Nálam a horgászat végképp nem magányos, csendben ülős szabadidő-eltöltésről szól. Sokkal inkább barátokkal közös élmény, amikor dumálva, poénkodva próbáljuk megfejteni az adott napon a vizet. Szerintem a két kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam egyedül a vízen az elmúlt tízegynéhány év alatt… ám ezúttal úgy alakult, hogy legjobb barátom nem ért rá, nem tudtunk közösen nekiindulni a horgászatnak. Bár még az sem kizárt, hogy nem ő járt jobban a klímás irodában…
A híradó időjárás-jelentéseit már megmondom őszintén, nem is nagyon nézem. Nem szólnak másról, ha meleg van, az a baj… „Jaj, mikor jön már az enyhülés?”, kérdezgetik az előre felvett meteorológust… ha hideg van, akkor: „Mikor jön már az évszaknak megfelelő nyári meleg, Zita?” „Szerbusz, István, köszöntöm a nézőket… még pár napot kell kibírnunk.”…
ÁÁÁÁÁÁ, nem teljesen mindegy?! Változtatni úgysem tudunk rajta, amikor ráérünk, akkor tudunk horgászni, nem akkor, amikor minden ideális. A folyamatos pánikkeltést meg már velem együtt szerintem sokan unják.
Mondjuk, akkor azért gyanút foghattam volna, amikor a hajnali 4 órai kelés és 4:30-as induláskor 22 fok volt… ezen a napon nem lesz hideg. Mint hallottam is a rádióban, Pesten megdőlt az esti melegrekord 27 fok körül valahol…
A terv egy jó kis keszegezés volt. Nem olyan régen sok szép termetes keszeg is horogra akadt a „kikötőnkkel” szembeni borkor sor alatt - reméltem, sikerül megismételnem, bár előtte meg full nulla volt…
E helynek igazából semmilyen különleges adottsága nincs, hacsak nem az, hogy a fentebbi kanyar után a sodorvonal átmegy a túloldali partfal alá. Mindenfelé 3 méteres az átlagmélység, míg a bokortól visszább 5,7 méter a legmélyebb sáv. Ez most tűnhetne kiugrónak is, de ezen a szakaszon 1 km-en belül minden van, amit csak el lehet képzelni: homokpad, 16 méteres gödör, kövezés, márgás terület, 3 m „sekély” pusztaság… De ha nagyobbra nyitjuk a mintavételi sávot és 5-5 km-t vizsgálunk, akkor a végletek elérik a 22 méteres mélységet és az 1 méteres „semmit” is. Tehát igazából „tudományosan” a hal találhatna jobb helyet is magának, de lehet, hogy ebben az időszakban ezt kedveli, bár a méretük roppant változó! Van, hogy csak szákolós keszegnép jön, de van, hogy csak féltenyérnyi a „bónusz” méret.
Bár keveset feederezek, szeretek folyamatosan kísérletezgetni a kajákkal. Ezúttal egy olyan keveréket próbáltam ki, amivel még nem horgásztam ezen a szakaszon. Ez igen egyszerű volt: 1 kg Gold Feeder Top1 Bream, amihez keszeges kedvencemet, a Nagy Dévért tettem. Mivel - lehet, hibásan - én úgy gondolom, hogy a keszegek alapvetően az édeset kedvelik, tettem még a kajába minimális édesítőszert. Gyors keverés, hogy legyen ideje a kajának tökéletesen átnedvesednie.
Mostanában kezdek elkényelmesedni :), korábban mindig minden botot, orsót szétszedtem és úgy tároltam, szállítottam, de az utóbbi időben hajlamos vagyok széthúzni a botot a toldásnál, egymás mellé tenni és be a bottáskába. Remélem, nem jön el az-az idő, amikor még a csali is rajta lesz (legyen az műcsali a pergető boton vagy épp pellet a feederen), és körkörös mozdulattal tekerem fel a zászlót a bot köré, mielőtt táskába kerül… de tény, hogy praktikusabb, pláne ha biztonságosan tudjuk tárolni. Mondjuk, ebből a táskából jó lenne egy 20-30 cm-rel rövidebb a pergető botokhoz is!
