A Felső-Tiszai kalandok sorozat X. része volt pont az, ami a Balintól a süllőig címet viselte. A sors fintora, hogy 2 évvel később pont a XX. számot viseli az az epizód, ami egy süllőzésből lett balinozás történetét meséli el. Finnyás süllők helyett hatalmas ütésekkel támadó balinraj adta a horgászat célhalait…
A Facebookon olvastam egy találó mondatot a karácsonnyal kapcsolatban: „Vajon honnan tudja mindig a Jézuska, mit szeretnék…???” Amikor elolvastam, nagyon jót derültem rajta, mert mintha nálam is ugyanilyen Jézuska járna rendszeresen. Nem véletlen, hogy itt is eltalálja, hogy mit szeretnék a sapka, sál, pulóver kombó helyett. Idén így meglepett sokféle új, designos, kimondhatatlan nevű műcsalival. Eljött tehát az ideje, hogy ki is próbáljam őket.
A téli horgászatokra való felkészülés nálam már korábban elkezdődik, gyakran napokkal a tervezett dátum előtt nekiállok rendet rakni műcsalis dobozaimban, a jigfejek között, no és a legfontosabb az előkéket elkészíteni. Fagyott ujjal nem egyszerű ezeket megkötni, így mindig otthon előre megkötöm őket, szakítás esetén egy mozdulattal vágom le a megmaradt darabot és már teszem is fel az újat.
Az idei karácsony meglepően enyhe idővel ajándékozta meg az országot, sorra dőltek meg a hajnali melegrekordok, de azért ezen a télen is bőven volt már részem olyan napban, amikor egész nap 15 perc volt körülbelül, amikor plusz fokban volt a hőmérséklet és egész nap fagyott a gyűrű… és az előkészület is már félig olyan, mintha horgászna az ember, ezért is szeretem.
Érdemes pár gondolatot írni az előke kérdéséről. Nagyon sokáig én is csak fluorocarbon előkéket használtam. Aztán beleakadtam egy olyan típusba, ami rendkívül merev, sprőd volt. Nemegyszer történt meg, hogy a Clinch-csomó simán kinyílt egy akadóból való kihúzási kísérletre, és nem tudtam mást visszahúzni, mint a fluorocarbont egy spirálmenetes véggel. Azóta ez a tekercs parkolópályára került. A másik szempont, ami miatt váltottam, az az ár. Lehet kapni 1.500-ért is, de 4.500-ért is 25-50 méternyi fluorocarbon zsinórt, attól függően, hogy melyik gyártó mennyi nyugtatót vett be az árképzés során. Természetesen mindegyik tele van hangzatos %-jelekkel, hogy ez bizony 100%-ig fluorocarbon.
Aztán pont a 3. Feeder Világbajnokságon akadt a kezembe a Preston sima monofil zsinórja, a Reflo Power Max. Ha ott megfelelt a leginkább kiélezett versenykörülményeknek, akkor nehogy már ne legyen jó pár süllőnek itt, a Tiszán?! Víztiszta színű és vékony, ja és az ára, az pedig töredéke a többinek. Érdekességképp egy ilyen 0,28 mm-es, amit használok, érzésre sokkal vékonyabb, mint egy 25-ös fluorocarbon. Akkor most hogy is van ez? A puding próbája az evés, meg is kötöttem belőle jó párat, és tökéletesen bevált. Szakadt, amikor kellett, szerencsére zömében csak a kapocs felett, de hal nem ment el róla, pedig például ezen a horgászaton is, amiről ez a cikk fog szólni - ha végre elkezdem -, igen komolyan terheltem.
Az előke végére kapocs, illetve not-a-knot kapocs került az előkészületek során. Én nagyon kedvelem a Fox kapcsait, mert könnyűek, vékonyak, kecsesek, viszont igen drágák. Ezért nem is véletlen, hogy a dobozom pár FOX kapocs mellett csurig van a Nevis kapcsaival, amik kicsit „emberesebbek”, vaskosabbak, olyan ducibbak, viszont az áruk töredéke a Fox kapcsokénak. Mindenki döntse el, mi és mennyit ér meg neki.
