Csak pár napja történt, hogy elérkezett az ideje a várva-várt éjszakai horgászatnak, amelyre tavunkon csupán két lehetőség adódik egy hónapban. Ám ez az éjszakai horgászat nem kisebb élményekkel kecsegtetett, mint egy kapitális amur megfogásával, méghozzá rakós bottal!
Pár hete, amikor elkezdtem "karbantartani" horgászhelyemet már a második etetés alkalmával nagy meglepetés ért. Egymás után kétszer tépett meg két hatalmas amur, amiket rendre 5 kg fölé saccoltam. Könnyedén elszaggatták a finom 12-14-es előkéket, amiket használtam. Akkor határoztam el, hogy velem ugyan nem packázhatnak még az ilyen amurok sem és eldöntöttem, hogy a következő horgászaton már erősebb szerelékkel próbálom megfogni a vízi torpedókat.
Két nappal később ismét ott ültem a megszokott helyemen, immár 1,6-os gumival, amelyet három tagba fűztem, és a végén négyszereztem. A szerelékem 1g-os Silstar úszó túlsúlyozva, hogy a nagy áramlás ellenére egy helyben tudjam tartani. A horog 12-es Trabucco Samurai volt, a zsinór pedig 16-os Tubertini Special English Line bordó színű, süllyedő zsinór, hogy az áramlásnak még csak esélye se legyen az úszót mozgatni, mert ha a csali mozog, akkor az amurkapás elmarad.
Az átalakított szerelék még mindig nem volt tökéletes, mert az amurok rendre lefordultak a horogról, de a zsinórt már nem bírták elszakítani, annak ellenére, hogy egy 10 kg fölöttit is megakasztottam.
A következő horgászaton már túlságosan tiszta volt a víz, és az amurok nem merészkedtek ki napközben az etetésre, így csak a hajamat téptem egész nap. Én azonban nem adtam föl, mert szilárd meggyőződésem volt, hogy az amurok csak sötétedés után merészkednek ki az etetésre. A közelgő éjszakai horgászat pedig nagyszerű lehetőséget nyújtott teóriám igazolására. Délután fél háromkor érkeztem a horgászhelyemre a nagy csapattal, amelyet rajtam kívül még apám, és nagyapám erősített. Az etetőanyagom kizárólag szemes takarmányból, és kisebb-nagyobb szemű, eper ízű Van den Eynde Pelletből állt, amihez adagoltam még egy kis Mosella Forellit, hogy biztos legyen a kapás. Ezeket a "különlegességeket" annak reményében hoztam, hogy hátha pár nagyobb ponty is odatalál az etetésre. A szereléken mindössze annyit változtattam, hogy a horgot lecseréltem egy 10-es Trabucco Samurai horogra, amire megint 2 szem csemegekukorica került. A bot természetesen ismét a jól bevált Milo 3011-es 13m-es botocska volt, aminek a spiccéből kb.: 40cm lett visszavágva, hogy az 1,6 mm vastag Kamasan spiccgumi könnyedén ki-be csúszkálhasson rajta.
Szürkületig nem történt semmi, ám amikor a nap már lenyugodott, és az éjszaka leple, lassan elkezdte bekebelezni a tájat, már azon gondolkoztam, hogy beletegyem-e a világítópatront az úszóba. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy az úszóm, egy kicsit kiemelkedik a vízből, majd lassan elmerül. Gyorsan kikaptam a botot a tartójából és határozottan megemeltem. Olyan volt mintha beakadtam volna, de én tudtam, hogy mi csüng a zsinór másik végén. Lassan, de biztosan emeltem a botot, amely a súly ellenére elég könnyen emelte vízfelszínre a halat. Először csak két hatalmas uszony emelkedett ki a vízből! Ezen egy kicsit bepánikoltam, és azonnal szóltam a csapat többi tagjának, akik közre fogtak, hogy vegyék ki botjaikat, mert ehhez a fárasztáshoz sok helyre lesz szükség és nem szeretném, ha azért menne el ez a gyönyörűség, mert a szomszéd szerelékkel összeakad. Rögvest teljesítették, a parancsnak hallatszó kérést, de a nagy zűrzavarban senki sem figyelt oda a hangvételre, mert mindenki csak a szerelékem végén lévő halra koncentrált. Miután fölhoztam a víz tetejére, és meglátott, kezdődött csak el a fárasztás igazán izgalmas és szemet gyönyörködtető része. Mivel senkinek nem volt kapása arrafelé, a közelben lévő horgászok mind odajöttek figyelni ezt a komoly párharcot.
