Sok száz dobás, megannyi jig fej léptetés, miközben arra várunk, hogy a süllő megtámadja a számára felkínált csalit. Nekem a beeső wobbler harcsa általi megtámadása után a második a BEST OF sorban a süllő kapása a plasztik csalikra. Ez a „vadászat” számomra eddig főleg télen volt jellemző, ám idén Viktor barátom invitálására a nyári időszakban is üldözőbe vettem a süllőket. Mit ígért? Hát pont annyit, ami a bevezetőben van: csilliómillió dobás, harmada elakad és maximum 1 kapás… Milyen vonzó ajánlat, mi? A lényeg lemaradt: van esély „darabosabb” süllő fogására… talán…
Nem nagyon kellett biztatni, mivel szabadságon voltam, így pár perc múlva már a találkozó időpontját egyeztettük. A süllőnél gyakran hallani arról, hogy az alkonyati időszak a megfelelő arra, hogy becserkésszük. Na de ki bír estig várni a horgászatra? Biztos, ami biztos - hogy le ne késsük az alkonyatot :) - már kora délután a vízen voltunk. Ez az utunk egyben az új „hajó” próbája is volt Viktor számára. Ez egyébként egy csónak, de mivel párom szerint a fa a csónak, ez a műanyag legyen már „nagyobb”, így lett hajó a mi szóhasználatunkban… de ez egy másik történet.
Végre vízen voltunk, és ez a lényeg. Irány a környék kövezései, hátha a tövük rejt egy-egy ragadozót addig, ameddig eljön a „kapásideje” a „DD” Süllőknek - DD lásd „D”arabosabb „D”ögök :)
Ami ezután következett, felér egy burleszk-jelenettel. Az első dobás nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem. Jó hosszú dobás volt a cél, ám a dobás pillanatában visszacsapódott a felkapókar, így konkrétan becsaptam magam elé a cuccot, amit Viktor kb. így kommentált: „Jól kezded, ennél kicsit hosszabbat is dobhatsz.”… Azt azért rögtön hozzáteszem, hogy a dobás előtt ismét feltettem a kérdést Viktornak: áll a csoki? Azaz, áll-e a fogadás, hogy aki az első halat fogja, kap egy csokit (Milka Waffelini) a másiktól. Viktor természetesen belement, és az első dobásomat látva meg is nyugodott :).
Azonban jött a második próba, ezúttal kicsit óvatosabban, megfontoltabban dobtam ki a világból. Leért és amint emeltem volna az elsőt azonnal el is akadt valami fában. Húúúdef@sza… gondoltam, és elkezdtem kipöckölni a fából az Awaruna gumihallal felszerelt jiget. Ez sikerült is, majd a következő pillanatban mintha megint valami ágacskák közé dobtam volna. Viktor ezt is gyorsabban lereagálta, mintsem tudatosult volna, mi történt: Én húznám, de úgy rendesen. Az történt ugyanis, hogy fából ki, valamilyen ragadozóba be. Ezt én csak akkor vettem észre, amikor „ütött egyet az akadó” a műcsalin. Hopp, ezen hal van. De még véletlenül se úgy mozog, mint egy kősüllő vagy süllő. Sőt a kapása se olyan volt, sőt, pontosabban nem volt kapása… Akadó volt, majd akadóból ki, a következő pillanatban meg már rángatózik is. A fárasztás vége felé jött fel egy szép csuka a mélyből, ráadásul a jig a szája külső szélébe akadt, majd a fluorocarbon zsinór bement a szájába, a másik oldalon ki, és biztos, ami biztos, 3x körbetekerte magát vele.
Úgy nézett ki, mint a krokodilok, amikor ragasztószalaggal tekerik körbe a szájukat, hogy ne tudjanak harapni. Ez a szép csuka is pont ugyanezt művelte, nem hiába nevezi a horgásznyelv krokodilpofájúnak. Hát, ez biztosította, hogy ne tudja elharapni a zsinórt, mivel önmagára tekerte azt, a száját se tudta kinyitni. Viszont ahogy beemeltem a csónakba, azonnal el is vágta a zsinórt az éles perem. Sajnos erről nem tudtam fotót készíteni, mert még igencsak nem volt előkészítve a fotóalkalmatosság, ki gondolta, hogy halat fogok a második dobásra, ami igazából az első volt, ami el is távolodott a csónaktól több mint 1 méterrel.
