Harcsafogó lettem! Igen, kedves olvasó, megtört a jég… alattam… de mielőtt elsüllyednék, hamar tisztázzuk: még mindig csak a kézben fogást sikerült elérnem, nem a szákolással végződő eseménysort, amiért sokan sokat éjszakáznak a vizeken, várva a kapitális nagyszájút! Bár én sem tétlenkedtem, de így is csak logisztikai menedzserként tündökölhettem egy „szürkebaráttal”. Pár jó barátom volt kedves és meghívott az idei rendezvényükre, hogy lássam, ők hogy csinálják … hát láttam, és most megosztom veletek az ott tapasztaltakat.
Mielőtt elmerülnék az események sodrásában, egy rövid bemutató a helyszínről és a társaságról, hogy minden olvasó részese lehessen, hol és kikkel éltem túl egy 48 órás ádáz küzdelmet az elemekkel és a kétes elemekkel!
A helyszín Bács-Kiskun megye közepe, Tabdi nevű település, ott egy kincs, egy kis tórendszer, ami a Pék-tó nevet kapta. Sajnos a név eredetére nézve nem sikerült adatokat gyűjtenem, de majd „kisütöm”…
Két barátom, Szikszai Tamás (Haka) és Digner Attila (Digi) sokszor tartott beszámolót a tavukról, ami szerintük a világ közepe, sőt a világot jelentő deszkák is ott találhatóak meg! No, nem a színészek kifutójáról lehetett szó, mert ezek a srácok nem színészkednek, ők alapon ilyenek, jópofák, lököttek, poénosak, de mégis rendkívül barátságosak, vendégszeretők. Sokkal inkább lehetett szó a szépen gondozott, tisztán tartott tópartjukon lévő kis faházaikhoz vezető stégek deszkáiról, amelyek a 8,6 hektáros „kis” tavukon bujkálnak a nádfalban.
Az addigi elbeszélésekből nem tudtam leszűrni semmi személyes véleményt, ezért elhatároztam, eleget teszek a meghívásnak és emelem a rendezvény fényét, és mivel csapatversenyre hívtak, hát társat is választottam. Megfelelő embert a megfelelő posztra elven nem variáltam, kedvesemet választottam, akiben még sem halfogásban, sem egyébként és mint utólag kiderül(t), most sem csalódtam! Döme Gábortól megkaptam a hivatalos engedélyt a „Haldorádó Nagyharcsa Team” név használatára, sőt kis pakkot is küldött, megsegítve a rendezvény díjazását egy kartonnyi Haldorádós sapkával és egy jó adag saját termékkel. Volt sikere… nemsokára többen feltűntek a haldós sapkákban, aminek őszintén örültem!
A tavat kezelő horgászegyesület nagy hangsúlyt fektet a tó élővilágának egyensúlyban tartására, minden pénzüket haltelepítésre költik. Rendszeresen kerül bele szürkeharcsa, ponty a szebbekből is, és megfigyeléseik alapján - több növendék pontyot és kölyök harcsát is fogtak már - állítják, hogy le is ívnak a halaik. Ami nagyon meglepett, az az idősebb korosztály hozzáállása, tudniillik nem az általában megszokott „nyugdíjas kommandó” elv uralkodik, hogy ráérünk, menjünk, fogjunk, vigyük haza, töltsük meg a fagyasztót, aztán menjünk újra… legalábbis akikkel beszéltem, azoknál ennek ott és akkor nyomát sem éreztem! És jól figyeljetek! Többen aktív használói és értői a finomszerelékes horgászeszközöknek!
