Ez egy rendhagyó történet, ugyanis nem egy kimondott horgásztúrán történteket fogom elmesélni, hanem egy pár barát, ahogy mi nevezzük „5 ökör + 1” nyaralásán történt pecaélményt. Ami a legszebb az egészben, hogy ezt együtt éltük át mi hatan, cimborák az ország hat különböző részéről. A csapatból hárman most kezdenek rákapni a horgászatra, hárman már egy ideje komolyabban is foglalkozunk a témával, bár a balatoni peca terén elég gyerekcipőben járunk mindannyian.
A történet érthetősége végett egy kis múltidézésnek szükségét érzem. Minden 2006-ban kezdődött, amikor is kitaláltuk, hogy csak mi, barátok egy hetet eltöltünk a Balatonon. Három évig Szántód volt a helyszín, majd kitaláltuk, hogy menjük minden évben egy településsel tovább. Ez pont ebben az évben tört meg, és ennek okán olvashatjátok ezt a beszámolót egy horgászportálon.
Mivel előző évben a déli parton élvezhetetlenül kicsi volt a víz, akkor kitaláltuk, hogy következő évben az északi oldalon egy vízparti ingatlan bérlését fogjuk preferálni, szem előtt tartva a kényelmet és horgászati lehetőséget. Balatonszepezden sikerült június elejére egy ígéretes házat lefoglalnunk. Hihetetlen, de már márciusban szinte az összes elsőre jónak tűnő apartman le volt foglalva, valamint a tulajdonosok nem szertik a csonka hetet, így mikor kimondtuk, hogy négy éjszakára kéne, elhajtottak minket.
Ahogy már említettem, ez a mai nem éppen egy megszokott horgásztörténet lesz. Ugyan tudom azzal kezdeni, ahogy az ilyen írásokat szokás, miszerint megérkezés után felmértük a terepet, vagyis a haverok, mivel ketten később érkeztünk a rendezvényre. De itt vége is a hagyományos kezdésnek. Már úton voltunk, mikor hívtak telefonon, hogy Lackó cimborámat idézzem „Á, nem tudjuk meghorgászni a helyet! Ez már nem olyan, mint a képen, majd meglátod!”. Erre a napra csak ennyi peca jutott, érkezésünk után már csak a mulatság és a hosszú idő utáni viszontlátás öröme maradt.
Másnap ránéztem én is arra a lehetetlen küldetésre, de nem találtam olyan vészesnek a helyzetet és már agyaltam is a megoldáson. Sok okosságot láttam és olvastam már, így biztos voltam benne, hogy meg tudjuk oldani az ideálisnak nem nevezhető parti pecát. Elintéztük a napijegyeket (ennek is lehetne egy külön története, de erre most nem térek ki).
Mivel az időjárás nem volt kegyes velünk azon a nyáron, a Balaton júniusban kb. 15 fokos volt, a verőfényes napsütést pedig zivatarok váltották, amit nem neveznék ideálisnak. Szerencsére egy jó fej munkatársamtól kaptam kölcsön egy melles csizmát végszükség esetére. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez a ruha főszereplő lesz ezen a pár napon. Szabi, ezúton üzenem, hogy vendégem vagy egy üveg pálinkára!
Megvoltak a napijegyek, így aznap este már etettünk egy pár kilónyi magmixet, tigrismogyorót és kukoricát. Ugyan ekkorra már jócskán benne voltunk a délutánban – időben és kedvcsinálók terén is –, de azért bedobtam a „jobb bent, mint kint” elv alapján. Ekkor még egy benti stégen voltak a cájgok, mi meg az udvarban zuhogó esőben főztük az őzpörköltet. Természetesen a távjelző mellettünk figyelt, de ezen a napon nem sikerült megszólaltatni. Sötétedéskor ki szedtük a szerelékeket, mielőtt az újabb eső elől behúzódtunk a házba.
Másnap reggel hajnalban már kiment Jankó és Lackó, a két „spártai” (erre a jelzőre a későbbiekben még utalni fogok), hogy fogjon pár sütni- vagy esetleg főznivalót. Ahogy ébredeztünk, úgy csatlakozott a banda többi tagja is a két korán kelőhöz. Egy csónakkal és egy melles csizmával nem volt egyszerű a logisztika a kisméretű stégre kijutni mindenkinek, de azért megoldottuk. A napi fogásból egy hamisítatlan balatoni sült hal készült.
Úgy hat óra táján, mikor már órák óta befejeztük a „kishalas” pecát, neki is estem a bojlis szerelékeknek. Szisztematikusan ki is találtam, hogy melyik botra éppen milyen csali fog kerülni, de ha agyonvernek is, csak egy csalit tudok visszaidézni, ami a halat adott. Ehhez annyi történet tartozik, hogy előző nap Jankó csomagjában találtam egy misztikus kis zacskót squid & octopus felirattal és benne pár szem fehér golyót. Meg is tetszett, de állítólag oldódó bojlik voltak, így tesztnek vetettem alá és egy szemet egy pohár vízbe raktam. Másnap alig láttuk jelét az oldódásnak, de mindenképpen horog mellé szerettem volna tenni, azonban nem csak úgy magában, ezért a Zadravec Pop-up Monster Crab 18-asa került elé. Igen, elé, mivel csak balanszot akartam, és így gyönyörűen mozgott, mint a lassított felvétel, úgy süllyedt vissza a vízben, ahogy rálegyeztem. Ez egy első megérzéses csali volt, és nem árulok el nagy titkot, bejött!
