A legtermészetesebb vágya szinte valamennyi horgásznak, hogy minél több és minél nagyobb halakat szeretne fogni. Szerintem ez a ragadozó halas pecában a legnagyobb kihívás, legyen szó akár süllőről, akár harcsáról. Ebben az epizódban a süllő hal/csali kérdését járjuk kicsit körbe méretügyileg.
Érdemes az elején leszögeznem, hogy a cikk végére érve se lesz olyan javaslat, ami garantálja azt 100%-ra, hogy megfogja az ember a nagy vágyott süllőjét, ha kirohan elolvasás után a vízre.
No most, hogy elvesztettem az olvasók 90%-át, lehet tovább folytatni, hogy miről is fog szólni ez a pár sor. Leírnám azokat a tapasztalatokat, amik hozzásegítettek minket barátaimmal, hogy szebb süllős fotókat készíthessünk.
Örök dilemma a csaliméret kérdése. Tiszai viszonylatban, ha süllőzni kezdünk a cimborákkal, akkor az első csaliméret, ami felkerül a jigfejekre, az a 2,5”, tehát körülbelül 6,4 cm. Ezt tartjuk egy olyan jó „kereső” méretnek, amit igen szívesen támadnak be a ragadozók. Aztán ha erre nincs semmilyen érdeklődés, akkor előkerülhetnek a kisebb, még kisebb, legkisebb méretek.
Tehát utána jön a 2”, majd lemegyünk egészen az 1”-os méretig. A tapasztalatok azt mutatták, hogy míg a nagyobb csalikat érintetlenül húztunk végig egy-egy szakaszon, addig az 1”-os kis bizgentyű méretűeket bezzeg betámadták. Aztán van, hogy ezt is épphogy csak megcsípik, de volt, hogy a szebbecske süllő torkából kellett visszabányászni a jigfejet, rajta a csalival.
Erre volt egy jó példa a Dunán Pintér Zolival megejtett közös horgászatunk, ahol a nagy csalik érintetlenek voltak, míg a piciket úgy torokra vették, olyan vehemens erővel támadták be, hogy majd kiverték a botot a kezünkből a süllők.
Aztán, hogy az előző tapasztalat ellenkezőjére is mondjak példát, pont Milán barátom mesélte, hogy a 80 dekás süllő a Dunán szívfájdalom nélkül betámadja a 11-13 cm-es műcsalikat vagy ront rá az igazán nagy, 15 cm-es gumihalra. Igaz, hogy kilóg minden irányban a szájából, de rátámad. Na, akkor most hogyan is állunk a csalimérettel?
Ugyanezt tapasztaltam Milánnal egy késő őszi horgászaton. Egy mindkettőnk számára teljesen ismeretlen területre látogattunk el, mert olyan szépnek tűnt. De azon kívül, hogy hol a víz, hol a part, semmi egyebet nem tudtunk a körülöttünk elterülő mederviszonyokról. Az egyetlen támpontunk annyi volt, hogy külső ív mélyebb, sodorvonal, kövezés, ami minden folyószakaszon igaz. Viszont errefelé ebből is igen kevés volt, így a szonár segítségével vizsgáltuk a medret, hol van bármi, amin érdemes lenne megállni és dobálni. Annyira belemerültünk a képernyő bámulásába, hogy azt vettük észre, hogy csak az idő megy, de érdemben még egy percet se horgásztunk.
Úgy döntöttünk, hogy ha látunk érdekes területet, lesz, ami lesz, megállunk és dobunk párat. Azt ugyanis már megtanultuk az évek alatt, ha ott a süllő, azt viszonylag hamar a tudtunkra adja, ha megfelelő csalit kínálunk fel neki. A harmadik ilyen területen álltunk meg, ahol a nap első kapását sikerült kicsikarnia Milánnak. Igazából a szonár alapján csak annyit tapasztaltunk, hogy a vízmélység körülbelül 3-4-5 méter lehetett, ami tiszai viszonylatban igen sekély, viszont a fenéken mintha odaborult volna vagy 20-30 darab kő szanaszét szórva.
Tehát nem egy kövezés volt, ami tudatosságot mutatott volna az elhelyezését illetően. Leginkább ahhoz hasonlított, amikor a 60-as, 70-es években úgy döntöttek a kövezéseket építő uszály dolgozói, hogy a maradék pár követ nem viszik tovább, hanem bedobálják és kész is a meló, mert elfogyott. :)
„Lesz, ami lesz, dobjunk itt is egy párat, aztán ha nincs érdeklődés, akkor nyomás tovább!” Ez volt a jelmondat, és már repültek is az első dobásaink. Pont arról beszélgettünk Milánnal, hogy mi a fenét kereshet itt ez a pár kő a vízben, meg hogy kár, hogy a szonár alapján nem derül ki, milyen hal fekszik mögötte, mik lehetnek azok a fehér csíkok, amikor cimborám felkiáltott: „MEGVANNN!!!! És ez masszív hal lesz!” Mondjuk, az erős bot görbületéből is látszódott, hogy igen komoly ellenfél akadt a horogra. Mindketten pislogtunk, amikor a felszín közelébe ért az 5 kg feletti süllő. Mindezt azon a helyen első dobásra, ráadásul a nap első kapása volt.
