Kalandozások sora kellett hozzá, hogy végül eljussak ide is. Hamar rájöttem, ez a hely az, ahol megtaláltam a békémet. Tekintsük hát meg együtt a Hármas-Körös békésszentandrási szakaszát, nézzük át, milyen lehetőségei vannak az utazónak!
Nem sokkal múlt reggel 10 óra, a Kákafoki-holtág most annyira nem izgat, sokkal inkább az élő folyam érdekel. Elhatároztuk, lemegyünk a partra és szétnézünk kicsit.
Infó: Lejutás a vízpartra: A 44-es főúton Öcsöd irányába kell menni, vagy ha úgy jobban tetszik, a Siratói-holtág felé. A városhatárban van egy benzinkút, ott jobbra lesz is egy besoroló sáv, táblával, amin az áll, hogy Békésszentandrási Duzzasztómű és gát. Na, azt el se lehet téveszteni. Végig kell menni a Sirató mellett, egészen addig, amíg a Kákafokinak egy betorkollását meg nem látjuk, utána nem sokkal van egy enyhe jobbkanyar, amiből egy út ágazik el bal felé. Ha egyenesen megyünk, a duzzasztóhoz jutunk ki, és a szivornyák után van a levezető út, ám ha a bal oldali utat választottuk, az a duzi alatti partszakaszhoz visz el.
Lementünk hát a vízparthoz. Az első meglepetés az volt, hogy tehenek legeltek mindenfelé. Volt ott egy villanypásztor, amit ki kellett akasztani, majd miután áthajtottunk az út felett megbontott részen, visszaakasztottuk. Két éve még nem volt ott… Mellesleg mások is így járnak be, tehát nyugodtan bemehetünk attól, hogy az úton keresztbe villanypásztor van… Csak akasszuk vissza a helyére!
Kiértünk a tisztásra, ahol a jószág kószált, majd végigcsatangoltunk a parton és megfelelő helyeket keresgéltünk. A víz tiszta volt, húzós és szép. Feljebb, a holtág befolyó csatornájánál egy kisebb kövezés található, ám szerelékszaggató lett volna odaülni, ugyanis kő zátonyok, árkok és gödrök tarkították. Nem tétováztunk sokat, visszaszaladtunk Szentandrásra, majd betértünk a főúton található horgászboltba. Aki idegen a környéken, sok-sok infót kaphat a boltostól, aki egy rendes, öreg horgászversenyző veterán. Elárulta, hogy csak akkor fogunk valamit, ha szórjuk a pályát rendesen, és legalább egy liter csontit ajánlott, na meg búzát és azt, hogy ezt agyagba gyúrjuk bele. Csontink nem volt, azt vettünk (és persze napijegyet).
Infó: A Körösökre, valamint a Félhalmi-holtágra, Danzug-holtágra, Fás-tóra, Siratói-holtágra, az Orosházi homokbánya horgásztóra, valamint a Gyopáros Déli-tóra érvényes teljes jogú napijegy 1800 Ft. Sokféle korlátozás van, ami sokak számára lényegtelennek tűnhet (ezért ezeket most nem sorolom fel), ám mind azt a célt szolgálja, hogy minél jobban megóvjuk a természetet. A szövetség kezelésében lévő folyókon és szakaszaikon a még fennmaradt őshonos halállomány védelmének érdekében az alábbi halfajokra 15 cm-es méretkorlátozás érvényes:
- domolykó,
- jász,
- karikakeszeg,
- dévérkeszeg,
- laposkeszeg,
- bagolykeszeg,
- szilva orrú keszeg,
- paduc,
- menyhal,
- sügér.
A kifogott törpeharcsát tilos visszahelyezni!
A bevásárlás után tipliztünk vissza a vízre, majd kiválasztottunk egy húzós, agyagos, árnyékos részt és megkezdtük a kipakolást. A ládám és egyéb holmik elrendezése után következhetett a helyszínen szedett agyag lerostálása.
