A jigfejes hordozókkal akár elégedett is lehettem volna, ám ekkor közbeszólt a házi wobblerkészítős múltam és egy könnyű, felszínen és vízközt egyaránt jól húzható, kifinomultabb verzió lehetőségét villantotta fel előttem. A kihívást tovább már nem jelentő jigfejes kivitel továbbfejlesztését elnapolva egyszerűen tovább kellett lépnem. Megtettem.
A törvényszerűen bekövetkező ötletelés eredményeként két irányzat kezdett körvonalazódni előttem: egy hagyományos wobblertestből kialakított, behornyolt verzióé, illetve egy másik - a jigfejeshez hasonló -, két fél részből összeillesztett távtartósé. Kezdjük az elsővel!
A behornyolt wobbler test ötlete már a kezdetek kezdetén felmerült bennem, de valamiért csak később jutott el a megvalósítás fázisáig. Talán azért, mert egy jigfejes kivitelt gyorsabban és egyszerűbben el lehetett készíteni, míg a wobbler testűekkel azért volt némi macera. Jó, annyira talán mégsem, mint a klasszikus házi wobblerekkel, de ugye valamit elsőre csinálni sosem egyszerű. Akárhogy is, az első behornyolt wobblertest hordozóm csupán annyiban tért el egy házi wobblertől, hogy nem raktam bele terelőlapkát, illetve fémfűrésszel körkörös hornyot vágtam az oldalába. Ezt a behornyolást célszerűen még a wobblertest előgyártmány állapotában tettem meg, ugyanis annak sík felületeit egyszerűbbnek tűnt befűrészelni, mint a kész wobblertest ívelt felületeit. Csupán arra kellett figyelnem, hogy a hasi horony és a körkörös oldalhornyok ne találkozzanak. Kétoldalt a wobblertest teljes szélességének durván harmadáig hatoltam be, míg elöl és hátul ennél kicsivel mélyebbre. Az elülső, valamint a hátulsó hornyok oldalhornyokkal való találkozási pontjait - kvázi csúcsait - a jigfejes kivitel ólomfejének befűrészeléséhez hasonlóan összekerekítettem, kialakítva ezzel a hordozó első és hátsó csatlakozó íveit. Összességében a jigfejes modelleknél kikísérletezett horonyméretezésre próbáltam törekedni. Mivel nem láthattam a tényleges horonygeometriát (egyedül a horonymélységet tudtam adott helyeken méregetni), csak következtetni tudtam az elkészült ívek megfelelőségére. A test kialakítását nem részletezném, erről bővebb információ itt található.
Nem meglepő módon a test torpedó alakjának kifaragása az oldalsó horonymélységek megváltozását eredményezte, pontosabban azt, hogy ezek elvékonyodtak az orr és a farok felé közeledve. Ezt kompenzálandó és a wobblertest vonalvezetését követve utólag még vágtam egy kicsit a hornyon - nyilván a csatlakozó ívek (főleg a hátsó) rovására. Szerencsére volt még bennük elég tartalék. Úgy vélem, a jigfejes modellnél kikísérletezett horonysémához képest egy wobblertest adhat némi szabadságot, tehát az oldalhornyok maguk is lehetnek ívesek, illetve a wobblertest elvékonyodó farkának megfelelően a hátsó csatlakozó ív is lehet kisebb, mint az első. A lényeg az, hogy a szükséges horonymélységek mellett elöl és hátul kellő nagyságú csatlakozó ív, illetve elegendő „hús” maradjon a test szerkezeti integritásának megőrzéséhez.
Megjegyzés: A változó horonymélység és a csatlakozó ívek különbsége miatt az előfeszítési szélességet is másképp kell értelmezni, mint ahogyan azt a jigfejes hordozók esetében tettem. A wobblerhordozóknál ugyanis lesz egy „legnagyobb előfeszítési szélesség”, ami nem feltétlenül egyezik meg a tényleges előfeszítési szélességgel, hiszen a tényleges felfekvés a csatlakozó íveken, nem pedig a belső íveken történik, és adott esetben (pl. széles szárnyak esetén) a szárny széle be sem érnek a horonyba.
A kész műcsali testébe epokittel ragasztottam be a huzalozást és az ólmozást. Az egyszerűség kedvéért alulra nem terveztem horgot, de úgy vélem, ennek is lehetett volna létjogosultsága. Mozgás közben kicsi esélyét láttam ugyan a szárny fennakadásának (esetleg dobás közben), de ezt megint csak a gyakorlati próbák fogják igazolni. A következő széria darabjai biztosan kapnak majd alsó horgot is.
Az epokitt kikeményedését követően - ügyelve a hornyok tisztán tartására - lelakkoztam a testet. Itt az „ügyelés” csupán annyit jelentett, hogy rögtön bemártás után egy félbehajtott újságpapírral kitörölgettem a horonyba beült lakkot.
Ez a modell (bár enyhén süllyedőre szerettem volna) úszóra „sikeredett”, ez pedig sajnos használhatatlanná tette. Mit mondjak, nem voltam feldobva, de ebből az esetből is tanultam, például itt vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a szárnynak „elegendő” vizet kell fognia mozgáshoz, amire félig a felszín fölé emelkedve vajmi kevés volt az esélye. Levonva a konzekvenciát: az úszás mint tulajdonság egy wobblernél jó lehet, de ennél a műcsali típusnál kerülendő. A problémát orvosolandó lyukasztóval gyorsan vágtam is két keresztfuratot a wobblertest hasába, melyekbe robosztus, 5 mm átmérőjű ólompogácsákat helyeztem el (ragasztottam be). Aztán újralakkoztam.