Ha már szóba került az előke, az esetemben egy 18-as monofil zsinór volt, amire kétfajta horgot kötöttem fel. Az egyik egy picit vékonyabb húsú, míg a másik egy erősebb kivitel és valamivel nagyobb, bár 10-es volt mindkettő. A terv az volt, hogy előbbire kevesebb, kisebb csali kerül, míg utóbbit megtömöm púposan csontival, hogy kiderüljön, szelektál-e valamit a csaliméret.
Nem régen tettem szert az új vödör szettünkre. Remélem, most csak az olvasók fele legyint, hogy „á, reklám!” és ugrik tovább egy bekezdést, mert nem szajkózott reklámot akarok róla írni… Kifejezetten kedvelem, mivel nagyon praktikusan használható, ugyanis a bekevert kajához az aromát nem akartam rögtön hozzákeverni, hanem csak alkalmanként, a kosárba szánt adaghoz. Épp ezért a 10 literes vödör alsó részében otthagytam a bekevert etetőanyag nagy részét, felülre pedig csak 3-4 maréknyit tettem. Alul - mivel a fehér felső felét rázárom - nem szárad ki a kaja, míg felül lehet kísérletezni, öntögetni.
Ezt a módszert Dél-Afrikában, a vb-n tanultam el helyi segítőnktől, Gys-től, akitől folyamatosan kérdezgettem, hogy miért locsolják aromákkal a kosarat, miért nem a komplett kaját, mire a válasza egyszerű volt: „Ha már beletetted, nem lehet kivenni!”. Nem lehet tudni, hogy beválik-e az aroma, kell-e neki, vagy elhagyható lassan… tehát felül lehet kotyvasztani, míg alul a bázis eredeti marad.
Felkerültek a kosarak is, egyikre egy picit nagyobb méret, több kajával, míg a másikra kisebb kosár, kevesebb etetőanyag. Gyors csalizás és hadd repüljön! Bedobtam mindkét végszereléket és elővettem a fotómasinát, hogy legyen kép a kapásra váró spiccekről. Nem árulok el azzal titkot, ha leírom, hogy minden alkalommal, amikor fotózok, 2-3 képet készítek mindenről, esetleg nagyon pici módosítással. Nos, most, utólag visszanéztem: a spiccekről 6 képet készítettem, mert az egyik túl sötét, a másik világos lett, nem megfelelő helyen volt éles… mígnem az utolsó előtti már jó volt, de kattintottam még egyet és már tettem is le a gépet, mert kapás volt a baloson, a nagy kosaras, nagy csalis verzión. Utólag visszanézve láttam, hogy a 2 kép között nem volt egy másodpercnyi különbség a készítéskor, emiatt sikerült elcsípnem a kapást is. Nos, ezt a két képet tettem egymásra, íme:
Van pár érdekes, jó tulajdonsága ennek a Tufty Feeder kosárnak, ami e horgászat során maximálisan igazolódott. Az egyik specialitás a fenti képen kicsit homályosan, de kivehetően látszik is: az ólom kialakítása. Ez az érdekes forma nemcsak innen, oldalról trapéz alakú, hanem ha megnézzük fentebb az első halas képet, azon is látszik, hogy a talp formája is ilyen. Ez tökéletesen alkalmassá teszi a Tiszához hasonló lassú folyók meghorgászására. Emellett a kosár rendelkezik még egy igazán jó tulajdonsággal, amivel akkor szembesülünk, mikor hal nélkül tekerjük ki.