A begyúrt kaja a következő volt:
- 1 kg süllyedő morzsa, sárga és piros keveréke
- 3 kg lantos folyóvízi
- kavics és agyag, összesen fél vödör
- márnás etetőanyag
- fél zacskó parmezánliszt
- 1 kg főtt búza
- 1 l csonti
A taktika az volt, hogy a rostált agyagot, a csontit és a búzát megfeleztem. A fele ment az etetőanyaghoz, a másik felét pedig összekevertem, így egy tartalmas, gombócolható agyagot kaptam.
Mielőtt kérdezné valaki, ennyi etetőanyag kell. Nos, ez lehet, nem a legolcsóbb, viszont most már hogy tudom, mennyit kell etetni, legközelebb házi, olcsó kaját viszek… valójában a hangsúly a csontin és a búzán van.
Kétféle módszert próbáltunk. Apám a feederbottal, én pedig a bolognaival kísérleteztem.
Fenékméréskor kiderült, hogy a víz mélysége csupán másfél méter. Legalább egy 20 m-es partszakaszt végigmértem, és mivel mindenütt egyenletes volt az aljzat és a mélység, ezért bárhová leülhettem és etethettem. Mialatt méricskéltem, Apám már bedobott, de egyelőre kapása se volt.
Először a nagy sodrás miatt a zsinórom végére pálcaólmot kötöttem, fölötte 60 cm-re egy oldalfülbe hurkoltam a 40 cm-es előkét, kapásjelzőként egy úszóantenna szolgált. Ez a legegyszerűbb módszer, ha teljesen vissza akarunk tartani nagy sodrásban. Előnye, hogy végig lehet vele tapogatni a meghorgászandó részt.
Bőséges etetés után következett a horgászat. Mellesleg 45 fokban felfelé kellett etetni. Egyelőre kapásom se volt, ám miután tapogatni kezdtem a szerelékkel, rögvest akasztottam is egy nyúlánk keszeget, ami azonban lerázta magát a horogról. Ahogy mozgattam a szereléket, voltak rávágásaim, de nem tudtam őket megfogni, ezért ezt a módszert - ami egyébként a Maroson és a Tiszán már bevált - most elvetettem. Átszereltem az egész cájgot egy félig visszatartós szerelékre, aminek a lelkét a Cralusso buborék adta. „Egybeólmozást” használtam, 30 cm-es előkét, 16/14-es zsinórt, 12-es horgot, csontit. Az átszerelés ideje alatt folyamatosan szórtam a pályát - ennek és az új szereléknek meg is lett az eredménye, egy szép dévérkeszeg.
Nem nagyon akartam elhinni, hogy dévért fogtam, mert egyrészt a pecaboltos jászokról áradozott, másrészt húzós volt a víz. Tudtommal a dévér elkerüli az ilyen szakaszokat. Ez nekem igazi jászos pályának tűnt.
Kis időbe tellett, mire kikísérleteztem, hogy a nyerő módszer az lesz, ha félig úsztatok, félig visszatartok, tehát ha a sodrásnál kicsivel lassabban vezetem a csalit. Ezt díjazták is a keszegek, na meg az etetést, mert folyamatosan kapásaim voltak. Akasztottam is dévért, karikát, bagolykeszegeket.
Apámat eléggé idegesítette, hogy amíg én folyamatosan húztam a halat az etetésről, addig neki egy árva kapása sem volt. Ez igen hamar módszerváltásra ösztönözte. Közben nem messze tőlünk letelepedett két úr, mindketten feederrel pecáztak, meg szemben is volt két pecás, szintén fenekesekkel. Egyelőre ők se fogtak semmit.
Fater közben átváltott 7-es spiccre, amit felszerelt 10 g-os folyóvízi úszóval (azt is tőlem kapta) és a hozzá illő zsinórral. Elláttam pár jó tanáccsal, meg dobáltam neki is etetőanyagot kicsit közelebbre. Na nem baj, legalább jól megszórtam a pályát most már minden irányban, úgy is kell azt… viszont a keszegnépséget nem zavarta, amíg volt csontis agyag + kaja, mert szeretik, ha sűrűn potyog a fejükre. Lassan Fater is elkezdett fogogatni, nem hiába okítom az Öreget a folyóvízi úsztatás rejtelmeiről. :-)
A nagy horgászat közepette nem csak én fárasztottam a halakat, már ők is fárasztottak engem… ebben a nagy sodrás is szerepet játszott, pláne akkor, amikor belekapott a merítőbe!