Na de nézzük az eseményeket, hiszen ezért jöttünk (mentünk). A péntek déli eligazítás után és a helyfoglalást követően mindenki lázas szerelésbe kezdett, lelki szemeink előtt láttuk a hatalmas, ember nagyságú harcsákkal folytatott küzdelmeket, a sikerélményeket. De a párás dicsfényt eloszlatta szemünk elől a nagy hőség elleni védelemre felkészült vendéglátó csapat által kínált, gyöngyöző poharakban, üvegekben lévő hideg itókák tömkelege. Az esemény minden percében dicsőséggel helytálltak a pult mögött Barna Lali és kedvese, Gabi, látszik rajtuk, hogy közkedveltek a társaságban és hatalmas energiával állnak mindenki rendelkezésére. Sokszor mentettek életet…
Szóval bedobáltunk minden felszerelt készséget, pár sört, aztán mereven figyeltük a stupekeket, úszókat, a fenéken lebegő nadályok keltette étvágyat vártuk, én őszintén megmondva inkább a csodát, mivel még sosem fogtam szürkeharcsát. Azonban nagyon értettem hozzá, miután a verseny előtti napokban a lázas készülődés és vásárlás során aktív gyorstalpalókon vettem részt a horgászboltokban. Tudtam már, mi az a stupek, ki az a Koós Feri, mekkora bazi horgokkal kell horgászni és főleg milyen drótkötelekkel! Előszedtem a régen elfeledett sárgavégűimet, leporoltam, elnézést kértem tőlük is és a feedereimtől is, hogy ők most nem jöhetnek! Persze a kereskedésekben minden eladó, főleg a kezdő amatőröknek, így lett lebegő harcsa pelletem, hatalmas vérbojlim fűszeres lazacolajjal dipelve, 36,4 kilós szakítójú monofilom (soha életemben nem vettem volna ilyen csúfságot), 56 kilós szakítójú fonottam, 200 grammos úszóim, gazdaságos boltból pulykamájam (mert másik nem jó ám!), viszont a baromfifeldolgozóból származó csirkebelet már nem vállaltam be! Hát hülye vagyok én? Na jó, de nem ennyire…
Az első sikertelenül és eseménytelenül eltöltött órák után elindultam a videokamerával és alakalmi riporteremmel interjúvoltam a résztvevőket. Kértem, hogy a káromkodást, márkanevek emlegetését mellőzzük, de már a második helyen előkerültek a „jó nevű” sörök, párlatok és a barátság nevében is többször hangzottak el kisípolandó szavak. Mindegy, nem adtam fel és álltam a sarat, illetve a port, vagyis azt nyeltem, arra meg öblítettem! Most értettem csak meg igazán és hajtottam képzeletben fejet Takács Peti előtt, miután megéreztem, milyen kockázatos is egy baráti versenyen a média munkatársaként embereket szóra bírni. Főleg, hogy az én beszédkészségem fokozatosan romlott… Miután ettem, ittam mindenki ételéből, italából, megszemléltük mindenki „titkos” csalijait, találkozhattam nagy múltú „harcsakétségbeejtő” felszerelésükkel, visszavonultunk, hogy felkészüljünk a vacsorára és az azt követő világítópatron-sasolásra. Hittem naivan …Persze füstbe ment a terv a nagyon finom chilis bab utáni hűvös italok legurítását követően. Mintegy varázsszóra jöttek a „rendezvénysátorhoz” a népek, és hatalmas össznépi traccsparti vette kezdetét.
Mint utóbb kiderült, a verseny szabályai szerint a kifogott harcsákkal a lehető legrövidebb úton a sátorhoz kellett igyekezni, ahol a kocsmáros, szakács, mérleges, pályabíró Lali mérlegelt és itt lettek a szürkék is visszaengedve. Mivel csapatverseny, így minden csapat képviselte magát a sátornál is és a horgászhelyén is. Nálunk sajnos nekem kellett a sátornál posztolnom, hogy láthassam az éjszaka termését. A baj csak ott volt, hogy nem azt, hanem a közeli hatalmas szőlőterületek terméséből láthattam egy kiadós, sőt a kelleténél talán nagyobb részt is! Így mielőtt a harcsákat rendezett sorban a mérlegelésre kihordó csapattagokat láthattam volna, kénytelen voltam leváltani a csapattársam… az alvásban. Megkértem, ha valami komoly esemény történne, haladéktalanul értesítsen, de csak kíméletesen, mert ma már „kidolgoztam” magam!