A csali egy 9 cm-es Fox Rage gumi volt UV Pearl színben. Mondtam is Milánnak, hogy én itt erőltetem a kis csalikat, míg ő felrak egy nagyot, erre első dobásra levesz egy olyan süllőt, amit én 2 éve nem láttam a folyón. Erre Milán mondta, hogy áááá, ez nem nagy csali, ha itt ilyen méretű süllők vannak, akkor felrak normális méretű csalit… De a beszélgetés többi részlete a videóból kiderül!
A vicces a dologban az, hogy pár perccel később ugyanarra a területre dobva, ahonnan Milán fogta a süllőt, nekem is kapásom volt, de a méret pont az ötöde volt, mint az övé. Aztán a peca közben elkezdtünk a méretekről beszélgetni, hogy a Dunán Milán milyen csalikkal, méretekkel próbálkozik, no és arról, hogy milyen méretű halakkal hozta eddig össze a sors sikerült a kitartása miatt találkoznia.
Ez a peca nem is tartogatott több különlegességet számunkra, de már az első hallal úgy éreztük, megérte a motorozás, keresgélés!
A következő termetesebb hallal a hazai pályán akadtam össze, bár méretét tekintve elmaradt Milán süllőjétől. Ha össze szeretném foglalni a fogás lényegét pár szóban, akkor az annyi lenne, hogy: jókor, jó helyen elhúzott csali. Pont, mint Milán esetében :). Ez is egy viszonylag nehéz nap volt, mert igen meg kellett szenvedni még azért is, hogy kapásig eljusson az ember.
Cserélgettem folyamatosan a csalikat, színeket, méreteket. Így került fel egy olyan szín, amit én annyira nem kedveltem. Mondom, egy esélyt adok neki, ha beszakad, az se számít, de legalább kipróbáltam.
Egy hosszanti kövezés irányába dobtam el a jiget, úgy hogy az szinte érintette a partot. A meder itt három lépcsőben mélyül le kb. 15 méterig és nagyon akadós. Pont a második lépcsőről esett le a csali, amikor egy hatalmas ütéssel jelentkezett a kapás. Akkora vehemenciával vágott rá a hal, hogy rendesen megijedtem.
Ezen fellelkesülve tovább dobáltam ezzel a színnel és mérettel, de a következő süllő már ismét az átlagos, itt legjellemzőbb 60 dekás méret volt.
A tavalyi legjobb süllőzésre – én se gondoltam volna – a Dunán került sor. Az extrém alacsony vízállás olyan helyeket mutatott meg, olyan részek váltak meghorgászhatóvá, hogy csak pislogtam. Vendéglátóm, Pintér Zoli mondta, hogy menjünk, horgásszunk egyet, de a helyeket én válasszam ki. Az időjárás pocsék volt, de örültem, hogy végre ismét az általam igen kedvelt folyón, a Dunán lehettem. Nem is gondoltam volna, hogy a Duna medre mennyi hosszanti kövezést rejt, ami segít mederben tartani és irányítani ezt a hatalmas folyót. Egy ilyen kövezett terület környékét vettük célba. Mögötte egy igen komoly gödör volt, melyből Zoli már több szép harcsát fogott kuttyogatva vagy letett csalival, így most ők azt erőltették jiggel.
Én a követ nézegettem, mely körül bár erős volt a sodrás, kimondottan tetszett, hogy egész sekélytől, lépcsőzetesen esett le 2 méteres mélységig, majd kezdődött a gödör oldalfala. Zoli figyelmeztetett, hogy arra ne dobjak, mert ott annyira köves, hogy elakad, de én csak kipróbáltam. Első dobásom el is akadt, majd nagy nehezen kipiszkáltam, így újabbat dobhattam. Zoli fel is nevetett, hogy csak nem nyugszom… Erre arcára fagyott a mosoly, amikor alig pár másodperc múlva már egy szép süllő rángatta a zsinórt a túlsó oldalról.
Aztán szépen, módszeresen végignéztük a kövezést, ameddig ránk nem sötétedett, mert igen késő délután értünk ki a vízre. 6 süllőt sikerült fognunk aznap a mindössze 4 óra alatt. Még a Tiszán is aláírnám vaktában ezt az eredményt, nemhogy a Dunán.
A nap során olyan szinten felerősödött az eső, hogy fel kellett adnunk a pecát, mert esélyünk nem lett volna a hajót levenni a vízről, ha még jobban felázik a part. Így is be kellett kapcsolni mindent a kocsin, amit csak talált Zoli, hogy az azt csinálja, amit szerettünk volna a meredek partfalon a vizes, sáros homokban.
Miben lettünk „okosabbak” kicsit? Jó kérdés. Ami biztos: csak olyan süllőt lehet megfogni, ami ott van! Tehát ha az ötödik méret körüli süllőt fogjuk, akkor ne várjuk azt, hogy 8-10 kilósat fogunk a következő dobásra. A hely sokkal inkább eldönti azt, hogy milyen halat tudunk onnan fogni, mint bármi más. Keresni kell a halat és dobni, dobni, dobni. Ha nagyot akarunk fogni, akkor hagyjuk el azokat a zónákat, ahol „sokan sokat” fognak és lehet, horgunkra akad a „big one”. De az is lehet, hogy kapás nélkül megússzuk a napokat. Aztán a türelem és a horgász szíve eldönti, hogy elcsábul-e az ember a sok irányába vagy kitartó és megy a nagy után. Még én se tudom, mit szeretnék, mert elkezdeni a nagyot kergetni pár óráig megy, de aztán a sok-sok üres léptetés elfárasztja a kitartást. Valami arany középút kellene…
