Az előző részben ígéretet tettem arra, hogy beszámolok arról, hogy a Baráti-tavon hogyan boldogultam matchbottal, hiszen amíg csapattársam nyárias hangulatban feederezett, addig én a klasszikus matchezés mellett döntöttem. Nem csak ennyi volt azonban a különbség. Józsi nem alapozott, ellenben én egy terített asztalhoz vártam a potykákat. Ő ízesített Haldorádó Vad ponty kukoricával, én kizárólag élő csalival terveztem a halfogást. A feederbotos horgászat rendszerint jobban működik, ha pontyozásról van szó, de azért matchbottal is felvehetjük a versenyt. Fontos azonban megemlíteni, hogy nem a két módszer megversenyeztetése volt a célunk, hanem az, hogy két különböző módon oldjuk meg a pontyok által felvetett problémát. Szokásomhoz híven ebbe az írásba is csempésztem pár újdonságot, apró trükköt, ami segíthet azoknak, akik a távolabbi matchezést szeretnék kipróbálni. A végére egy igazi örömpeca kerekedett számomra is a horgászatból, és elárulok annyit, más úton, de én is feljutottam arra a bizonyos hegyre.
Az előzetes információk birtokában én is a távoli matchbotozás mellett döntöttem. Ehhez egy hosszú, 4,50 méteres, toldóval 5,10 méteresre toldható matchbotot hoztam magammal, amire egy nagy dobátmérővel bíró 4000-es Stradicot tettem. Ha nagyobb távolságokra, akár 80 méternél messzebbre kell horgászni, általában ezt az összeállítást választom. A bot angol stílusú, rendkívül finom, ugyanakkor jól terhelhető, a toldó nélkül 20-24 grammos wagglerekig jól kezelhető. Ha növelni kell a távolságot, akkor még nagyobb úszó (30 gramm) felcsatolása szükséges, illetve a bot a toldó közbeiktatásával szigorítható. Az orsó dobjára 16-os süllyedő zsinórt csévéltem, ami önmagában nem bírná a megterhelést, ezért - mint mindig - most is 18-as dobóelőkét kötöttem.
A kiszemelt távolság, amit terveim szerint meg kellett horgásznom, 60 méter körül lehetett. Ez az a távolság, amit egy ilyen felszereléssel megdobni könnyű, pontosan meghorgászni és megetetni azonban már nehéz. Szerencsére szélcsend fogadott, de én nem bízom szellő uraságban. Rendszerint mire elkészülök mindennel, rázendít. Ezt figyelembe véve, hogy kisebb szélben is biztonsággal megdobhassam a távolságot, egy 18 grammos úszót csatoltam fel. Itt engedjetek meg egy kis kitérőt.
Talán 2010-ben, a horgászkiállításon találkoztam először az akkor nagy újdonságként beharangozott karbonszáras wagglerekkel. Erősebb, tartósabb, egyenesebb, jobban repül. Erről szóltak a híradások. Nem a pávatoll lecserélése volt az egyetlen újítás, hanem az önsúlyként szolgáló lamellákat is újfajta anyagból készítették el. Ez az új, rezet felváltó anyag (volfrám) ugyanakkora súlyban lényegesen kisebb méretűnek bizonyult, aminek köszönhetően az úszó súlypontja még lejjebb került, ami jobb dobási, röpülési tulajdonságot biztosít. Az újításnak, az újfajta anyagfelhasználásnak azonban ára van, ami szó szerint értendő. Ezek a wagglerek bizony nem olcsók. Én is félve vágtam bele használatukba, hiszen eddig egy béna dobást maximum egy ezresem bánta, ami most majd megkétszereződhet. Azonban az tény, hogy ezekkel az úszókkal valóban más horgászni. Magam is szkeptikusan fogadtam annak idején a megjelenésüket, de használat közben ráéreztem, nem reklámszlogen, amit mondtak róla. Nehéz igazán szavakkal leírni, de teljesen másképp viselkednek ezek a wagglerek, mint pávatollas-rézlamellás társaik. Valóban nyílként suhannak, és bebillenésnek, kóválygásnak náluk nincs helye.