Miután mind a négy bot megkapta a kis finomságot, elkezdtem a bevetésüket. Egyszerűen hangzik, de nem volt az. A balatoni szabályzat engedélyezte a stégről, illetve vízből dobást, így a bent elhelyezett stégről „hajigáltam”, majd bemásztam a vízbe és kisétáltam úgy, hogy közben próbáltam a legfeszesebben tartani a zsinórt és minél kevésbé megtörni azt a nádon-sáson. Ahogy egy felkerült az állványra, már jöhetett is a következő. A negyedik botnál már szinte rutinból csináltam, ügyelve, hogy a stég véletlenül se „harapja” el a damilt.
Mire minden a helyén volt és beértem a házba, a többiek jóllakott óvodások módjára pihegtek a nappali bútorokon. Mivel Lackó és Jankó ismét hajnali pecát terveztek, egy-két saját fejlesztésű koktél elfogyasztása után Laci azt mondta, hogy ledől. Ezek a pillanatok mélyen belém vésődtek. Épphogy felértem és elmondtam, hogy reggel milyen módszerrel tudják a legfrappánsabban kiszedni a nem kis munkával beélesített botokat, megszólalt a távjelző! Egy pillanatra lefagytunk mindannyian a szobában és egymás tekintetében kerestük a visszaigazolást, hogy nem csak a fülünk „cseng”! Mikor konstatáltuk, hogy esemény van, Usain Boltot megszégyenítő sprintbe kezdtük. Itt a másodpercek is hosszú perceknek tűntek. Míg beleugrottam a mellesbe és elindultam a part felé, csak pillanatok teltek el, de ekkor abbamaradt a sípolás. Ismét megtorpantunk és vártunk a varázsszóra, ami szerencsére píípippíí formájában újra életet lehelt belénk. A parthoz érve izgatottan emeltem meg a botot, de teljes higgadtsággal gázoltam a vízbe és indultam a hal irányába, a nyílt víz felé. Eközben a két enyhén ittas spártai a csónak elkötésén fáradozott. Már a stégen álltam és próbáltam a balatoni vendéggel felvenni a kontaktot, a fiúk pedig a parton éppen a maradék botokat verték le az evezővel a rod-podról, amit a jelzők éktelen sípolása tudatott velem is. Ki is kiabáltam, hogy nem kell mindent összetörni, nem tűnik egy nagy példánynak. A biztonság kedvéért, hátha mégse olyan kicsi ez a hal, újra a vízbe ereszkedtem és a kisétáltam a nád széléig a szurok sötétben, ahol már a melles tetejét nyalogatta a Balaton és a nyakamon éreztem is a hűvös leheletét. Az így kint némaságban töltött idő rengetegnek tűnt, mikor is a sás közül hirtelen előbukkanó csónak és Lackó „Vigyázz, rád ne menjünk!” kiáltása törte meg a csendet. Bemásztam a csónakba és irányba vettük a nyílt vizet. Mikor először villant meg a fehér testen a fejlámpám fénye, mindhárman egyszerre hördültünk fel, „Uh… Ez nem kicsi!”, és a nyugalom érzetét újra az izgalom váltotta fel. Ekkor már tudtuk, hogy van mit vesztenünk. Ráadásul pikkelyes barátunk a másik bot zsinórját is sikeresen összeszedte, ami még nehezebbé és izgalmasabbá tette a fárasztást. Többször is megpróbált a csónak alá szaladni a rutinos potyka, de e próbálkozásait mind sikeresen hárítottam. Ekkor már lazára vettem a féket és ujjamat a dobon tartva koordináltam a hal kirohanásait. Mivel a nagyméretű merítő otthon maradt – hisz úgyse lesz rá szükség, gondoltuk korábban –, a merítés pillanatai kritikusak voltak. Végül Jankó a megfelelő pillanatot kivárva egy határozott mozdulattal a hal alá tolta a hálót, és már pacsiztunk is nagy boldogan. Gyorsan elharaptam az összeszedett damilt és kihúztam a végszereléket. Ekkor vettük ám csak észre, hogy már a szomszéd nyaralót is elhagyva kevergünk a Balaton „közepén”. A hatalmasnak tűnő hal félig kilógott a merítőből, amit a csónak mellett, a vízben tartottunk, miközben eszeveszett evezésbe kezdtünk a nyaralónk fénye felé. Míg kifelé suhantunk, a hal súlya nagy valószínűséggel az agyunkat elöntő endorfin hatására folyamatosan gyarapodott, a part közelben már tizennyolc felettire tippeltünk. Gyorsan mérőzsákba raktuk és elsőre, gyanítom, hogy a korábbiakban elmondottak miatt nem hittünk a mérlegnek, ami 10,5 kg-nál állt meg. Á ez tuti több, nézd már meg! Hozzuk a digitális mérleget! – hangzott el többünk szájából, ami természetesen lemerült. Míg az elemek cseréjével vergődtünk, csináltunk jó pár képet, majd újramértük és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egy csókot követően tereltem vissza a mélybe a gyönyörű példányt.
Így vesztettem el a balatoni szüzességem és nem is „akárkivel” és akárhogyan, hisz még sose fogtam pontyot ebben a csodálatos vízben, de azt remélni se mertem, hogy ilyen lesz az első. Biztos vagyok benne, hogy óriási szerencse és rengeteg dolog együttállása kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen. Nem életem legnagyobb hala, de vele büszkélkedek a legszívesebben, és miközben a történetét mesélem, mindig egy leírhatatlan jó érzés kerít hatalmába. Kívánok minden sporttársnak hasonló élményeket és olyan barátokat, mint amilyenek nekem vannak.
Császár Béla (Beeekaa)