A horgászatra legjobb barátommal, Sanyival mentem el ismét, és a vízterület nem is lehetett volna más, mint a Tisza! A célhal a süllő-kősüllő páros tagjai, bíztunk benne, hogy sikerül jighorogra csalni párat. A korai indulás még igen hideg idővel párosult, a felhőmentes égbolt miatt -2 fokban indultunk a vízhez, de bíztunk a meteorológusok „plusz fokok” előrejelzésében.
Sarkalatos kérdés a helyválasztás a horgászat során. Sokan azt gondolják, látva a sok-sok csónakot a vízen, hogy „Á, ez nem nehéz, gyerekjáték megfogni a halakat ilyenkor!”, de szerintem ez nagyon nem így van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tipikus nap végi kérdések: „Na, volt valami, mert mi csak kettő kövest és egy kis süllőt fogtunk?”. Meggyőződésem, hogy ez egy sok elemből álló képlet, és csak akkor lehetünk sikeresek, ha megfejtjük minden elemét, és ha csak egyetlen elem nem stimmel, akkor maximum a minden szabályt felborító szerencsefaktorban bízhatunk.
Mi legelőször egy mély, aránylag akadómentes területnek szavaztunk bizalmat. A fagy miatt az orsókra a nanofil zsinórral feltöltött dobok kerültek, talán ez hoz fel a monofil után a legkevesebb vizet, ugyanis -2 foknál a zsinór képes két emelés (4-5 másodperc) között is a gyűrűhöz fagyni.
Az első kapásra reggel 9-ig kellett várni. Érdekes, hogy nyáron rendszerint a fényváltás időszaka a legjobb, míg télen a reggeli időszak nekem eddig még nem volt eredményes. Mondjuk, ez azzal is összefügg, hogy korán reggel a fehérhalak fent csapkodnak, forognak, ugrándoznak a vízfelszínen, majd ez teljesen megszűnik. Vajon melyik az a ragadozó, amelyik a fenéken kuksol, amikor a kaja fent parádézik a felszínen?
Az első jelentkező a karácsonyfa színű gumihalra jelentkezett a mélyből, melyet viszonylag gyorsan követett pár társa is. Sanyi barátom se akart lemaradni, így ő egy jóképű süllő társaságában fotózkodhatott.
A nap utolsó kövese egy elég friss sebet viselt, gondolom, a környéket ellepő kormoránokkal volt némi összetűzése, de talán még mindig így járt a legjobban, hiszen nem egy dagadt kormorán gyomrában végezte.
Amilyen hirtelen megjött a kősüllők étvágya, olyan hirtelen tűntek el arról a területről, amit horgásztunk. Folyamatosan lehetett érezni kisebb-nagyobb ütéseket a boton, miközben léptettem visszafele a jigfejet, de ezeket lehetetlen volt kapásra váltani. A megoldást a fejméret és a zsinórvastagság csökkentése hozta. Lecseréltem a 0,12 mm-es nanofil dobot egy vékonyabb, 0,08 mm-es Daiwa 8Braid zsinórral feltöltött dobra. Ennek két oka is volt, egy hogy már nem fagyott, így nyugodtabban használtam ezt a vékonyabb fonottat (elég volt neki egy korábbi jeges horgászat okozta megrázkódtatás, nem akartam végleg tönkretenni ezt a tökéletes pergető zsinórt). Másrészt a kisebb jigfej méretet csak akkor tudtam letenni a 15-20 méter mélyre, ha a zsinórnak a lehető legkisebb az ellenállása a vízben. Ennek eredménye az lett, hogy két emelés között, ameddig visszaesik a fej a fenékre nem 4-6 mp telt el, hanem majdnem a duplája, így az érdeklődőknek egy sokkal lassabb csalit tudtam felkínálni, volt idejük küzdeni vele, míg megették a horgot is… Nem is volt meglepő a fogás ezek után…
A horgászat ezután meglehetősen monotonná vált. Dobás, tekerés, várakozás, kopp - leért a fej, ismét tekerés… de a hal nem került a képletbe. Újabb 2 óra telt el anélkül, hogy bármi értékelhetőt tudtunk volna fogni Sanyival. Ráadásul a pergetés az egy olyan műfaj, ha az ember pihenni akar és megáll a dobálással, azzal elég konkrétan lenullázza a halfogás esélyét is, ellenben szinte bármilyen egyéb módszerrel. Ráadásul, amikor horgászunk, az egy folyamatos verseny, komoly téttel. Ezúttal egy táblás Milka csoki volt az, amiért a küzdelem folyt. A versenyt csak darabra számoljuk, így fordulhat elő az, hogy Sanyi barátom, pl. nyáron fogott egy süllőt és egy balint, míg én akkor éjszaka csak egy hatalmas harcsát, mégis ő nyert, bár élményt mindketten.