A fárasztás elején két nagyon erős kirohanása volt az amurnak, de ha fölé nyúltam a rakóssal és határozottan megemeltem a fejét, mindig sikerült megfordítani, így nem tudott annyira felgyorsulni, hogy gondot okozzon. A fárasztás következő periódusában megmakacsolta magát és fenék közelben jobbra-balra úszkált, ám ekkor már sikerült két taggal lerövidítenem. Apám már ott toporzékolt mögöttem a merítővel. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk a lehetetlent. Elküldtem magamtól kb. 9 m-re, hogy tegye be a merítőt a vízbe, arra az esetre, ha valami csoda folytán mindössze 20 perc fárasztás után, meg lehetne meríteni a halat. A merítési taktika a következő lett volna: Elfordulok a ládán 90 fokkal és megpróbálom kivezetni a partközelbe, ahol apám már lesben állva fogja várni, a víz alá lenyomott merítővel. Bele is kezdtem a taktika végrehajtásába, ám a gumi annyira ki volt nyúlva, hogy nem bírtam a halat parthoz húzni. A terv így füstbe ment. Nagyapámnak viszont kiváló ötlet pattant ki az agyából!
ő úgy gondolta, hogy álljak fel a ládáról és kezdjek el hátrálni, így még erőteljesebben bírom majd a halat a parthoz húzni. Így is tettem és az immáron három taggal lerövidített rakóssal megpróbáltam hátrálni, ami egy darabig a gumi nyúlása miatt elég könnyű volt. Mikor a gumi szinte már teljesen ki volt feszülve, megálltam és örömmel nyugtáztam, hogy komoly nézősereg gyűlt össze, amit eddig nem is figyeltem! Mindannyian segíteni akartak és elemlámpáikkal folyton az úszómat világították meg. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy előadóművész. Folyamatosan bíztattak, látva, hogy nem csak a hal, de én is fáradok, hiszen ekkor már több, mint egy órája hadakoztam az amurocskámmal, amiről közben kiderült, hogy a mi merítőnkbe nem fér bele, de szerencsére az egyik segíteni akaró horgásztársunk, már ott is állt a nagyhalas merítőjével.
A hal ekkor 3m-re úszkált a parttól jobbra-balra, de feljönni nem akart! Ekkor fölnéztem az égre, és láttam, milyen tisztán ragyognak a csillagok. Egy ideig csak néztem őket, míg a hal fáradt. Le is feküdtem fárasztás közben, hangos morajlást keltve ezzel a nézőközönségben. A csillagok szépsége, amely szinte angyali volt, erőt adott. Fölálltam és közöltem mindenkivel, hogy mostmár elég! Most fogom kivenni, ha törik, ha szakad!
Elkezdtem emelni a botot, amiből a gumi, már teljesen kinyúlt, és megkezdtem a hal merítő felé vezetését. Apámat a ládámra ültettem, mondván onnan legalább egy méterrel beljebbről tud majd meríteni. Mire odaült, az amur már a vízfelszín közelében úszkált olyannyira, hogy a lámpákkal rávilágítva, tisztán kivehető volt fehér teste, amely eddig úgy húzott, mintha csak egy tengeralattjáróba akadtam volna bele. Láttam a horgásztársak, és segítők elképedt arcát, hiszen ők sohasem gondolták volna, hogy ekkora halat is meg lehet fogni egy rakós bottal. ők azok közé az emberek közé tartoznak, akiknek a jelmondata "Hiszem, ha látom!".
Apám már nagy lázban égett a merítővel a kezében! Tudta, hogy mekkora csalódást okozna mindenkinek, de legfőképpen nekem, ha éppen a merítés miatt menne el a hal. Az amur ebben a pillanatban a ládám felé vette az irányt. Tudtam, hogy itt az idő! Már elég fáradt ahhoz, hogy a merítő fölé húzzam. Így is tettem. Amikor odaért, ám az előttem lebzselő leskelődő nézőktől semmit nem láttam, csak azt, hogy apám a merítővel ügyködik és a hal hatalmasat csapott a ládám előtt. Nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy leszakította magát merítés közben. Nos ez így is történt, mert a gumi, mint egy kilőtt pisztolygolyó csapódott vissza a botba.
Láttam azonban a jelenlévők elégedett arcán, hogy nem lehet baj! Az amur ekkor már a merítőben pihegett, és apám hátra is hozta fűre, hogy mindenki láthassa. Annyian voltak körülötte, hogy először oda sem fértem, de aztán mikor végre megláttam, nagy megdöbbenéssel nyugtáztam, hogy nagyobb, mint gondoltam volna!
Ezek után sorozatos gratulációk következtek, amit nagyapám kezdett el és sokan folytattak! Mire befejeződtek az elismerő vallomások, megérkezett a halőr egy mérleggel, amelynek segítségével kiderült, hogy az amur 75cm hosszú, és kereken 8 kg volt.
Miután elhelyeztük a haltartóban, elterültem a füvön és néztem a csillagokat. Közben arra gondoltam, hogy milyen jól tettem, amikor elkezdtem horgászni és azt reméltem, hogy sok olyan horgász van, akinek ilyen csodálatos AMURKALANDBAN lesz majd része!
