Sokszor megkapom ezt a kérdést, hogy miért járok vissza minden évben ugyanarra a vízre horgászni, nem unalmas? A válasz egyértelműen nem, főleg, ha Háromfáról van szó, ahová immár 17 éve járok vissza egy-egy horgásztúra erejéig, mert ez a csodás tó mindig másik arcát mutatja, amelynek megfejtése egy újabb kihívást jelent.
A foglalást még decemberben intéztem Pálinkó Károly tógazdával. Úgy gondoltam, hogy a tó középső része jó lehet az általam kiválasztott időpontban, de sajnos itt is beigazolódott az a mondásom, hogy helyet lehet előre foglalni, de időjárást, azt sajnos nem… Az előrejelzés még indulás előtt egy-két nappal is egyenletesen melegedő napos időt ígért, amiből pont semmi nem lett, helyette frontokkal terhelt, szeles napok elé kellett néznünk.
A halak látványos megmozdulásaikkal jelezték, hogy a bójáim megfelelő helyen vannak, de egyszerűen olyan érzésem volt, mintha nem akartak volna táplálkozni. Szeretem az ilyen típusú, gondolkodásra kényszerítő horgásztúrákat, ahol bizony keményen meg kell fejteni az adott helyzetet. Mivel a halak folyamatosan mutatták magukat, nem éreztem rossznak a kiválasztott helyeket, inkább a csaliban és annak felkínálási módjában kerestem a sikerhez vezető utat.
Önmagában a tigrismogyoró szerintem egy szuper csali, nagyon sok szép fogást köszönhetek neki az elmúlt években, valamiért roppant vonzó a pontyok és amurok számára, ezért szinte nincs horgásztúra, ahová ne vinném magammal valamilyen formában.
Úgy gondoltam, megpróbálom parafával kikönnyítve (ezt a csalizási tippet már bemutattam egy korábbi írásomban) „kicsikarni” a kapást, és e csalizási mód nagyon gyorsan meg is hálálta a bizalmat, ugyanis hajnalban egy 14 kg feletti amur fütyült ébresztőt, amit egyáltalán nem bántam. Nagyon vehemens küzdelem végén a megakasztás helyétől körülbelül ötven méterre sikerült szákba terelnem. Boldogan engedtem vissza a torpedót, bíztam a pozitív folytatásban.
Karcsi bácsival egyeztetve sajnos az egész tavon hasonló volt a helyzet, nagyon elvétve érkezett egy-egy kapás a horgászoknak, amiben a változékony időjárás mellett komoly szerepet játszhatott az ívás előző heti félbeszakadása. Ennek ellenére a következő nap délutánján ismét erőteljes kapás érkezett a bal oldali botomra, így végre újból fárasztási céllal szállhattam csónakba. Lali evezett, én próbáltam kiszabadítani a főzsinóromat a levelek fogságából, egész gyorsan sikerült utolérnünk az elkövetőt, mely egy sötét színű, erőtől duzzadó tőponty volt, ami néhány kirohanást követően a merítőmben pihent meg.
Az etetésemet napi egy-két marék tigrismogyoróra redukáltam és csak naponta egyszer frissítettem, ezzel is minél nagyobb nyugalmat szerettem volna biztosítani a szerelékem körül.
Hogy mennyire igaz az a mondás, hogy amíg a szerelékek vízben vannak, van esély a kapásra, az utolsó reggel ismét szembesültem. Hat órára állítottam ébresztőt, hogy pakolás után mihamarabb útnak indulhassunk hazafelé, de nem az ébresztő hangjára ébredtem, hanem négy óra után egy picivel megszólalt az a jelzőm, amely a túra alatt mindvégig hallgatott. Ez a végszerelék volt a legtávolabb is, nagyjából kétszáz méterre helyeztem el a tó középső részén, egy töklevél mezőben. Nem visított, csupán néhány csippanás volt a kapás, de ennyi idő után nem kellett noszogatni, szerintem a negyedik csippanásnál már a csónakban voltam indulásra készen. Mindvégig éreztem, hogy elég jó hallal van dolgom, fölé érve pedig még percek kellettek, míg sikerült kiszabadítani az előtétzsinóromat a gyökerek fogságából, aztán egyszer csak életre kelt és elindult határozottan, ahogyan kell. Izgalmas fárasztás végén egy több mint tizenhét kilogrammos pontyot sikerült a merítőmbe csalogatni néhány fotó erejére, ami ezekben a nehéz napokban hatalmas örömet okozott számomra.
Az összepakolást követően megbeszéltem Karcsi bácsival az eseményeket. Láttuk sajnos, hogy most ennek is nagyon kell örülni, és természetesen jövőre ugyanitt folytatjuk, mert ha sokadszorra is, de Háromfa az nekem mindig HÁROMFA marad!
Írta: Haskó Tamás