Ez hajnal fél négykor meg is történt, az elektromos jelzőnk üvöltésére nem, de nőm velőtrázó „APA! APA! HARCSA!” kiabálására már (álom)ittasan ugrottam ki az ágyamból. Soha egy horgászatom során sem sikerült még ennyire gépiesen cselekednem, merítőt ragadtam és szűrtem a vizet, mikor még azt sem tudtam, ki van kivel. Közben Andi fárasztott, csak fárasztott… majd feltűnt egy márványos hasú, szürke test a vízben! Alámerítettem és kiemeltem, horgot szabadítottam, szakszerűen, a filmeken látottak lapján nyúltam hüvelykujjal az alsó álkapocsba és félig nyitott szemmel elindultam, fejlámpa nélkül, a mérlegelő helyre. Ott még mindig állt a bál… még fel sem ocsúdtam, amikor a mérlegelők beírták a jegyzőkönyvbe, hogy 1.820 gramm, majd visszahelyezték a tóba a halunkat… FÉNYKÉPEZÉS NÉLKÜL! Na, ekkor ébredtem fel. Úristen, mit kapok én ezért? Rögtön végigfutott a hátborzongató gondolat, hogy most vissza kellene mennem a helyemre és fényképezgetni minden szögből a kedvesem által elejtett, reményekkel kecsegtető halat! De így most mi lesz? Tudtam előre… kemény szavak jönnek, amik rám nézve cseppet sem lesznek előnyösek, ezt egy állásinterjún biztosan nem nyújthatnám be referenciaként. Inkább úgy döntöttem, hogy bedöntöm a fogásra már odagyűlt emberek által kínálgatott erős párlatokat és gondolkodom, tájékozódom, majd lesz valahogy! Kiderült, hogy az éjszaka már több csapatnak is volt értékelhető fogása. Volt, aki több példányt is elfogott, és ami örömhír volt számomra, a Haldorádó másik „gyári” csapatáról terjedtek a hírek, hogy szépen fogják. Kérdeztem a bíróságot, hogy ugye, a többiről azért csak csinált valaki fényképet? Nos, a válasz nem a várt és remélt volt: NEM! Na, szép, eljövök beszámolni és mindenről lesz felvételem, csak a halakról nem. Később kicsit megnyugodtam, mert fülembe jutott, hogy itt-ott működtek a vakuk, így reménykedhettem halas fotókban! Köszönet érte Haskó Tominak!
Íme, néhány belőlük:
Szemlesütve somfordáltam vissza a stégünkre, de szerencsémre nőm ismét elnéző volt velem szemben, viszont figyelmeztetett, hogy hamar fogjak én is egy (-két) hasonlót, egyrészt a fényképek miatt, másrészt persze az eredmények miatt! Nos, ez nem megy nekem, halat sajnos képtelen vagyok fogni! Még egy privát, tét nélküli pecán sem megy, nem hogy egy tétre menőn! Újracsaliztam minden horgot, bevetettem a nyúló, tekerődző férgeket, a büdös pulykamájat, amitől még most is liftezik a gyomorszájam, hatalmas bojlikat áztattam orrfacsaró szagú olajokban, eresztékeket állítottam. Még mondja valaki, hogy a bojlizás nagy macerával jár!
Munkám végeztével és meggyőződve a csapattársam csendes elszenderedéséről az ügyeletet halkan áthelyeztem az ágyamba. Ismét nem arra ébredtem, amire terveztem, hanem csapattársam „Frankón figyelsz!” mondatára. Egy pontyot tartott a kezében, ami nadályra és 4/0-s horogra fanyalodott.
Az én horgászszerencsém már csak ilyen, az övé meg már csak olyan! Én vetem a babérmagot, ő pedig aratja a babérokat! Megjegyzem és kicsit a dolgok elé megyek, aznap késő délután még egy amurt is fogott ugyanezzel az összeállítással!
Szóval miután felocsúdtam a hitetlenkedésemből, a „bázisra” indultam meggyőződni, hol áll a csapatunk a versenyben? A jelek biztatóak voltak, amire elfogadtam hamarjában egy meghívást a pultnál, majd még egyet és kezdett felrémleni az előző nap, előbb a gyomromban, aztán a fejemben, majd megálljt parancsoltam és egy finom kávéra váltottam. Persze napközben gyengének bizonyultam a sok felajánlással szemben és ismét elindult a kerékpárom a lejtőn.
Közben egy süllőfogásról érkezett hír, ami bár rablóhalnak minősül, a versenybe mégsem számíthatott bele, kifogója nagy bánatára. Szegény Csaba, pedig hozzám hasonlóan ő sem büszkélkedhet nagy szerencsével ebben a sportágban! Persze szegény a naivságának köszönhetően nem vette észre rögtön, hogy a harcsa, amit „fogott”, már pár hete nem él, így nehezen vették rá a visszaengedés előtti puszira.
