóvíz. Mire pénteken elkezdtük a horgászatot, már egészen megenyhült az idő és a szél is mérséklődni látszott, ami nekünk jólesett, de halfogás szempontjából nem túl szerencsés.
Az edzésnapot a megfelelő távolság megtalálására szántuk, hiszen a Maty-éren nagyon sok múlik ezen. Józsi és Gábor is a benti (bójasor előtti 28-30 méteres) horgászatot próbálta, míg nekem a kinti horgászat, a kis távolság jutott. Ez azt jelenti, hogy ők a pálya adottságaihoz mérten a lehető legtávolabbra dobáltak, míg én csak 12-13 méterre etettem. Számítottunk rá, hogy túl sok hal még nem lesz a pályán, de még a vártnál is gyengébb fogások voltak a tréning napján. Voltak olyan részek, ahol mindenki fogott több pontyot is, míg 200 méterrel odébb a törpeharcsákért is meg kellett küzdeni. Túl sok hasznos tapasztalattal nem lettünk gazdagabbak, viszont volt pár olyan kapaszkodó, ami alapján el lehetett indulni. Az etetőanyagon változtatni nem akartunk, és a szerelékek összeállítása is jónak tűnt, viszont az a fránya távolság csak nem akart körvonalazódni. Végül is abban maradtunk csapattársaimmal, hogy egyik opciót sem vetjük el, hanem majd azt erőltetjük inkább, amelyik több halat ad. Őszintén szólva, nem tűnt túl bíztatónak az, hogy majd menet közben találjuk ki, hogyan tovább, de ennél jobb nem jutott eszünkbe.
Előbb említettem a szerelékeket. A kosár mérete is kulcsfontossággal bírt. Ha túl nagy volt, akkor túl sok csalogatóanyag került be a vízbe, míg ha túl kicsi, akkor meg olyan kevés, hogy nem tudtuk megtartani a halat az etetésen. A méreten kívül a súly is fontosnak bizonyult, főleg a benti horgászatok során, hiszen minél messzebb horgászunk, annál nagyobb felületen tud az áramló víz belekapaszkodni a zsinórunkba. Ez akár a kosár elvonszolásához is vezethet, de a kapás érzékelését sem segíti, az biztos. A kis távolságú, partközeli horgászat már egyszerűbbnek tűnt, ezért is maradtam ennél. Ide ugyanis elég volt a 10 grammos Round Feeder, ami tökéletesen meg is állt és a mérete is pont jónak bizonyult.
Az előke vastagsága és a horog mérete sem volt kevésbé fontos, bár egy előkecsere a versenyen a legkisebb dolog, ami történhet. A kulcskérdés az volt, hogy érdemes-e vastagabb zsinórra nagyobb horgot tenni, biztosítva így a nagyobb halak megszákolásának esélyét, vagy használjunk kicsi horgot vékony előkével, hogy minél sűrűbben vághassunk be. Utóbbiban sajnos benne volt a bónusz halak elvesztésének esélye, de én úgy voltam vele, hogy ha meg sem akasztom, úgy el sem tudom veszíteni. Elővettem hát a tavaly Velencén bevált pici, vékony húsú, könnyű horgocskákat, melyek ugyan könnyen hajlanak, de nagyon jól akadnak. A 12-es horogelőke sem volt éppen pontyos vastagságú, de a kisebb halak és a finnyás kárászok megkövetelték a finom pecát.
Így indultunk hát neki a szombati fordulónak. Ahogy az lenni szokott, sikerült olyan helyre sorsolnom, ahol azelőtt még sosem horgásztam. A pálya elejére húztam, ahol a tréningen elkeserítő fogások születtek. A 10 perces etetési időt maximálisan kihasználtam, dobtam bentre is, kintre is 10-10 kosárnyi etetőanyagot. Fontos megemlíteni, hogy az alapozáshoz is ugyanazt a méretű kosarat használtam, mint a továbbiakban a horgászat során. A verseny első két órája maga volt a szenvedés. Váltogattam a távokat, de sehová sem állt be a hal. Már a lábam elé is horgásztam, ahol tenyeres és annál kisebb keszegeket fogdostam annak ellenére, hogy jól tudtam, alig nyomják a súlyt!