Az üres kosár ugyanis „felfekszik” a sodrásra és vízisíelőként feljön a mélyből. Tehát nem a fenéken húzzuk végig, hanem a kosár a tekerés első percétől kezdve elkezd felemelkedni. Ezt fent csak onnan vesszük észre, hogy kitekerés közben zsinórunk vízbeérési pontja folyamatosan távolodik tőlünk, míg meg nem jelenik a kosár. Ennek olyankor van jelentősége, amikor akadós területen horgászunk, vagy ha tudjuk, hogy mondjuk fél távnál van bent 2-3 fa akadó, mint nálam is a csónak alatt vagy 15 méterre. Halnál természetesen más a helyzet, hiszen ott a hal huzigálja a cuccot. Ötletes és hasznos dolog, ez tény! Egy másik előnnyel a nap végén szembesültem. Korábban egy a Haldorádónál kategóriával híresebb angol gyártó drótkosarát használtam. Szép is volt, praktikus is… igen ám, de a drót a nap végére megadta magát és levált a peremről, hegyes drótvégeket hagyva ott, amit nem hiszem, hogy kedvelnek az uszonyosok, de hogy a kezem és a körmöm alatti rész nem, az tuti. A Tufty kosaraknak semmi bajuk nem lett a horgászat során, bírták a folyamatos dobást, töltést, mindössze az egyikről pattant le egy 3 x 3 mm-es helyen a különleges festés, mivel ráborult a csónak betonsúlya a nap végén.
A dobós kép sorszáma G0065711-volt, míg amikor már repül a keszeg G0065805… de a bevágás sorszáma 755… Mivel a GoPro fél másodpercenként készít egy képet, könnyű volt utólag kiszámolni, hogy a dobástól nem telt el 22 mp a kapásig. Nem unalmas horgászat, az tény.
A sokadik karika, dévér és egyéb keszegnép után elkezdtem növelni a csali méretét, mivel a 7 csonti a szelektáláshoz nem bizonyult elegendőnek. Felkerült a Gamakatsu 2260B horgából a 8-as méret (majd később a 6-os :)) - aki ismeri ezeket, az tudja, hogy nem picuri horgok, de a tenyeresnél nagyobb méretű halaknak ez sem jelentett különösebb gondot.
Ahogy az idő melegedett, szerettem volna inkább kevesebb kapást, de termetes halakat. Bár igazából az sem lett volna baj, ha vagy egy 10 percig hagynak pihenni a keszegek, hogy le tudjam támadni a kész Clash Of Clans sereggel a csatát a mobilon, inni tudjak egy keveset! Na…
Egy tanács azoknak, akik esetleg ernyőt keresnek! Ha kimondottan napsütés elleni védelem a cél, javaslom, hogy válasszanak PVC ernyőt! Igaz, ez jóval nehezebb, mint a hagyományos anyagú, tehát cipelni kell, de vastag anyaga miatt garantáltan nem égünk le alatta! Tapasztalatból mondom… pontosabban írom.
Fenti kép folytatása az lett, hogy a hal, ahogy megérintettem, megugrott. Hal el balra, horog jobbra -> bele a kezembe. Hát, itt most nem jött be, hogy lustaság fél egészség. Bár a fél kezem egészséges maradt, tehát még akár lehet igaz is!
A szitakötő sztori nem lett happy end, fizikából ugyanis megbukott… A fejjel lefelé álló levél azon részére mászott, amit nem támasztott alá a fa, így a levéllel együtt beleszambázott a vízbe az éppen bontódó szárnyaival együtt. Egy ideig néztem, vajon ez tudatos volt-e, de a kapálózásból arra következtettem, hogy bizony … napja van most! Így odanyúltam és hagytam, hogy a kezemre másszon girbegurba, elázott szárnyaival. A szitakötő lárváról úgy tudtam, nagyot „csíp”, így fel voltam rá készülve, hogy rendesen visszaküldöm a vízbe, de volt épp elég baja. Felraktam egy fára száradni, de látva a szárnyit, ha abból szép szitakötő szárnyszerkezet lesz, az nagy csoda lenne…
Írta: Takács Péter