Délben gyógyhatású és rendkívül finom vaddisznó pörköltet ettünk tésztával (pontosabban kanállal, a tészta a köret volt), amitől ismét nagy energiával lendültünk neki a délutáni harcsaaprításnak. Ez azonban elmaradt… Volt helyette egy kellemes élmény, ami persze egyáltalán nem tartozik a hagyományos harcsafogó bajnokságok standard programjaihoz, egy kedves helyi lakos, Judák Feri bácsi meginvitált bennünket a helyi pincemúzeumba, amit ő rendezett be. Bevallom, horgászruhában, egy nappal az utolsó fürdés után még sosem voltam múzeumban, de miért ne tegyen néha olyat az ember, ami nem szokványos? Egy dolgot elfelejtettem, szólni a társamnak, hogy ne számítson megint rám, amíg „művelődök”! Így a legnagyobb helytörténetek hallgatása közben érkezett a hívás a fentebb említett amur megfogásáról. Sietve kellett távoznunk…
A fejem tiszta lett, legalábbis kívülről, olyan fejmosást kaptam! Viszont megígértem, hogy most éjszaka, a hajrában végig én tartom a frontot és nem a pultnál, hanem a stégen! Természetesen megígértem neki, sőt vállaltam, hogy ha kell, egy stégdeszkával még kuttyogatok is a stégről a célért! Sajnos nem sikerült betartanom, mert friss ruha illatától megrészegült molyként vonzott a nagy zsivaj a központ felé. Kisvártatva ott ültem és figyeltem a jó hangulatot. Hihetetlen összetartó kis közösség, jöttek helyiek, rokonok, barátok látogatták a versenyzőket, nógatták, biztatták, itatták őket! Nem szeretném megbántani a nagyvárosokban élőket, nem tehetnek róla, de ezek a falusi emberek sokkal közvetlenebbek az idegenekkel is és barátságosak, de nagyon! Mint egy nagy család… Itt ragadom meg a lehetőséget és köszönöm meg nekik a felénk kimutatott kedvességüket! Tabdi népe nálunk színötösre vizsgázott…
Jöjjön még pár harcsás kép:
Az éjszaka során sikerült pár embert a kamera kereszttüzében szóra bírni és szlogeneket elmondatni velük, remélem, ez majd a videón látható lesz!?
Sajnos ez az éjszaka nem hozott egyetlen halat sem, így a végeredmény már reggel sejthető volt, de nem adtuk fel, délig kitartóan csaliztam, felhasználva minden esélyes és kellően büdös, gusztustalan dolgot. Hatalmas iszapgilisztákat sorakoztattam fel és dobáltam minden irányban a tóba. De a harcsák nem jöttek, nyilván megunták a hangzavart és sértődötten elvonultak. Viszont a pontyok folyamatosan fürödtek az etetéseken, jelezve, örülnek annak, hogy nem pontyfogó bajnokság van!
Délben lefújták a versenyt, majd a pakolás után következett egy fenséges babgulyás ebédre és az eredményhirdetés. A feszültség a tetőfokra hágott, a remények felcsillantak, elvesztek, kinek-kinek melyik. Nőm szomorúan, a rá jellemző elkeseredéssel vette tudomásul, hogy ismét lecsúszott / lecsúsztunk a dobogóról… ő már csak ilyen! Neki is köszönöm, hogy a 29 csapat közül a negyedik helyen végezhettünk, tisztán az ő érdeme, mivel senki sem foglalkozik azzal, hogy ki felelt a logisztikáért, a hal kifogóját éltetik általában.
Annak kicsit örültem így utólag, hogy nem mi lettünk a bajnokok, látván, hogy az elsőket megfürdették a tóban, hát az nekem nem hiányzott volna, inkább adtam magam oda az otthoni zuhanyzónak!
Gondolkodtam, mire is lesz jó ez a cikk? A helyiek nem szeretnék reklámozni a tavukat, hiszen elegen vannak rá, nem szeretnének profitot belőle, elég nekik, ami van. Nem szeretnek hivalkodni, dicsekedni… akkor meg mire jó? Talán példaként a világ elé állni, hogy lám, a nehéz életkörülmények között is léteznek még kötetlen emberi viszonyok, amiket nem tehet tönkre pénz, politika, hatalom! Összefoglalva, egy nagyon jó, családias, baráti hangulatú rendezvényen lehettünk vendégek. Nagyon sok rendes embert ismertem meg a már ismertek mellett, köszönjük Tabdi, köszönjük Pék-tó, köszönöm Haka és Digi és köszönjük a harcsáknak!
És még egy ráadás kép, elismerésül Misa bácsinak a tórekorder harcsához:
Írta: Jeszy
Fotók: Jeszy, Haka, Haskó Tamás
