Úgy gondolom, a tavalyi év mindenképp rendhagyónak mondható a nyári, extrém alacsony vízállást tekintve. A rekkenő hőség rengeteg embert csalt a vizek partjára a nyári hónapokban, még a hétköznapokon is hatalmas nyüzsgés fogadott kedvenc folyóm, a Duna partján. Ám nem csak a parton, de a vízen is aktívan tartózkodtak, néhányan szenvedélyüknek, a horgászatnak hódolva, míg mások a folyó erejével és hullámaival dacolva űzték kedvenc vízi sportjukat. Nincs mese, ha tél, ha nyár, ha tömeg, ha nem… horgászni márpedig kell!
Nyár elején még minden a megszokott kerékvágásban zajlott, megérkeztek az első komolyabb áradások, a nem túl zavaros vízben szerettem volna balinokat fogni a könnyűpergetővel. A csupán néhány centis, kisebb wobblerek szépen adták a balinokat egész májusban, aztán ahogy bezavarosodott a víz, előkerült a komolyabb, nálam már-már vadölőnek számító heavy pálca is. Júniusban már magas vízállásnál a harcsák kerültek előtérbe, „nagyvadra” pályáztam, ezért szándékosan olyan wobblereket húztam, amik nem a süllők és balinok kedvencei. Súlyra és méretre is teljesen eltérő darabok, nagy meglepetésemre még ezeket a fazonokat is gyakran támadják őnök az esti pecák során, sőt még néhány süllőkoma is beköszön a bajszosoknak felkínált méretes falatokra. Mindig nagyon örülök az ilyen fogásoknak, hiszen ezért is szeretem annyira a Dunát. Sosem lehet tudni, hogy éppen mi akad horogra, csak dobom és vezetem műcsalimat az általam jónak vélt helyen, azonban meglepetés bárkit érhet bármikor.
Szeleburdi támadó
A legemlékezetesebb, nem céltudatos balinfogásom szintén a múlt évben történt, amikor a letisztult vízben, egy sekély pályán kerestem a halakat…
Kíváncsiságból felteszek egy közel 15 centis, a természetestől teljesen eltérő színezetű wobblert, lassan húzom a gyenge folyásban, ugyanis egy kétrészes darabról van szó, tehát igencsak intenzív mozgással bír, legyen szó lassú vagy közepes folyásról. Jól érzem, ahogy izeg-mozog fahalam, annyira sekély a víz, hogy szinte végig felemelt bottal kell vezetnem - nem csípem, ha az aljzathoz érve idő előtt elkopik a frissen cserélt horgok hegye. A parthoz közel, kis területen állnak a snecik, folyton szétszaladnak, amikor valami közéjük ront, talán valami fenevad riogatja őket, ezért igyekszem a legpontosabban dobni és elhúzni közelükben a színpompás fahalat. Az áttetsző vízben mindvégig nyomon tudom követni a wobbler útját. Sokadik dobásra valami eszement állat ront neki bődületes erővel, vizuális élményt is nyújt a rávágás, hiszen a víz tiszta, a sekélyben szabad szemmel nyomon követhető az egész akció. Annyira oldalazva húz, el nem tudom képzelni, vajon mi lehet horgomon, hirtelen minden átfut az agyamon, amíg meg nem pillantom a tettest. „Csupán” egy közel kettes balin az, a csali természetesen nem fért a szájába, ezért a hasi horog a szája sarkát fogta, a hátsó pedig az állába akadt, ezért volt az a fura, külsős érzésem. Finom cuccal jobban szeretem, de akkor is szép, emlékezetes fogás marad, és természetesen bearanyozta a napomat.
Nem várt szituációban
Nagy örömömre a süllők is tudnak hasonló meglepetéseket okozni, velük azonban egy egészen eltérő szituációban hozott össze a sors…
Június elejét ír a naptár, a vén Duna beáradt arcát mutatja, tejeskávé módjára hömpölyög tova, elöntve az ártéri erdőket. Egy relatíve mély területet veszek célba, közepes, de inkább lassú folyásban remélve a halakat. Két órán keresztül ebben a „remélem” tudatban élek, de a kipróbált wobblerek csődöt mondanak. Az óra éjfélt ütött, én pedig itt állok a méteres gazban, millió szúnyoggal a fejem fölött, távol a kocsimtól, ráadásul egy árva kapásig nem jutottam. Ilyenkor elgondolkodom magamon, hogy normális vagyok-e? Dobok még párat, bízom a csaliban, de nem úgy a bajszosokban. Ilyen ez a harcsapergetés, melós egy műfaj. Fejben már a lendítem botom és dobom a következőt, de valami ismerős, kemény koppanás parancsol megálljt fahalamnak, mielőtt a lábamhoz érne. Gorombán dobálja magát, de erős a cucc és vastag a zsineg, hamar előttem rázza fejét a tüskés. Nem rá számítottam, centire majdnem hetven, súlyát három körülire saccolom. Vigyorogva akasztom ki szájából horgomat és már fotózom is a pompás halat. Percekbe telik, míg összeszedi magát, végül menetkész állapotba kerül és eltűnik előlem a zavaros vízben.
