Ebben az évben Írország adott otthont július 19-20-án a Feeder Világbajnokságnak. Az ír kisváros, Coachford mellett található hatalmas víztározó komoly kihívást jelentett minden horgásznak. A rendkívül egyenetlen mederfenék, a sok-sok akadó, a nem ritkán 10 métert is meghaladó vízmélység, sőt még a halak táplálkozási szokásai is feladták a leckét a világ minden tájáról érkezett feederhorgászoknak.
Persze elsőként mindenkit az érdekel, hogy a magyar nemzeti válogatott milyen helyezést ért el? A legjobban talán a WalterLand Facebook oldalán fogalmazta meg Walter Tamás, a feeder válogatott szövetségi kapitánya a tömör, rövid lényeget: „A magyar csapat 8. helyen végzett az induló 25 országból. Ennél fényesebb sikerekhez szoktunk, de talán pont az ehhez hasonló nehéz versenyek segítenek helyén kezelni az elmúlt pár év nagy eredményeit!”. Az elmúlt két évben megszerzett kettő csapat ezüstérem Erdei Attila egyéni aranyával és Sivák Mátyás egyéni bronzérmével kiegészítve joggal tette bizakodóvá mind a csapatot, mind pedig a szurkolótábort. Nem kérdés, hogy a legfényesebb érmek reményében indultunk Írországba, amely az elért eredményt tekintve végül nem kis csalódás lett. DE… az utólagos elemzések alapján be kell látnunk, hogy ennek a realitása igen kicsi volt. DE… sok olyan dolgot megtapasztaltunk, megtanultunk, amely segít a hasonló szituációk eredményesebb megoldásában a jövőben. Sőt, biztosra veszem azt is, hogy sok ötletet ad majd a hazai feederezőknek. Lássuk ezeket az „apróságokat”, amelyek kulcsfontosságúak voltak a versenyen és hasznosak lehetnek idehaza is!
A mederfenék feltérképezése
Mi idehaza hozzá vagyunk szokva, hogy egy sík felületen, egy lapos mederfenéken horgászunk sekély, 1-3 méter mély, akadómentes vizekben. Már az elmúlt évben Dél-Afrikában is megtapasztaltuk, hogy mennyire fontos a horgászat helyének megválasztása, ahol létfontosságú volt a keményebb mederszakaszok felfedezése és azok precíz meghorgászása. Az elmúlt évben egy 40-50 g súlyú körteólmot használtunk segédeszközként. Ahol az aljzat puha volt, ott az ólom leragadt, nehezen lehetett csak húzni, ahol kemény volt, ott pattogott az ólom, rázta a botspiccet. Ezeket a területeket kellett megtalálnunk, majd később sebészi pontossággal meghorgásznunk. Az idei VB helyszíne egy hatalmas víztározó volt, amely egy völgy elárasztásával jött létre. Medrét így természetes tereptárgyak, fák, és „egyéb” akadók tarkítják. Itt nem volt lágyabb és keményebb mederszakasz, itt szó szerint kőkemény volt minden!
A vízmélység nagyon változatos volt azonos távolságokban mérve. Ez számokban kifejezve 4 és 16 méter között változott. Mint a verseny után kiderült, a győztes angol csapat minden helyen a 30 láb, azaz 9 méter körüli vízmélységet kereste. Ezt egy markerúszó vagy egy bedobós halradar segítségével könnyedén meg lehetne találni, de a világbajnokságon sajnos ezek egyike sem használható - még edzésnapokon sem! Akkor hogyan lehet pontosan a kívánt mélységet megtalálni? Szükség van egy olyan ólomnehezékre, amely megközelítőleg 1 métert süllyed 1 másodperc alatt. Ezzel a part szélétől indulva és egyre távolabb haladva, kirajzolódik egy medertérkép, amely alapján el lehet dönteni, hogy mi az ideális dobótávolság. Természetesen nem vakon indultunk neki mi sem, a csapat minden tagja rendelkezett egy olyan könnyített ólomnehezékkel, amely segített a mélységmérésben. Meghökkentő volt megtapasztalni, amikor az ólomsúly (később pedig a megtöltött kosár), akár 10 másodpercnél több ideig süllyedt a vízben, amíg a mederfenékre ért. Ha megvolt az ígéretes vízmélység, akkor jött az akadók felkutatása. Ehhez a legjobbnak egy vékony zsinórra kötött ólomnehezék bizonyult, amely ha fát fogott, akkor egy rántással beszakítható volt a végszerelék elvesztése nélkül. Persze ez nem mindig sikerült… de ezután már tudtuk, hogy arra a környékre nem szabad többet dobni. Az akadó (egy víz alatti fatörzs vagy nagy kő) átok és áldás is egyben, mert az ilyenek mellett mindig lakott hal.
Nyitott vagy zárt kosarak?
A nyugati horgászkultúrákban gyakran látjuk, hogy a feederkosár - amely ugye az egész módszer lelke - nem az általunk kedvelt drótos fémkosár, hanem műanyag, gyakorta teljesen zárt, csőszerű „szerkezet”. Eddigi horgászataim során nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, itt azonban a saját bőrömön tapasztaltam meg áldásos tulajdonságait. A zárt (vagy csak néhány lyukkal ellátott) feederkosár első és legfontosabb jellemzője, hogy a legmélyebb vízben is (minimális csíkot húzva) szinte a teljes etetőanyag-mennyiséget leviszi a mederfenékre. Ez különösen fontos akkor, amikor a halak lent táplálkoznak.
