Ha valaki ránéz erre a képre, akkor nem kell nagy földrajzismeret, hogy rájöjjön arra, hogy ennek bizony nem sok köze van a Felső-Tiszához, de még a Tiszához sem. Viszont olyan tapasztalatokra tettem itt szert, amit kamatoztatni tudtam a „hazai pályán” is. Tehát ez gyakorlatilag a következő rész „epilógusa”.
Ahogy letisztultak a vizek - gondolom, mint sok más pergető horgász - én is nekiálltam a süllőket kergetni. Bejártam a környéket, hogy olyan helyet találjak, ahol nem egy kapásért kell végigdobálni egy napot, de nem nagyon jártam sikerrel. Jött tehát a „mentőöv”, irány a Tisza-tó, mert ott már fogják a nagy süllőket. Nem kellett kétszer mondani, és már indultam is.
Jócskán túl voltak már a tározó leeresztésén, amire ráadásul nagyon kíváncsi is voltam. A kiinduló település ezúttal Tiszaderzs volt, az ottani kikötő. Akkor lepődtem meg igazán, mikor megláttam, hogy abban a kis öbölben szinte nem volt víz, sok csónak konkrétan szárazon állt. Az eső és a pakolás, no meg a „nyomás horgászni” miatt nem készült erről fotó. A következő meglepetés akkor ért, amikor rátoltuk a csónakot a vízre, ugyanis az annyira sekély volt, hogy a csónakmotor csigája leért a fenékre. Az evezővel kellett kitolni a csónakot a kis csatornán a kikötőből. Az ott dolgozók fel voltak erre készülve, mert melles csizmában tolták ki az előttünk kimenő csónakot, aki a sajátjával feladta a bajlódást és kölcsönzött egyet közvetlenül a kikötő kijárata mellől.
A miénket nem tolta kis senki, így vendéglátómmal evezővel tuszkoltuk ki az iszapréteg felett a ladikot addig, ahol már volt legalább 40 cm mélység, hogy a csiga ne legyen az iszapban. Frankó bemelegítés volt ez így kora reggel. El tudtam volna képzelni e helyett inkább egy meleg teát… ráadásul tudtam, hogy este ugyanez lesz, csak visszafelé. Kifelé haladva mindenfelé hatalmas holdbéli tájat lehetett látni tele pici gödrökkel, amikben vergődtek az apró ivadék halak - gondolom, addig, ameddig teljesen meg nem fagy a kis tócsák hada, vagy a sirályok, egyéb vízimadarak el nem fogyasztják őket. Most így utólag, amikor utána olvastam, láttam, hogy mi pont akkor voltunk ott, amikor a legalacsonyabb vízszinten volt a tározó, hogy rövid idő után visszaemeljék a normál téli vízszintre… „A természetes vízjáráshoz közelítő, a halak számára monitoring vizsgálatokkal igazoltan kedvező…” Vannak halak, amik minden bizonnyal szeretik a víztelen létet, azt a pár ezer snecingert nem kérdezték meg, amik a csatorna mellett található kis gödröcskékben várták a sorsuk jobbra fordulását, de ettől függetlenül minden bizonnyal lehet jó hatása is, egy biztos, mindenképp érdekes látvány a holdbéli táj.
Igen ám, csakhogy a horgászat napján a süllők védőszentje végezte a dolgát és igencsak óvatossá tette őket. Gyakorlatilag olyan kevés halat fogtam egész nap, mint amit hazai pályán 20 perc alatt meg lehetett fogni. Viszont láttam nagyon szép harcsákat, amit a vertikállal horgászók fogtak, volt benne ~ 40-es, 20-as, ismerős fogott 17-est… de mi süllőztünk. Vannak az embernek rossz döntései…
A terv az volt, hogy - mivel helyismeret nem bővült a legutóbbi látogatás óta - oda állunk, ahol sok csónak van. Na, ebből nem lett semmi, mivel mindenütt sok csónak volt. Igazából nem találtunk olyan területet, ahogy több csónak koncentrálódott volna. Sőt volt, hogy mi indukáltunk csónakgyűlést, történt ugyanis, hogy 2 órányi kapástalanság után fogtam végre egy tépázott kősüllőcskét. Ezt pont látta egy helyet kereső csónakos, így nem messze mellettünk horgonyzott le. Így már ő volt a harmadik -> 3 csónak már tömeg, így 30 perc múlva 5 csónak volt ugyanazon a szakaszon… pedig hal az nem nagyon volt ott… mi pedig mentünk tovább…
Ami különlegessé tette ezt a túrát, hogy a nap során kétszer is találkoztunk a halőr-rendőr kombóval, melyből egyszer minket is leellenőriztek. A rövid beszélgetésből kiderült, hogy túl nagy fogással nem találkoztak aznap, a csalihalas horgászok büszkélkedhettek említésre méltó fogással és mindegyikük ráadásul a full akadós területről fogta meg a süllőit. Ajaj… nem volt valami biztató. Megtudtuk továbbá, hogy nem áll egyikünk sem körözés alatt, mert míg a halőr az engedélyeinkkel volt elfoglalva, rendőr társa SMS rendszerrel lecsekkolta a személyiket.
