Már hosszú évekkel ezelőtt, kezdő plasztikos pergetőként feltűnt, hogy a korongfarkú twisterekre sok esetben akkor is érkezik kapás, amikor a hagyományos plasztikférgek csődöt mondanak. Ebből az időből egy másik, ám annál kellemesebb felfedezésem volt, hogy ezt a speciális twisterfajtát nemcsak a süllő, de a harcsa is kedveli, méghozzá nem is akármennyire. Utólag visszagondolva már világos számomra, hogy míg a gyakran túl nagy fejjel és viszonylag dinamikusan emelgetett csalim a süllőt felingerelte, a harcsa számára nem hatott túl csábítóan. A korongfarkú ezt a „zuhanást” lassította meg, miközben sokkal intenzívebb mozgást adott, ezzel pedig a harcsák számára is hihető falattá vált.
Az elmúlt években a korongfarkú twister meglehetősen ritka lett a horgászboltok kínálatában, de talán ez azért is lehetett, mert maguk a horgászok is elfelejtették. Eme előtörténet után nem csoda, hogy meglátva a Nevis plasztikcsalik új kollekcióját, a korongfarkú Spira Tail twistereket, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat, mint valami régi jó ismerőssel való találkozás során.
- És mit fogsz ezekkel fogni? - kérdezte később horgászbarátom, miközben az új csalikat pakoltam.
- Harcsát - válaszoltam tovább somolyogva.
- De hisz már november van… - hitetlenkedett, nem teljesen ok nélkül.
- Ezt akkor is meg fogja enni, figyeld csak meg! - biztattam, és horgászni indultam.
Alig pár órám volt horgászatra, mivel kényelmes nyugdíjas módjára délben vágtam neki a Tiszának. Sebaj, gondoltam, az ismert helyeimen végighúzom a Spirákat, ott majd megmutatják a halak, az újdonság kell-e nekik vagy sem. Igazából nem is ez volt a kérdés, hiszen régről tudtam, hogy mind a süllő, mind a harcsa kedveli a korongfarkút (és így a csuka miért ne?), sokkal inkább az, hogy a déli kapástalanságban fel tudok-e mutatni valamit, vagy csak az esti szürkület fogja meghozni a halakat? Hozzá kell tennem, hogy ekkor nálunk (mint ahogy az ország többi részén is) a csapadékmentes ősz miatt a Tisza minimum vízzel csordogált, emellé üvegtiszta volt, amit nem éppen a sokhalas időszak optimális körülményei között tartok számon.
Az első behorgonyzásom egy mederközépi fa külső oldalára történt, mert a „tuti” helyet épp előttem foglalták el a helyi erők. A tiszta, napsütéses égbolt miatt merész döntésre szántam el magam; egy szokatlan, leginkább csokipuding színű korongfarkút tűztem a jighorogra (volt is csodálkozás a másik csónakból a nem mindennapi tónus miatt). A legkisebb, nyolc centis méretet tűztem fel a kollekcióból, ami mégis jócskán lelógott a 4/0-s horogról. Még gondoltam is, hogy érdemes lenne egy kisméretű hármast utána engedni a biztosabb akadás miatt, de meggyőztem magam, hogy szabadon fog szebben mozogni, és egy jobbacska süllőnek ez különben sem nagy falat, nem lesz hiba az akadásnál. Nagyjából az ötödik dobásban éreztem egy elég egyértelmű ütést a horgon, amire kicsit meglepve, de bevágtam. Ült a horog, legalábbis halat jelzett vissza a bot. A csónak közelében már tisztán látszott, hogy a süllő orrhegyének hártyája tart csupán, ezért sietve kiemeltem. Jigfejnek az általam versenyeken is használt Gamakatsut tettem fel, és talán épp a tűszerű hegye miatt maradt a horgon a félkilós-forma, számomra mégis szépséges süllő.
A helyi csónak „matrózai” tüntetőleg elfordultak, amikor a süllőt néhány fotót követően visszaengedtem a vízbe. Kicsit magamat is meglepve, no meg az idő rövidsége miatt nem dobtam újat ezen a helyen, inkább felvettem a horgonyt és csorgós pecába kezdtem. Valahogy éreztem, hogy tartogat még meglepetéshalat nekem ez a twistertípus, és titkon abban reménykedtem, hogy egy harcsát is sikerül majd fognom vele, mint elődeivel annak idején. Ehhez botot is cseréltem, és a Tisza főmedrében kezdtem húzni-emelgetni egy átlátszó testű, arany flitteres, de vérpiros farkú, szintén 8 centis Spira Tailt. Pár méter után a fenéken egy hatalmas fát fogtam, de a jigfej a vastagabb fonott hatására valamelyest kinyílt, és így elengedte a csököt. Egyébként ezért is szeretem nagyon a „Gama” fejeket, mert egyáltalán nem törnek, és épp annyira erősek, hogy egy vastagabb (0,14-0,17 mm-es) fonott már ki tudja nyitni őket, a halat viszont visszahajtva is van elég erejük megtartani. Miután a jigfejet kézzel „helyre igazítottam”, visszaküldtem a mederbe. Nem sokkal később jelentkezett egy újabb kapás, aminek eléggé bátran odavágtam. Egy fokkal jobb halat jelzett vissza a bot, már-már nagyobb süllőre kezdtem gyanakodni, amikor megszaporodtak a hirtelen mozdulatok, gyors irányváltások odalentről. Végül egy nagyon szép árnyalatú folyóvízi csuka bukkant elő a közel 12 méteres mélységből, nem kis meglepetésemre. A horog itt is vékonyan akadt, körülbelül annyi tartott, mint a süllőnél, noha ez a hal már láthatóan szájba vette az egész twistert. Néhány perc „divatfotózás” után őt is visszaengedtem, természetesen a szomszéd csónak legénységének egyre furcsább pillantásaitól övezve.