Megjegyzés: Természetesen lehetett volna vertikális irányú ólompogácsás súlyozást is alkalmazni, de esetemben - a testbe már beragasztott ólomlap miatt - ez tűnt az egyszerűbb megoldásnak. Valójában a vertikális megoldás az egyszerűbben kivitelezhető, a további kísérleteimben már ezt alkalmaztam.
Ez az erősen túlsúlyozott test wobblerként bizonyára kődarabként zuhant volna alá, ám egy csinos kis szív-szárnnyal a hornyában szépen lehetett vízközt vontatni (lassan is), mi több, a felszínre is fel lehetett húzni. S hogy ne csak egy behatárolt hosszúságú fürdőkádi próba alapján mondhassam ezt, a műcsalit igazi bottal és igazi orsóval meghúztam az Eger-patakon is. Gondolhatják, mennyire néztek abnormálisnak, de ez nem zavart. Túlságosan. A dolog érdekessége az volt, hogy a felszínre emelkedett, de túlsúlyos műcsali testének nagy része a víz alatt maradt, melynek következtében a szárny elegendő vizet tudott fogni a mozgáshoz. Rendesen kavarta a vízfelszínt. A műcsali ilyetén viselkedése hasonlított egy vízfelszínen verdeső lepkére. Itt jegyzem meg: egy felülorientált szárny csak fokozta ezt a hatást. A műcsali mozgásáról készült videót látva feleségem csak ennyit mondott: „Ez egy pillangóhal!”. És tényleg.
Röviddel a felvétel készülte előtt ez a hordozó kapott még egy világos alapszínt és egy szerény mintázatot is az oldalára. A szemein túl, persze.
A szárny nagy felhajtóerejének ellensúlyozására tehát erősen túl kellett súlyoznom a testet - a legjobban süllyedő wobbler típusok súlyozásának is legalább a duplájával -, ezt pedig csak ólompogácsás súlyozással lehetett kivitelezni. A továbbiakban mással nem is próbálkoztam.
Most nézzük meg a másik, azaz a két fél darabból összeállított, távtartós összeillesztésű wobblerhordozó elméleti geometriáját.
Ennél a típusnál a jigfejes kivitelnél már ismertetett, távtartós összeragasztást alkalmaztam. Ehhez a készre faragott és becsiszolt wobblertestet a leendő horony vonala mentén lombfűrésszel szétválasztottam, majd a vágási felületeket csiszolópapíron szépen síkba csiszoltam. Ezt követően ceruzával behúztam a becsiszolt alsó test-fél középvonalát, és ennek mentén 1 mm vastagságú fémfűrész lappal hosszanti hornyot vágtam. Ez a horony elképzelésem szerint a huzalozást hivatott magába foglalni, ezért mélységét a huzal vastagságának duplájánál valamivel nagyobbra, kb. 2 mm-re méreteztem (a huzal visszahajtása miatt). Végül az alsó test-félbe lyukasztóval két darab, egyenként 5 mm átmérőjű lyukat vágtam a szükséges méretű ólompogácsáknak.
A súlyozáshoz 5 mm-es pálcaólomból késsel vágtam le a szükséges hosszúságú darabokat - ezek alsó hangon is egyenként 4-5 grammosak voltak.
Ezt követően meghajtogattam a huzalozást (ebbe a típusba sem került alulra horog), s hogy legyen helye, a furatokba helyezett ólompogácsákba is hornyot vágtam a test-fél eredeti huzalhornya mentén.
Jöhetett a szerelvények rögzítése epokittel, majd annak kikeményedése után egy újabb csiszolás (az alsó test-fél ragasztott felületét újra síkba kellett csiszolni, hogy szépen felfeküdjön rajta a távtartó). Végül megtörtént az impregnáló lakkozás is.
Elképzelésiemnek megfelelően a két test-felet külön-külön lakkoztam, hogy a kikeményedett lakkréteg kellően erős alapot adjon a pillanatragasztónak a távtartós összeragasztás során. Pontosabban a 3 lakkréteg. A lakkrétegek teljes kikeményedése után elkészítettem a távtartót is, mégpedig a jigfejes kivitelnél ismertetett módon, azaz 1 mm-es polikarbonát lemezből. Fontos itt megjegyeznem (mivel sajnálatos módon elfelejtettem róla fényképet készíteni), hogy a távtartó hossza ebben az esetben a teljes előfeszítési hosszt adta, hiszen annak csatlakozó ívei voltak hivatottak magukra fektetni a szárnyat. A távtartó méretezése miden további vonatkozásában megegyezett a jigfejes kiviteleknél ismertetettel.
Ebből a modellből kettőt készítettem, egy hosszúkás, 7 cm-est (ez látható a címlapfotón), illetve a fenti képen látható, tömzsibb, 5 cm-est. Az előbbi előfeszítési hossza 40 mm, az utóbbié 35 mm.
Ahogy a házi készítésű wobblereket, úgy a wobbler testű hordozókat is színezhetjük, mintázhatjuk. Jómagam egyelőre nem öltem túl nagy energiát ebbe a műveletbe, és talán a fantáziámat sem erőltettem meg túlságosan. Akárhogy is, ezek a pingált darabok inkább hasonlítottak valamiféle vízi vagy vízfelszíni rovarra, mintsem kishalra.
Ezen a felvételen amúgy egy erősen felülorientált szív- szárny mozgása figyelhető meg (felül szinte egymásba fonódnak a szárnyvégek), ami a hordozó keskeny orrkialakításának, valamint az orientációra alapból is hajlamos szív-szár kialakítás következménye.
A következő részben tovább boncolgatom a wobblerhordozó koncepcióját.
Sulyok Sándor
Fotók, ábrák, videók saját forrásból