A verseny második felében drasztikus lépésre szántam el magam. A 12 méteres távot sok élő csalival dúsított kajával megdobáltam, és szisztematikusan elkezdtem feletetni szúnyoglárvával. 2-3 percenkénti dobásokkal folyamatosan csobogtam, hátha végre megjelennek ott a termetesebb halak is. Lassan, de biztosan kezdett el emelkedni a halaim átlagsúlya, míg végül két szakítás is azt jelezte, pontyok ólálkodnak a környéken. A halvesztés ilyenkor nagyon bosszantó, de nem lehet ellene tenni semmit. Ezek a kapások olyan villámgyorsak, hogy a legtöbbször még bevágni sincs idő. Egész egyszerűen karikába hajlik a pálca, majd a következő pillanatban kiegyenesedik, ami azt jelzi, hogy a hal meglépett a horoggal együtt…
A versenyidő második felében kezdtem feljönni azokhoz a társakhoz, akik már fogtak egy vagy két pontyot. Szerencsére a vége előtt egy órával nekem is sikerült megszákolnom egy kb. kilós pontyot, amivel a 18 fős szektorban legalább 5 helyet előrébb léptem. A forduló végét jelző dudaszó megváltás volt, mert ilyen nehéz 5 órát régen éltem át. Elázva és átfázva (ahogy nyilván a többi versenyző is) vártam a mérlegelést. Végül 7.900 grammot nyomtak a halaim, aminél csak Döme Gábor tudott többet fogni, ő 8.590 grammal nyerte a szektorunkat.
Ezzel az eredménnyel a 15. helyet tudhattam magaménak, amit 144 indulóból és világbajnoki érmekkel büszkélkedő versenyzők közt kifejezetten jónak tituláltam. Itt említeném meg, hogy Sisa Józsi barátom, csapattársam szektor hármasával igen eredményes napot zárt a Haldorádó Feeder Team, ami bíztató jel volt arra nézve, hogy másnap még akár valami meglepetés is történhet.
A vasárnapi etapra sem lett kíméletesebb az időjárás, ugyanis folyamatos szemetelő eső és csontig hatoló hideg szél kínozta a versenyzőket. Azt szokták mondani, hogy a sorsoláson nagyon sok múlik, és ez itt sem volt másként. A szombati szektor egyesek közül négyen húztak egy szektorba, ami számomra azért volt fontos, mert ha ott ők értékes pontokat csípnek el egymás elől, abból én még jól jöhetek ki. Persze a számolgatás ilyenkor még butaság, hiszen 5 óra alatt még sok minden történhet, de ez egy kis motivációt adott, mert matematikai esélyem még volt a dobogóra.
Természetesen a szombati nap után volt egy csapatkonzultáció, ahol átbeszéltünk mindent és a felmerülő problémákat megpróbáltuk orvosolni. Nekem egyértelműen a halak apró mérete jelentett gondot, és Döme Gábor tanácsát megfogadva bentebb toltam a külső távolságomat. 14 méterre húztam át a botjaimat, ami nem nagy eltérés a 12 méterhez képest, de bíztam benne, hogy a mélyebb víz nagyobb halakat fog adni.
A második fordulóban már erre tettem fel mindent. A bójasor vallatását csak ritkán vállaltam be, mert nem igazán bíztam benne, és mert nem is volt rá szükségem. Ez a versenynap ugyanis úgy indult, mint egy álom. Az első fél óra után odaállt az etetésemre a hal, és olyan tempót tudtam diktálni, amin még én is meglepődtem. Minden dobás halat adott, ráadásul jó halakat. Darabos kárászok húzgálták el a szúnyog-csonti kombinációt, sőt még egy kettes pontyot is sikerült szákba terelnem, ami egy ilyen kiélezett helyzetben hatalmas megnyugvást és magabiztosságot tud adni.