Gyors fotó a csukáról, és mehetett is vissza. Pontosabban csak mehetett volna, mivel nagyon nem akart elmenni. Ott húztam-vontam a vízben, de mindannyiszor elengedtem, a hasát égnek fordítva jelezte, hogy hát ő bizony ezt is napoztatni szeretné. 5 perc „reanimálás” :) után feladtam és mondtam is a csuxnak, hogy ha nem mégy, akkor maradsz, nem fogok 1 órát ezzel tölteni, hogy húzogatom a csukát, hogy elindulásra bírjam. Csuka a csónak mellett libegett, míg én a táskából előbányásztam a szájbilincset, odahajoltam mellé, megfogtam és pont próbáltam volna a bilincsre fűzni, amikor észhez tért és ezerrel elszáguldott. Na b@szki, ez kellett, hogy kilátásba legyen helyezve egy konyhai gasztro túra és már véget is ért a tetszhalál?... Mindegy, a terv úgyis ez volt, hogy elússzon a csuka. Lehetett végre újra dobni.
Pont Viktorral ecseteltük a kapását és épp azt magyarázta, hogy a csuka kapása villámgyors, tehát egyik pillanatban még semmi, majd a következőben már a torkában száguld a csalival, gyakran ütés nélkül is kap, amikor leért a második dobásom. Emeltem rajta kettőt és BUMM, rádörrentett valami. Ez volt a harmadik dobásból a második sikeres aznap és újabb „esemény” volt… ki is kerekedett a szemem. Fárasztottam a csónakig, mozgása már sokkal inkább volt süllős, mint az előzőhöz hasonló, ám ez nem ért véget happy enddel, mivel a csónak alatt, kb. 1 méterrel a víz színe alól kipattant a „valami” szájából a horog és azonnal ki is repült a jig a vízből. Lelépett az ellenfél. Nem tudom mi volt, de ha tippelni kell, akkor azt mondom a kapás és a mozgás alapján, hogy kilósforma süllő lehetett. Akkor most hogy is van ez a kapásidő meg a kevés kapás? 3-ból kettő…
Ezt el is kiabáltam, mert a következő 5-6 óránk eseménytelenül telt. Pontosabban az esemény csak a számos elakadás volt, halat nem tudtunk érinteni. Lassan ránk is sötétedett, így konstatáltuk, hogy az alkonyról és a süllő eszik tényről nem értesítették ezen a napon a süllőket. Ráadásul az idő is drasztikusan lehűlt, rendesen hideg lett, csípős szél fújt és lógott az eső lába is.
Már ott tartottunk, hogy visszavonulót fújunk, amikor Viktor így szólt: „Hát, nagy csoda lenne, ha még fognánk valamit ebben az idióta frontos időben”… Ekkor hatalmas kapása volt, majd kiverte a kezéből a süllő a botot, de nem akadt meg. Jószerivel még alig fejezte be a mondatot, amikor rácáfolt a hal a mélyből az állításunkra. Új adrenalin-lökettel vágtunk bele lelkesebben a mély víz vallatásába. Ezúttal nekem lett szerencsém, ismét hatalmas kapással jelentkezett a mélyből valami… Számomra hatalmas süllő jelent meg a lámpa fényében, ahogy a felszínre húztam. Jól rikított a szája peremén a műcsali és a jig horog. Látván az éppen csak megakadt kis horgot azt nem lehetett mondani, hogy vehemensen táplálkozott…
2,6 kg. Fotó jobbról, balról, innen, onnan. Mobillal is a barátoknak. Viktornak el is fogyott a türelme, szólt, hogy „Most van a „kapásidő, dobni akarok!”, majd letette a fényképezőgépet és már útjára is indította a jiget. Alig emelt párat az akadó mellől, amikor megszólalt: „Megvan!”, és már fárasztotta is a süllőt a mélyből, az akadók közül, a kövek mellől. Milyen furcsa, esemény Viktornál, majd 2 percre rá megfogom én a süllőt, majd Viktor ezután első dobásra halat fog.
