A magyarországi halfauna egyik, számomra legszebb hala a compó. Valamikor annyi volt belőle vizeinkben, hogy az egyszeri halászember nem győzte vékával hordani a halpiacra. Fő szezonja tavasszal volt, hiszen az elsők között mozdult a természet éledésével. A rengeteg kiöntés, természetes holtág mind kitűnő életteret biztosított halunknak. A korábbi „Kánaán” azonban napjainkra megszűnt. Van ugyan egy-két olyan természetes vizünk, ahol remek állománya alakult ki, mégis ritka vendég a horgászok horgán. Kevés vízbe telepítik, pedig sportértékében vetekszik a ponttyal. Nálam kiemelt védelmet élvez. Kora tavasszal, ha összefutunk valahol, soha nem ússza meg egy búcsú puszi nélkül a találkozást. Akár kívánni is lehet tőle, például azt, hogy találkozzunk legközelebb.
A tavaszi ébredés nem csupán a természetnek esik nehezére, én is kótyagosan kászálódok ki az ágyból. Jó ideig magam elé bambulok, próbálom elhitetni magammal, hogy mindenképp indulnom kell. A jó meleg ágy húzna vissza. Végül győz a vadászösztön, és álmosan a fürdőbe csoszogok. A hideg víz kicsit segít felébredni, de ahhoz, hogy ez a folyamat teljesen végbemenjen, minimum az Antarktisz jeges vizére lenne szükségem. A tükörképemet bámulom. Megállapítom, hogy most is ugyanolyan pocsékul nézek ki, mint előző reggel. A borostám egy szinten van a szakállammal, szemem alatt szép nagy karikák. Sandán dörzsölöm az arcom, majd úgy döntök, egy napot még kibírok borotválkozás nélkül. Ez a rituálé zajlik már egy hete, ezért nézek ki úgy lassan, mint Tom Hanks a Számkivetettben. Mivel most a horgászatnak spórolom meg az időt, lelkiismeret-furdalásnak nyoma sincs. A fürdőből kijövet felrúgom a felmosóvödröt. Csak reménykedem, hogy párom nem ébred fel a mutatványra. Magamban elfojtok egy-két keresetlen szót a vödör és annak édesanyja vonatkozásában, és lassan öltözködni kezdek. „Lassan tovább tart az elindulás, mint amennyi időt a pecára szánok”, gondolkodom félhangosan, miközben fordítva húzom magamra a pulóvert. Sebaj, csak elindulok egyszer.
A város fényei már csak pislákolnak, amint autómmal a főútra kanyarodok. A hosszú téli esték már messze járnak. A szememben a hajnali világosság is a tavasz előhírnöke. Egy régi, gyerekkoromból ismert vízhez tartok. A terület csak kora tavasszal horgászható, mert később áthatolhatatlan folyondár és sulyom tartja rejtve a part és a víz felől érkezők elől. A vízpartra érve autóm morgása volt az egyetlen zavaró tényező. Tompa csönd, hajnali párától roskadó fűszálak. Mindent körbelengett egyfajta misztikum. Imádom ezeket a pillanatokat. Egyedül vagyok, csak egy óráját rosszul beállított fácánkakas veri fel a békés csendet. Jó ideig csak élvezem a hajnali természetet. Ezért is szeretek horgászni. A kabátom gallérját felhajtva leballagok a vízhez. Fürkészem az előttem elterülő sötétlő vizet. Hallgatózom. Bízom benne, hogy egy óvatlan loccsanás tudtomra adja, hol próbálkozhatom sikerrel. Jobb felől mintha hallanék valamit. Csendesen baktatok a tetthelyre, és nem is kell sokáig várnom. Újból egyértelmű, halakra utaló mozgást látok. A víz felszíne egy pillanatra éppen csak megburványlik, mintha valaki a reggeli úszásnál pont ott vett volna fordulót. Az autót már nem indítom be, halkan kipakolok. Egy könnyű matchbotot veszek elő, a zsinórra egy 8 grammos slider kerül. Nem a mélység, és nem is az áramlás indokolja. Egyszerűen most ehhez van kedvem. Titkon az önsúly nélküli úszó kapás közbeni méltóságos kidőlését szeretném látni. Csupán azért, mert az olyan szép látvány. Nem szükséges most nagy távolságra horgásznom, csupán szinte magam elé, körülbelül 10 méterre lendítem be a szereléket.
A halak is ebben a sávban mozognak, felesleges 30 méterre etetni. Finoman kisúlyozom az úszót, és pontosan bemérem az eresztéket. Nem kötök hosszú előkét, mindössze 15 centis zsinórra kötöm az aprócska horgot. Jelzőólomnak egy 0,3 grammos sörétet választok, és azt egy leheletnyivel a fenék fölé állítom. A horogra csontit tűzök, és csendesen a vízbe pottyantom a szereléket. A víz nem mély, maximum 1 méter lehet, ezért a szerelék rendkívül gyorsan beáll. Az antenna rikító sárga színe ordít a szürkeségben. A botot egy ágasra támasztom, és a magammal hozott szendvicset veszem kezelésbe. (Ennek elkészítését a reggeli eseményeknél ugyan nem taglaltam, de azért kentem egy vajas kenyeret.) Két harapás között a túlsó partot kémlelem. Köd gomolyog, ahogy a nap egyre magasabbra mászik a grádicson. Pár perc múlva már csak az orrom hegyéig látok.