Sajnos a Tiszán pár éve már nincs részem ennyi örömben… A nagy merengések közepette meg észre sem vettem, hogy a túlparton, pontosabban az osztószigeten egy őz baktat le a vízhez inni. Mire elővadásztam a fényképezőt a pecacuccok közül, sajnos meglépett, de láttatok már őzet! Siklót viszont tudtam fotózni, ami igencsak a szákomat vizslatta a keszegek csapkodása miatt.
A mellettünk levő sporttársat eléggé zavarhatta, hogy folyamatosan fárasztok, meg már apám is megemberelte magát, szóval a spori is elkezdett úsztatni. Vicces volt látni, ahogy az úszója egyre közelebb és közelebb úszott az etetésemhez. :-) A túlparti pecásnak meg volt egy kapása, de ő ugyebár méterekre fenn, a botjai lenn… így érthető, hogy elszalasztotta a kapást, s végül a hal felmenőit szidta félhangosan. Mondjuk, én is ezt tettem volna, ha órákat ülök, vagy inkább bóklászok a környéken, mire egy kapást kicsikarok.
Vészesen fogyott az etetőanyagunk is, szórni kellett legalább 10 percenként. Ahogy fogyott a cucc, az meg is látszott az egyre ritkuló kapásokban.
A tehenek közben egyre közelebb csörtettek az autóhoz is fenn a parton, igazából csak attól féltünk, hogy „gyalogsági aknaként” letelepítik a lepényeiket a kocsi mögé, aztán jól kinézett volna a dolog, de szerencsére nem „áldották” meg azt a részt.
Végül elfogyott a koszt, úsztattunk még párat, de végül néhány kósza keszeg után a halaink is eltűntek. Jobbnak láttuk befejezni a horgászatot.
Na, akkor összesítsünk. Kezdtük dél körül, egy órát elvett az etetőanyag gyúrása és a láda felállítása, fél órát, mire kitapasztaltam a megfelelő módszert és átszereltük a két botot, és még fél óra, mire úgy istenigazából beállt a hal és elkezdett enni. Öt óra fele hagytuk abba, tehát három órát horgásztunk, ezalatt 8 kiló keszeget fogtunk, amiből legalább 6 kiló az én fogásom. Első próbálkozásra ez nem is rossz! A jászokat viszont hiányoltam, kicsit feljebb, a duzzasztónál pedig paduc is akadhat horogra.
A halakból néhányat megtartottunk vacsorára, mert semmi kajánk nem maradt már, a többit pedig visszaengedtem. Megérdemlik ők is és a Körös is!
Bár talán nem ebben a cikkben van helye, de ha csak pár mondatban is, fontosnak tartom megemlíteni, hogy habár ennyit fogtunk, lehet hogy csak szerencsénk volt vagy jókor voltunk jó helyen, ám a Körösöket nagyon kizsákmányolják a halászok. Van, ahol a nemzeti park területén is motoros emelőháló dolgozik, amibe beleakad keszeg, süllő, és nagyüzemben dolgoznak.
A Körösök segítségért kiáltanak, az alvizet tönkreteszik a motorcsónakosok, szétvágják a medret, az ikrákat tönkreteszik a hullámok, egyes vendéghorgászok és egyéb rossz lelkületű lakókocsis, sátorozós, terepjárós horgászok nincsenek tekintettel másokra, a kulturált környezetre és a halakra sem, van, ahol vödörszám termelik ki őket.
Ne hagyjuk kárba veszni azt a csodaszép folyót, ha szélmalomharcnak is tűnik: már azzal sokat segítünk, ha betartjuk a korlátozásokat, összeszedjük a szemetünket és tiszteljük a természetet, mert kis dolgokból lesznek a nagyok!
Ettől függetlenül remélem, tetszett az a két rész, melyek ismét a környék szépségeit voltak hivatottak bemutatni.
Búcsúzóul jöjjön pár kép a szavak helyett. Ezúttal arról, amit a híres sárréti őseink is tettek a folyamszabályozás előtt a Körösökön… a marhatartásról. :-)
Írta, fotózta: Szili Dániel (Danius)