Mindez a második óra végéig tartott, amikor is megállt a szél, és a halaim olyan gyorsan tűntek el, mintha sosem jártak volna ott. Ekkor az apró dévérek és karikakeszegek csipkedték a csalit, sőt még a törpeharcsa is visszamerészkedett a horgászhelyemre, ami annak a jele, hogy a közelben nincs darabos hal. Ezzel egy időben a szomszédjaim, akik bentebb pecáztak, elkezdték fogdosni a halat, igaz nem folyamatosan és nem ütemesen, de engem ez akkor is borzasztóan bosszantott. Több mint másfél órán keresztül nem tudtam normális halat fogni, így ismét a sokszúnyogos ráetetést választottam. Ha nem is olyan gyorsan, mint előző nap, de azért csak volt hatása. Ritkán, talán minden harmadik vagy negyedik dobásra tudtam fogni egy kárászt, ami bizakodással töltött el. És amikor a legnagyobb szükség volt rá, megtörtént a csoda, a semmiből fogtam egy kilós süllőt. Ez újból lendületet adott, úgy hatott rám, mint bikára a vörös posztó. Hallottam a háttér-információkat, hogy kevés hal van a szektorunkban és jól állok, így kezdtem elhinni, hogy meg tudom nyerni a szektort. Az utolsó órában sűrű dobásokkal próbáltam meg felpörgetni a halfogást, ám a reggeli ritmust már nem tudtam visszahozni. Ritkábban, de azért fogtam a kárászokat, majd következett az, ami általában az előke szakadásával jár, karikába tekeredett a pecám. Még meg sem emeltem a botot, de a féket már meg is lazítottam, ami kellett, hiszen a ponty a kiakasztásig meg sem állt. Már az ujjam a klipszen volt, mikor a hal megfordult és onnantól kezdve éreztem, hogy meglesz! Az előző bajszos ikertestvére is a haltartómba került, és biztos voltam benne, hogy ez a potyka sokat fog számítani. Amikor a mérlegelés előtt a halakat előreszedtem a haltartómban, már éreztem, hogy tíz kiló fölött lesz ez a fogás, de amit a mérleg mutatott, még engem is meglepett! 15.210 grammos eredményem közel 6 kilóval volt több, mint a szektor második Horváth Csaba zsákmánya.
Bíztam benne, hogy három ponttal be tudok kerülni az első ötbe, ami végül sikerült is! Sőt! Még tartott a mérlegelés, de a háttéremberek már azt rebesgették, hogy a tegnapi szektor egyesek közül senki nem tudott aznap is győzedelmeskedni, így a hárompontosok közt fog eldőlni a bajnoki cím sorsa. A több kilométeres pályán csak lassan értek el hozzám az információk, melyek szerint Sivák Matyi, Bató Attila és én rendelkezünk azonos pontszámmal. Gyors fejszámolás után úgy kalkuláltam, hogy a mai sok halammal és a tegnapi majd 8 kilómmal 23 kiló körül járok és bizony annyi nincs senkinek! Nyertem, most már biztos!!!
Határtalan öröm futott át rajtam. A pénteki edzésnap és a tegnapi kínkeserves etap után csak sikerült. Nyertem már pár versenyt életemben, de egy ilyen megmérettetésen, ahol 144 induló közt, a környező országok legjobb feederesei mellett a hazai kiválóságok álltak rajthoz, még sosem… eddig! Hatalmas eredmény ez számomra, amihez a sok befektetett munkán kívül szükség volt egy jó nagy adag szerencsére is, de aki jártas a horgász szakmában, az tudja, hogy az is kell a sikerhez. A tavalyi OB-n azon a fránya 17 dekán múlt a bronzérem, ami nem érintett túl jól, mégis azt mondtam, hogy az élet majd visszaadja ezt nekem, és lám, nem is kellett rá sokat várni!
Ez úton is szeretném megköszönni csapattársaimnak, Döme Gábornak és Sisa Józsinak a segítségét, valamint szponzoraimnak, a Haldorádónak és a Top-Fish 2001 Kft.-nek a támogatást! No, meg persze köszönöm azt a sok gratulációt, amit a verseny után kaptam… :)!
Írta: Sipos Gábor
Fotók: Horgaszklub.eu, Haldorádó