Becsülettel végigküzdöttük ezt a napot, de mivel elkezdett szemerkélni egyre jobban az eső, és tudtuk, hogy a csónak iszapban tologatása vár még ránk, 16 órakor visszavonulót fújtunk. Összegezve tehát ez a nap kapufa lett a süllő projektben… ott sem volt kolbászból a kerítés.
De hogy fény derüljön a nyitókép rejtélyére is, jöjjön egy másik süllős túra beszámolója is, ami szerencsére nagyobb sikerrel és hasznos tapasztalatokkal zárult. Az ősz legvégén családommal egy kis „nyaraláson” voltunk Budapesten. Egyik napra sikerült leszervezni egy kis dunai horgászatot, így délután autóba pattantam és ellógtam a wellnessből: irány Esztergom és a nagy Duna!
Vendéglátómmal, Sztahovits Petivel a süllőket indultunk kergetni. Nagyon nagy élmény volt számomra azon a hatalmas folyón ezeknek a ragadozóknak a nyomába eredni, ráadásul olyan horgásszal, aki kiválóan ismerte azt a Duna-szakaszt.
Először egy kis öblöt néztünk meg, hátha ott lehet süllőt fogni, majd utána vettük az irányt a nyílt víz felé. Egy olyan helyen horgonyoztunk le, ahol Peti szerint jó eséllyel számíthattunk süllőre. „Ez a hely gyakran adott eddig süllőt, de mindig csak egyet!”
A sikerre a sötétedésig várni kellett, mikor is az egyik visszafelé léptetésembe egy mély szakaszról egy hatalmas ütéssel jelentkezett az érdeklődő, ám - talán a túl laza fékem miatt - nem akadt meg. Bosszankodtam magamban, hogy talán az egyetlen kapásom volt erre a napra, nem volt valami fényes a kilátás.
Na, ekkor döntöttem el, hogy satufék, majd ha a hal kéri, lazítok rajta és eldobtam a következőt kb. ugyanoda, ahol az előző esemény volt. Nagyjából félúton járt visszafelé a jig, amikor is BUMM - akkora ütés, hogy a botot majd kifordította a kezemből. Igazából a bevágás is csak reflexből történt, mintsem tudatosan, és úgy beleállt a bot a bevágásomba, hogy csak pislogtam.
Kicsit el is csodálkoztam rajta, hogy „Most mi van?”, mire ellenfelem méltatlankodva elkezdte rázni a fejét. Peti oda is szólt: „Megvan?!” - erre felébredtem és kezdődhetett a fárasztás, majd rövid idő múlva a csónakba emelhettem a szép süllőt.
Peti bár szabadkozott, hogy nagyobbra számított, de mivel körbevigyorogtam a fejem, látta, hogy örömöm határtalan!
A dunai süllő fotózása után irány vissza a családhoz a szállodába. E horgászatnak azért volt egy komoly tanulsága, mégpedig a fék és felszerelés kérdésében. Nem szabad túl gyenge fékkel üldözőbe venni ezeket a halakat, mert ha nem támadja meg tökéletesen a műcsalit, bizony fontos szerepe lesz a bevágásnak. Ráadásul nagyon sok csaliötletet megvitattunk Petivel, melyikünk mit, mekkora méretben, színben stb. kedvel. Így kezdtem el hinni egy olyan csaliban, ami Petinek az egyik dunai kedvence, ez pedig a Daiwa Duckfin Shad. Ami ráadásul már lassan fél éve feküdt a csalis dobozomban is, ám fel még csak párszor raktam. De ha a dunai nagy süllők szeretik, hátha a tiszaiak is… Ráadásul Peti előszeretettel használta a cseburaska ólmot hagyományos horoggal kombinálva, mondván, annak szebb a mozgása, mint a merev jigeknek. Eddig, bár nekem is volt belőlük - hasonlóan, mint a drop shot felszerelés -, ott lapultak a dobozban, de nem próbáltam úgy tudatosan felrakni. Ám ha versenykörülmények között felteszik a versenyzők, akkor gondolom, a legjobb tudásukat beleadva döntenek így… akkor tényleg nem lehet rossz. Sokszor bebizonyosodott már, hogy a szerencse csak egy faktor azok közül, amik az eredményességet befolyásolják. Csalik, módszerek, végszerelék-elemek kis darabjai a „mit-miért-hogyan-mivel” kirakósnak, amit minél jobban sikerül összerakni, annál szebb lehet a végeredmény. Így - bármennyire is furcsa - sok tanulsága volt mindkét túrának, amiből merítve betámadtuk ismét Sanyi barátommal a hazai pályát! Na, és itt kanyarodunk vissza ténylegesen a Felső-Tiszához… majd a következő részben!
Írta: Takács Péter
Fotó: Sztahovits Péter, Takács Péter