A képeket látva, gondolom, látszik, milyen „kellemes” idő volt, hogy még az esőruha is felkerült Viktorra. Sajnos ez a süllődömping, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen szakadt félbe. További 2 óra sikertelen jig léptetés után visszavonulót fújtunk másnapig. Eredmény: 2 süllő…
Másnap ismét támadtunk, ám ezúttal jóval később érkeztünk. Viktor egyik ismerősével, én is horgászcimborámmal indultunk útnak a Tiszán a kinézett kövezésig. A program gyakorlatilag ugyanaz volt. Jig a mélyben, várni a „kapásidőt”. Ám 2 óra sikertelenség után az ember figyelme és kedve kezd alábbhagyni. Amikor semmi visszajelzés nincs a mélyből, hogy amit csinálunk jó, akkor kezd apadni a lelkesedés.
Olyan szinten hatalmába kerített ez, hogy cimborám kifeküdt a csónak orrára és jelezte, hogy ő inkább alszik egy kicsit, és majd szóljak, amikor „itt az idő”… Többször is próbáltuk közben Viktorral, hogy mondja el megint a varázsmondatát, hátha lesz kapás, de ezúttal nem működött. A sok századik dobás után kezdtem én is befáradni, hiszen a folyamat meglehetősen monoton: dobás, merül, kopp, meghúz, teker kopp, meghúz, teker, kopp sorrendben… Eljutottam addig, hogy már nem volt kedvem tekerni, így meghúztam és a sodrással visszatetettem ugyanoda, a törés tövébe -> meghúz, vissza kopp, meghúz -> vissza kopp. A körülbelül a 20. ilyen után olyan kapás érkezett, hogy a bot majd kifordult a kezemből és a spicce a vízbe csapódott. Mivel csak a tenyeremen tartottam a botot és emelgettem, szinte csak „játszottam” a mélyben az Awaruna csalival, nem fogtam kellő erővel a markolatot, a kapás kifordította a kezemből a pálcát. Ettől a vízbecsapódó hangtól, esetlen bevágásomtól és a „Megvan!” felkiáltásomtól felébredtünk mindannyian. Vehemens erő jött a mélyből, hevesen rázva, rángatva a fejét. Hatalmas süllő jelent meg a felszínen… Az előző napon megfogott 2,6 kg-os süllőm egyéni rekordlistámon a második helyet foglalta el, de ez nagyobb volt, valószínű volt, hogy befér a dobogó második helyére. A mérleg 3,16 kg-ot mutatott, ami az egyéni listámon valóban az ezüstérmes hal. Egyetlen kapás négyünknek 3-4 óra alatt. Horgászcimborám már rutinos volt, nem kívánt sokat bíbelődni a fotózással, ha már felébresztettem egy ilyen hallal, így mindössze egyetlen mobilos kép készült, aztán ő is azonnal dobálni kezdett. Hiába, hiszen a következő 2 óra ismét kapás nélkül telt.
Agyaltunk rajta, hogy vajon mi késztetett egy ilyen süllőt a támadásra, mivel a csónakba véve negyedig visszaöklendezett egy kb. 30 cm-es, félig megemésztett keszeget (a farok színe alapján feltehetően jászkeszeget, pikkely már egy se volt rajta). Kétlem, hogy éhes lett volna. Akkor mégis mi indokolta az agresszív kapást, amivel majd kitépte a kezemből a botot? Talán az, hogy felidegesítette az előtte ugráló „kishal” és megelégelte azt. Ezt támasztja alá az is, hogy a jig horog ebben az esetben sem volt mélyen a hal szájában, hanem épp a szájperembe akadt úgy, hogy amint a hajóba emeltem azonnal kiakadt… A nap eredménye 1 süllő…
Miben volt eltérés az előző napon? Röviden, tömören majdnem mindenben. Egyetlen azonosság a horgászterület volt, ugyanazt a köves szakaszt vallattuk, de mind légnyomásban, mind fronthatásban, hőmérsékletben szöges ellentéte volt az első napnak minden.
Két további napot szántunk még a kísérletezésre, de mindkét alkalommal 0-t sikerült begyűjteni. Így lett a 4 nap zárása: 2:1:0:0.
Írta: Takács Péter
Fotó: Gégény Viktor, Koperveisz Sándor, Takács Péter