Töves meglepetés
Az internetet böngészve sok szép pergetett pontyot láthatunk, ma már nem is tűnik akkora kuriózumnak, ha valaki célzottan, könnyűpergetővel, apró gumikkal fogja a pontyokat, márnákat. Nem tagadom, jómagam is vágytam az efféle élményekre, azonban próbálkozásaimat nem koronázta siker - valószínűleg nem voltam elég kitartó és kevésbé ismertem a pontyok kedvenc tartózkodási helyeit a nagy Dunán. Ismét júniust írunk, kora reggel indulok útnak, szándékosan olyan helyet választok mai pecám helyszínéül, ahol árnyékban is tudok horgászni. Nagyon kellemetlen és fárasztó a tűző napon tartózkodni ebben a hőségben. A vízállás ránézésre ideális, tehát nagy reményeket fűzök hozzá. A pályát már jól ismerem, feltérképeztem alacsony víznél, de hogy még pontosabb legyek a dolgomban, korábban már meglátogattam és dokumentáltam fotók formájában a területet. Előző évben ellátogattam ide késő ősszel, akkor azonban még víz sem volt a pályán, tehát a mederben állva tudtam készíteni a képeket, pontos térképet kapva, hogy mi is lesz majd a víz alatt, ha az megjön.
Egy kis twisztert akasztok a kapocs végébe, enyhén csillámos, sötétzöld test élénkpiros farokkal - nekem tetszik, remélem a halaknak is fog. Ezzel indítom a pecát. Hosszút dobok a mélyebb víz irányába: nagyot csobban és gyorsan süllyed. Azt hiszem, jobb lesz kicsit könnyíteni a témán. Jigfejet cserélek és folytatom, ahol abbahagytam. Húzom, süllyed, döccen - így megy ez jó félórán keresztül. Már kezdek beleunni, amikor hirtelen érdeklődőm akad, vadul szalad ide-oda. Külsős akadásra tippelek, csalódottan pumpálom, de jó erőben van a koma. Szép kerek, pikkelyes pontyot pillantok meg, szinte biztosra veszem a külsős akadást, míg el nem készül erejével, csak aztán látom, hogy szájüregen belül akadt a horgom. Mondanom sem kell, hihetetlenül meglepett a dolog, kellemeset csalódtam és egyben nagyon örültem is az élménynek. Halam egy hibátlan, pikkelyes tőponty volt, a mérleg majdnem hét kilót mutatott, és ami számomra a legfontosabb, hogy dunai. Így, a sztori végére érve hozzá kell tennem, hogy ez a fogás nem tudatosan történt, inkább csak „ami akad” alapon kerestem a halakat.
Beteljesült álom
Régóta hajtott a gondolat, szerettem volna egy komolyabb harcsát becsapni, a sikeres győzelem után pedig megörökíteni fogásomat. Saját, egyéni célom egy 100+ centiméteres hal elejtése volt, természetesen a Dunából. Évről évre gyűjtögetem a tapasztalatokat, mindig kirajzolódik valami kis rész a nagy egészből, feljegyzem a fogásokat, mai napig próbálom összerakni a részleteket egy-egy peca után. Véleményem szerint a horgászat egy örökös tanulás. A süllőkkel és balinokkal már van némi tapasztalatom és rutinom, azonban a harcsa számomra egy teljesen új téma, szinte semmi információval nem rendelkezem velük kapcsolatban. Évekkel ezelőtt egy csatornán már volt szerencsém fogni egy bajszost pergetve, azonban nem épp a nagyjából való volt a maga három kilójával, szinte még kölyöknek mondható ez a méret.
Július 13. Munka után, este, sötétben érkezem a vízpartra. Meglehetősen alacsony, tiszta víz fogad. Előkotrom az egyik wobbleres dobozt, kikészítek pár fazont, ami szóba jöhet az éjszaka folyamán, fentről indítok, felszín közelében keresem a halakat. Nem jön be - gyorsan váltok egy körülbelül méterrel mélyebben járóra. Vízközt semmi, ismét üresen tekerek párat. Jöhetnek a hosszabb csőrű, mélyen járó darabok. Messze lendítem wobblerem, hagyom, hogy a folyás tegye a dolgát, így nagyobb területet tudok átfésülni. Érzem, ahogy fahalam nyelve folyamatosan kopog a köveken. Benne van a rizikó, kár lenne ezért a ritka darabért. Kapásom van… vagy mi!? Mintha csak valami megtolná a csalit, aztán már húz is, nem túl hosszan, de határozottan kirohan egymás után kétszer is. Kis időbe telik, mire magamhoz szelídítem. Egy siheder harcsának tetszett meg a wobblerem. Kesztyűt nem hoztam, a gripet egyenesen elítélem, de nálam a kedvenc gumis merítőm, ezt tolom alá. Hamar benne pihen a fiatal harcos. Rögtön hozzáfogok a méréshez, kíváncsi vagyok halam méreteire. Hossza nem haladja meg a képzeletbeli álomhatárt, de így is mérhetetlenül elégedett vagyok, hiszen harcsát fogtam pergetve a Dunából.