Az úszómat is csak sejtem, de nem látom. A ködfoltok közül fel-felbukkan, majd újra bújócskázik velem. Szerencse, hogy nem kezdtem rögtön a távolabbi terület vallatásával. Körülbelül fél órát játszom bújócskát, majd feleslegesen nem erőltetem a szemem. Kilazítom az orsó fékjét, és inkább erre hagyatkozom, ha már a szememre nem tudok. Fázósan topogok, mikor az orsó fékje halkan megzizzen. Nicsak! Valaki kihasználja a köd rejtekét, és igyekszik engem lóvá tenni?
Az én eszemen nem jársz túl, kiskomám! A következő pillanatban váratlanul felsír a fék. Nem zizzen, valaki eszement vágtában tépi a zsinórt az egyre sebesebben pörgő dobról. A bothoz ugrok, a dobra óvatosan ráfogva beemelek. Bevágni felesleges lenne, a túlsó végen biztos az akadás így is. A könnyű pálca remekül nyúl a hal után, gyorsan visszafordítva azt az általa kiszemelt irányból. Érzem, hogy nem egy kapitális példánnyal lesz dolgom, de ki a kicsit nem becsüli… Az ismeretlen ellenfél csekély súlya ellenére remekül küzd. Nem a nagyokra jellemző komótos kocogással menekül, hanem a vérmes ifjoncokra jellemző vad neki-nekiiramodásokkal, fejét érezhetően az iszapba fúrva szeretne a horogtól szabadulni. Az emberi technika a horgászbot képében azonban most erősebbnek bizonyul. Néhány fordulót követően engedelmesen csúszik a merítőbe.
Aranyló ruhája, éjfekete úszói, jellegzetes szemei gyorsan elárulják. Egy tavaszi compó a vendégem. Óvatosan akasztom ki a bajuszkája tövéből a horgot. Nem csoda, hogy így megiramodott. Gyors puszi, és mehet is vissza. A nap beragyogja a horgászhelyem. Feléled a természet is, a halak viszont elpártoltak. Több mint két óra telik el némaságban, pedig variáltam mindennel. Vékonyabb, hosszabb előke, giliszta, kukorica, ereszték, kijjebb-beljebb. Elérkezett az idő egy kis etetésre. A csobogással nem lesz mit szétzavarni. A magammal hozott Timár Mix Carp + és Ponty-kárász etetőanyagból csupán fél-fél zacskónyit keverek be. Kevés csemegekukoricával dúsítom, majd tyúktojásnyi gombócokat dobok a vízbe. Kevés etetőanyag, de ha erre jár valaki a víz alatt, lesz miért megállnia egy pillanatra. A horogra újból csontit tűzök, de most kíváncsiságból befújom egy kis aromaspray-vel.
A kezemre permetezett finom aromát szagolgatom. Tiszta Chanell… lehet, fújni kéne magamra is. Talpig banánillatban fenemód csábító lehetnék. A majomházban biztosan. (Aki most ezen a vonalon továbbszövi a gondolatsort, azzal nem állok többet szóba! :-))
Félóra tétlenség után az úszó végre megremeg, majd szépen, méltósággal felemelkedve ráfekszik a vízre. A bevágást követően érzem, most „emberemre” akadtam. Ellentmondást nem tűrve viszi a lazán felejtett dobról a zsinórt. Én marha, erről megfeledkeztem. Kapkodva szerencsétlenkedem, és mire úrrá leszek a magam okozta káoszon, halam jó 30 méternyi előnyre tesz szert. A könnyen szerzett előnyt nehezen adja, hol oldalazva, hol a meder irányába törve igyekszik még távolabb kerülni tőlem. A zsinór szántja a vizet, nyomában V alakú seb marad a víz tükrén. Ezek a sebek begyógyulnak, de ha ezt a halat most elvesztem, az nálam lassan hegedő seb lesz. Igyekszem megfordítani őkelmét, ami a finom zsinórral nem egyszerű mutatvány. Erőltetni nem merem, és ezt ő is tudja. A „ki bírja tovább” játékot játsszuk. Tulajdonképpen hagyom, hogy fárassza magát, nem erősködöm, csak asszisztálok. Mozgása egy idő után bizonytalanabbá válik. Eljött végre az én időm. Korábbi önmagamhoz képest agresszív fárasztógéppé változom. Ellentmondást nem tűrve terelem egyre közelebb a fáradó halat. Sorsába beletörődve hagyja, hogy alátoljam a merítőt. Gyönyörű, hibátlan compókirály fekszik előttem. Saccra a két kiló közelében lehet.
Örömmel simogatom meg a hátát, mindketten fáradtan pihegünk. Ő a merítőben, én a parton állva. Nem szeretném, ha baja esne, a szokásos puszit követően útjára engedem. A mai naptól már megkaptam, amire vágytam, így csak azért dobok be újra, mert még van egy bő órácskám a horgászatra szentelt időből. Egy szintén feltolós kapással jelentkező szép dévérrel búcsúzom a víztől. Élményekkel, energiával feltöltve indulok haza. A visszapillantóban az arcomat fürkészem. Nem is nézek ki olyan pocsékul. Sőt! Azért a banános aromát lehet, lemosom, mielőtt hazaérek.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: A képek nem a horgászat napján készültek, csupán illusztrációk