A Tisza „hálájából” alig tíz méterrel lentebb megint beakadtam, de ezúttal kőbe. Ezt a horog hegyének visszahajlása szépen jelezte. Horogfenő híján a csónakdeszka egyik szögének fején hajtottam vissza a hegyet, majd kézzel az újra megnyílt jighorgot, és már küldtem is a következő akció felé. Sokat nem kellett várnom, a fonott és a feszes bot közvetítésében szinte éreztem a sercegő fogakat a rávágásban, ami bár majdnem kivette a botot a kezemből, mégsem akadt. A rávágás gorombaságából gyanús volt, hogy rábukkantam a harcsákra, de az összekarcolt ólomfej még a maradék kétségeimet is eloszlatta. Letettem a horgonyt, miközben azon agyaltam, hogy alig 200 méternyi horgászat után már vélhetően a harmadik halfaj tette tiszteletét a Spira twisteren.
A behorgonyzás után másféle technikát alkalmaztam, sokkal magasabbra emeltem a fenékről a twistert, miközben maradtam a 10 grammos fejnél. Ez a két dolog azt eredményezte, hogy a megemelt műcsali sokkal lassabban hullott alá, mivel a Spira Tail széles, korongban végződő farkának hullámzása (ez a szó sokkal jobban illik a korongfarkúak mozgására) jelentősen meglassította a süllyedést. Az ütem és az emelési mérték megtalálása az odalent lakóknak is megtetszett, mert botcsavarós rávágás kíséretében komoly tömeg nehezedett a műcsalimra. Ám nem a kisebb harcsákra jellemző „kiflizős” mozgás következett, hanem egyenletes 3-4 méteres húzás, amibe már a fék is beleszólt. Nem nagyon maradt kérdés, hogy jobb harcsát akasztottam.
Rögtön átvillant az agyamon, hogy még mindig a kétszer visszahajtott, korántsem tűhegyes jig van a zsinór végén. Csak abban reménykedhettem, hogy jól ítéltem meg a horog erőtartalékait. Abban is bíztam, hogy nem kemény részbe akadt, és hogy a bajuszos a finom fárasztás ellenére nem fog visszajutni valamelyik fenéken fekvő akadóba. Óvatosan pumpáltam fel a halat egészen addig, mígnem egy pillanatra megláttam, hogy egészen az ólomfejig eltűnt a szájában a Spira, és a jigfej horga is nagyon szépen ül. A harc végén mindenféle eszköz híján kézzel emeltem csónakba a 7,30-as harcsát. Állvány híján meg sem próbálkoztam az önfotóval; gyakorlatból tudom, semmit nem mutat az így készült kép. Attól meg tartottam, hogy a csónakos szomszédok kezéből fotózáskor „véletlenül” kicsúszik a gép, így inkább pórázra tettem a halat, lévén egyébként sem sok idő volt szürkületig, és még dobni szerettem volna párat. Végül a kikötőben megkértem az egyik menyhalazni készülő pecást, hogy fotózzon párat, de valahogy nem lett eléggé „takácspetis” az eredmény: a visszaengedésről alkalmi fotósom lemaradt, és egyébként be kellett érnem néhány homályos fotóval.
Horgászbarátomat már a kocsiból hívtam, aki a fotók tanúságáig nem nagyon akart hinni a fülének. Mit tagadjam, valóban büszke voltam, hogy a félnapos villámteszt bebizonyította a feltevésemet. A korongfarkúak nemzetségébe tartozó új jövevény, a Nevis család Spira Tail-je valóban fogós darab, különösen a hagyományos twisterekkel agyondobált vizeken vagy ott, ahol harcsa is sejthető. Ez utóbbi halnak a Spira hullámzó, nagy mozgási jelet leadó farokrésze a kapásra ingerlő kulcs, ugyanakkor a süllőnek és a csukának talán épp azért tetszhet meg, mert újdonságot látnak benne. De nem csak az újszerű mozgás lehet jó kapásinger, hanem az új szín is. A csokibarna merész választásnak tűnt, de valószínű, hogy ezen a pályán még senkinek nem jutott eszébe ekkora „hülyeséget” csinálni, ami ezúttal mégis működött.
Ha valaki ezek után kedvet kapott a „Spirázáshoz”, mondhatnám, sikerült „felspirálni”, akkor jó, ha tudja, hogy ez a csali kétféle méretben (8 és 10 cm) és hétféle színben (foszforeszkáló zöld, neonsárga, fehér-gyöngyház, piros farkú átlátszó, zöld, piros és barna) létezik. Az is fontos részlet, hogy a széles faroklemez miatt már a nyolcas is nagynak hat, ezt átgondolva vásároljunk be (bár a profi süllősök tudják, hogy kapitális fogasra elég nagy twister márpedig nincs). Ha kicsit barkács hangulatban vagyunk, a 10 centis modellt könnyen átalakíthatjuk hagyományos nagy twisterré, az így kapott eredmény pedig magáért beszél. Az ekkora méretű, komoly faroklemez-szélességgel rendelkező twister jelenleg keresett hiánycikk a horgászboltokban. Ezt a cselt is érdemes kipróbálni süllőre, valamiért úgy „sejtem”…
Írta és fotózta: Gégény Viktor