Rendkívül pontosan, irányba dobhatók, és azonos méreteket nézve messzebbre is dobhatók elődeiknél. Biztos vagyok benne, hogy ez az újfajta megoldás is egyfajta mérföldkő a wagglerúszós horgászat történelmében, annak pedig külön örülök, hogy ez is magyar emberek leleményességéből indult ki. Szóval egy ilyen waggler került a fix kapocsba, amit egy nagyobb méretű forgó és két sörét egyensúlyozott ki úgy, hogy ha ezeket megemeli a hal, akkor azt az úszó karcsú karbonszára látványosan jelezze. Előke nélkül kezdtem a terep felméréséhez. Az úszót addig állítottam mélyebbre, amíg a forgó a sörétekkel el nem érte a medret. Ekkor visszább húztam kicsit az eresztéket, majd egy plusz söréttel túlsúlyozva az úszót körbedobáltam a kiszemelt helyet, hogy gödröt, törést keresek. Még a kisméretű fenékmérő békákkal is macerás ilyen távolságot probléma nélkül megdobni, de a kis plusz söréttel ez nem okoz gondot. Az adott távolságban nem találtam számottevő mederalakulatot, így kiszemelve egy szemközti támpontot, megjelöltem a zsinórt. Az etetőanyagot még előző este bekevertem. A pontyoknak most Timár Gábor már-már klasszikussá vált Elit Carp etetőjét kevertem, amit a saját aromájával tettem „ízletesebbé”. A kész etetőanyaghoz egy doboz csemegekukoricát borítottam, a télre készülődő potykáknak a fehérjetartalékot 2 liter ragasztott csontival készültem biztosítani.
A ragasztáskor kavicsot is adtam a nyüvekhez, mert a horgászhely távolságát nehezítés nélkül nem lehetne pontosan megcsúzlizni. Hasznos a kavicsot előzőleg átmosni, mert sajnos egyik forgalmazó kavicsa sem „steril”, nagyon sok port, egyéb szennyeződést tartalmaz, ami nehezíti a dolgunkat. A ragasztó nem olcsó mulatság, feleslegesen nem érdemes szórni. Arra azonban figyelni kell, hogy az átmosott kavicsot alaposan csepegtessük le, szárítsuk meg, ellenkező esetben túl sok vizet fogunk a csontikhoz adni, ami ismét a kényszerűségből elpazarolt ragasztó mennyiségét fogja növelni. Én ezt mindig előre, otthon oldom meg. Az etetőanyagból készített alapozó gombócokat szép sorban az úszó köré lőttem, majd 2 csontigombóccal is megtámogattam az etetést. Kényelmesen elhelyezkedtem, kitekertem az etetés idejére bent hagyott szereléket, feltettem az előkét, majd az úszón visszahúztam az előke hosszát. A horog így éppen „karcolta” a medret. A horog méretét is az óvatosabban, finomabban táplálkozó pontyokhoz mértem.
Alapvetően pontyozásnál a nagyobb horogméreteket részesítem előnyben, 10-es méretnél kisebbet ritkán használok, most azonban 14-es méretű Gamakatsu 2260-as került az előkére. A horogra csontit tűztem és bedobtam. Általában ilyenkor eltelik egy kis idő, amíg a pontyok rátalálnak az etetésre, hiszen a hűvösebb vízben lassabban terjednek a hírek, de most nem így történt. Nem kellett fél óra sem az első kapásig. Első pontyom igazi meglepetés volt, legalábbis erőnlét tekintetében. Nagyon vehemensen harcolt, sokáig jóval nagyobbnak gondoltam, mint amekkora a valóságban volt. Ezt követően beindult a verkli. Nem kizárt, hogy sikerült pont egy olyan helyre ülnöm, ahol maguktól is kezdtek összeállni a halak, de lehet, hogy a folyamatosan, kis adagokban csúzlizott csontigombócok híre keltett nagy felbuzdulást, vagy az etetőanyagot sikerült akkor pont az ő szájuk íze szerint összerakni, de tény, hogy egymás után, szinte minden dobásra kapással válaszoltak.
A klasszikus „egyenméretű” (2 kg körüli) pontyok kis termetük ellenére remekül harcoltak. A közéjük beugró testesebb pontyokról is csak kiemelésükkor derült ki, hogy pocakosabbak. A tógazda engedélyével néhányukat egy fotó erejéig haltartóba tettem, míg a többieket a merítőhálóból rögtön engedtem is vissza. Ha megy a hal, repül az idő, nagyon jól szórakozva, jó társaságban pedig kifejezetten gyorsan teszi ezt. Jóleső fáradtsággal a karomban fejeztem be végül a horgászatot, és boldog voltam, hogy az év talán utolsó horgászata igazi örömpecával ért véget.
A Baráti-tó pontyaihoz még biztosan visszatérek, a cimborák tervei szerint egy kis bográcsos, tavaszköszöntővel egybekötött horgászat formájában. A matchbotok addig téli pihenőre vonulnak, közeleg a karbantartás, a hosszú téli estéken történő szerelgetés, előkekötés ideje, de a meleg szobában erre a pecára gondolva a tél is gyorsan el fog szaladni.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Simon Géza