A mentőövet végül Gégény Viktor barátom „dobta”, aki javasolta, hogy a nagy keszegfelhő körül próbáljunk meg balinra horgászni. Azt használjuk ki, hogy a balinok azonnal megtorolják a feltűnési viszketegség miatt a rajból kiváló egyedek mutatványát. A csalicsere és helyváltoztatás után folytatódott tovább a versenyünk, ezúttal balinra, mert a süllő-köves duót nem érdekelte a csata.
Egy lényeges dolgot nem említettem még. Ez a verseny annyira komoly, hogy igyekszünk mindig a legjobb pillanatban a másik tudtára adni, hogy halat fogtunk. Így fordulhatott elő az, hogy Sanyi barátom is akasztott egyet, fárasztotta, de a küzdelem hevében nem vette észre, hogy nekem is halam van. Mondjuk, meg is tettem mindent ezért, mert satura húztam a féket, hogy meg ne szisszenjen, illetve a víz alá nyomtam a botot, miközben fárasztottam. Sanyi már örömmel mondta, hogy „Mindjárt utolérlek, itt az újabb halam”, mire én kiemeltem a botot a vízből és megkérdeztem tőle, hogy: „Ezt már beleszámoltad?”… A kommentárt nem idézném!
A lényeg, hogy pont ilyen indíttatásból fordul elő az, hogy valamelyikünk hirtelen úgy dönt, ellenőrzi az orsó fékjét egy hirtelen zsinórrántással, hogy a másikra a szívbaj jöjjön! Az tény, hogy mindent megteszünk az élménydús horgászatért!
Végül egy hibátlan napot zártunk sok szép hallal, élménnyel, vigyorgással, 2-2 sorral a fogási naplónkban, csakhogy itt még nem ér véget a cikk.
Van még egy történet, ami alaphelyzetben a kukába kerülne, mert halat nem fogtunk. Egy dekát sem. Így legalább a jobb képeket összegyűjtöttem ide, és leírom pár sorban a sztorit, mert ez is tartalmaz velős gondolatokat.
A terv az volt, hogy kimegyünk menyhalazni, 2012-ben is volt egy ilyen elvetemült gondolatunk, akkor fogtunk is halat, hát miért ne menyhalazással zárjuk a 2013-as évet?!
Kocsiba pakolás, félúton bejelentette Sanka barátom, hogy hát a bottartó ágasok a kocsijában maradtak, de majd ott a vízparton vágunk valami fából. Jót nevettem, hogy sose tudunk úgy elindulni, hogy ne maradjon otthon valami.
Megérkeztünk a vízhez, szerencsére a korábbi horgászok hagytak ott elkészített ágasokat, így Sanka problémája megoldódott. Szerelékek elkészítve, jöhet a csalizás! Mármint jöhetne a csalizás, ha nem hagytam volna otthon a tökéletesen elkészített busafiléket a hűtőben!
Amikor ezt elmondtam Sanyinak, majdnem beborult a vízbe a röhögéstől! „De hisz visszamentél az indulás előtt a hűtőbe a cuccokért?”, mondta. Igen, visszamentem, ki is vettem a két Red Bull energiaitalt, a nyeremény Milka Waffelinit és a… és a… megpittyent a telefonom, hogy merül. Bezártam a hűtőt és kivittem a kocsiba a cuccokat, felraktam az autóstöltőre a telefont és indultunk is.
Még szerencse, hogy Sanyi tudott hozni néhány szeletet a karácsonyi halászléből megmentett pontyfiléből, így legalább volt mivel horgászunk. Halat nem fogtunk, de meg nem fagytunk és a csillagok bámulása közben tettünk pár alapvető megállapítást.
- Három dologból álló tevékenységnél férfiembernek már papír alapú lista kell.
- A menyhal nem szereti a pontyot. Tehát a pontyok biztonságban vannak a folyóinkban.
- A kék világító patron semmire se jó, ráadásul energiatakarékos, mert 1 perc világítás után le is kapcsol, ha kéred, ha nem!
Írta: Takács Péter
Fotó: Koperveisz Sándor, Takács Péter