Hónap vége van, két hét üzemi szabadság a munkahelyemen - így majd természetesen több időt tudok kint tölteni a vízen. A víz még mindig apad, szinte már extrém alacsony a vízállás, mióta járom a Dunát, még nem láttam ilyet. Az egyik nap balinozást tervezek estére, legutóbb igencsak aktívak voltak a fenekeszegek. Egy nagy kiterjedésű, viszonylag sekély, lapos homokon fogok pergetni, ahol nyüzsög a sneci délutánonként, alkonyatkor pedig életre kel a víz. A balinok fröcskölős, szinte puffogós rablásokkal mutatják jelenlétüket.
Érkezésem után frissen dobok párat a területen, azonban néhány ütésen kívül mást nem tudok felmutatni. Cserélgetem a csalikat, mindhiába. Tartok egy kis pihenőt, nem dobok, nem csapok semmi felesleges zajt, csak várom a sötétedést. Telihold van készülőben, az ég tiszta, felhőmentes. Késő estére nem maradok, igyekszem kihozni a maximumot a helyből, amíg be nem sötétedik teljesen - na meg persze amíg lesznek rablások. Sokat variálok, néha elönt a bőség zavara, végül egy nem tipikusan balinos típus mellett döntök, amit ma vettem az üzletben - egyébként is kíváncsi vagyok az új darab mozgására. Talán majd ismét a nem várt csalira üt be egy koma. Hamarosan teljesen sötét lesz, fogyni kezdenek a rablások is. Kitartóan szórom a vizet, persze csak módjával, nem akarok gyanút kelteni még véletlenül sem az ellenfelekben.
Az egyik bevontatás közben határozott ráfogást érzek, odacsapok neki egy közepeset. Akasztás után felém indul a tettes, majd ahogy közelebb ér, lórúgás erejű rántást produkál és megiramodik a nyílt víz felé. Nem fogok vele szórakozni alapon bekeményítek, amennyire a cucc megengedi, amúgy is kíváncsi vagyok, mi a maximum, amit ki lehet belőle hozni. Keményebbre húzom a fékcsillagot és néha kézzel is fékezem a dobot, amíg őkelme rója a köröket. Ez nem félperces játszma lesz, régóta vártam erre. A pálya könnyű, akadómentes, legalábbis én nem tudok semmiről, ami bajt okozhatna a küzdelem alatt, ezért nincs miért kapkodni, hagyom a halat kimerülni, közben élvezem a fárasztás minden pillanatát. Ahogy közelebb ér, megmutatja, hogy van még erőtartaléka bőven, megiramodna, de gyengén ráfogok a dobra, amikor teljesen kikéri, elengedem. A felszerelés szépen dolgozik, minden hibátlanul teljesít, a bot karikában. A maximumot kapja, ami csak a csövön kifér, de egyáltalán nem tartok a töréstől. Pár perc után a hal fáradni látszik, feljön előttem, gyönyörködöm a hibátlan márványos testben. Ez már „nagyvad” kategória. Lassan kezem közelébe szelídül, paskolok a fejére egyet. Rögtön visszatör, jó adag vízzel beterítve az arcomat - felejthetetlen pillanatok ezek. Visszavezetem a már rövid pórázon és újra paskolom a fejét: ugyanaz a reakció, csak kisebb adag vízzel és rövidebb távon. A harmadik próbálkozásomra már csak mozdít egyet a fején, mintha azt akarná mondani, hogy „nem, akkor sem”. Boldogan tolnám alá a merítőt, ám nem fér bele. Kézzel oldom meg a helyzetet. Oldalra fordítom és a süllőknél már jól bevált kopoltyúfogással tartom meg a halat, vigyázva, hogy egyikünk se szenvedjen kárt. Szinte biztos vagyok benne, hogy száz centi feletti és tíz kilónál is nagyobb. Wobblerem a szája sarkában figyel, igazi „nagykönyves” akadás a biztos helyen. A hasi horgot kinyújtotta, a hátsó viszont elég jól megúszta. Lényeg a lényeg: kijött! Adrenalintól fűtve kotrok táskámban a fogó után, szabadítom a horgokat és már mérem is a halat. Teljes hossza 130 centiméter, a mérleg pedig pontosan 13 kilót mutat. A három év alatt még nem kaptam ekkora ajándékot a Dunától. A hal gyönyörű, a felszerelés levizsgázott, új wobblerem felavatva, többet nem is kívánhatnék.
Hazai vizeink királya, igazi csúcsragadozó kifinomult érzékszervekkel - nálam ez jelenti a horgászat csúcsát. Szubjektív véleményem, hogy a harcsapergetés a horgászat magasiskolája, ezt már csak a legyezéssel lehet tetézni. Nagyon sok munkával, kitartással, hittel és lemondással jár a célirányos harcsapergetés. Minden tiszteletem azoké, akik elkötelezik magukat e nemes ellenfél keresése és becserkészése mellett az év nagy részére vonatkozóan.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