A VB-n minden halat fenéken fekvő csalival fogtunk, meglebegtetve vagy fenék felett nem (vagy csak nagyon ritkán) volt kapás… érdekes, ugye?! A műanyag kosár további előnye, hogy a sikertelen bevágás után sokkal gyorsabban emelkedik a felsőbb vízrétegekbe, ezzel is csökkentve az elakadás veszélyét. A harmadik, de nem elhanyagolható jó tulajdonsága, hogy lényegesen kedvezőbb az ára, mint a fémből készült kosaraké. Biztosra veszem, hogy a következő években sok hazai feederhorgásznál fogunk ilyen „csöveket” is látni.
Monofil kontra fonott főzsinór
A világbajnokság talán legnagyobb tanulsága számunkra a fonott főzsinórok használta volt. A VB előtt tett pályalátogatás során Brian Bohan, egy neves ír horgász segített nekem, hogy horgászhassak a pályán. Semmilyen felszerelést nem vittem magammal, így kölcsön cuccal, az ő botjaival, orsóival horgásztam. Meghökkenve tapasztaltam már akkor, hogy minden orsóján vékony fonott főzsinór volt. A miértre már az első horgászat során megkaptam a választ. A kapások apró pöccintések voltak, amelyet monofil főzsinór használata mellett egyszerűen nem lehetett látni. Továbbá a vékony fonott zsinór nem süllyed, amely itt semmilyen hátránnyal nem járt, sőt! A nehéz kosár természetesen levitte magával a főzsinórt is, csak az utolsó pár méter (a botspicc előtt) úszott a vízfelszínen.
Nem nehéz elképzelni, hogy ebből igen kevés tapadt a mederfenékhez, drasztikusan csökkentve a leakadás veszélyét - ellentétben a nehéz, garantáltam süllyedő monofil főzsinórokkal, amelyek biztosan hozzásimultak a mederfenékhez így „segítve” azt, hogy tutira leakadjunk… Mindezek ellenére ragaszkodtunk a megszokásainkhoz, nem mertük egyértelműen felvállalni és használni a fonott főzsinórt. Jómagam az első fordulóban 42 db halat fogtam, amellyel nem szerepeltem ugyan rosszul, de számos olyan kapásom volt, amely nem akadt meg, vagy úgy vettem ki a horgot, hogy azon nem volt csali, tehát nem láttam a kapást. A második fordulóban a „C” szektor legrosszabb részére sorsoltam, egy öböl legbelső helyére, ahol mindenkinél nagyobbat kellett dobnom, hogy ugyanabban sávban horgászhassak, mint ellenfeleim. Ez a távolság 37-38 méter volt, ráadásul horgászhelyem jobb oldala erőteljesen akadt. Logikusnak tűnt a fonott főzsinór használata, amely még határozottabb fárasztást is biztosít, hiszen ezzel nagyobb biztonsággal fordítható el az akadó mellől a hal.
No, nem ragozom hosszasan, a második fordulóban 81 db halat fogtam a szektorom egyik legrosszabb helyéről, azaz majdnem dupla annyit, mint az első fordulóban (amikor monofil főzsinórt használtam)! A rontott kapásaim száma töredéke volt az előző napihoz képest. Észrevétlen esemény vagy üresen kivett horog nem volt. Ha akadót fogtam, egy határozott mozdulattal kiszabadíthattam abból végszerelékem. Elképedve tapasztaltam, hogy csak pozitív tulajdonságai voltak. A halvesztésem a lágy feedereknek köszönhetően szinte minimális volt. Persze ehhez hozzátartozott az is, hogy a halak szája itt kőkemény volt. Idehaza egy lágy szájú dévérnél nem biztos, hogy előnyős a telibe felrakott fonott zsinór, de egy biztos, olyan kapásokat mutat meg, amelyeket eddig nem láthattunk!
Kicsi horog vagy nagy horog?
Mi finomszerelékes horgászok vagyunk, nem kérdés, hogy a lehető legkisebb horoggal vesszük üldözőbe a halakat. Ez általában 14-16 körüli horgokat jelent. Elképedve tapasztaltuk az edzéseken, hogy a nagyobb, 10-12-es horgokat is megeszik a halak, sőt sokkal biztonságosabb lett a megfogásuk, kevesebb lett a halvesztés. DE… azt gondoltuk, majd a versenyen úgyis lefinomodnak, nem szabad ezzel foglalkozni… így nem is nagyon mertük felvállalni. Ezzel szemben az angolok mindegyike 10-es méretű horgot használt és csak csalit váltogatták rajta. Ha bodorka volt az etetésen, egy szem piros csontit fűztek fel a horog szárára, míg ha már dévérre is lehetett számítani 1-3 szál vékony gilisztával csaliztak. Tudomásul kell venni, hogy nem a horog mérete, hanem annak súlya számít! A modern horoggyártás lehetővé teszi, hogy ultra vékony, mégis erős, nagy(nak tűnő) horgokkal horgászhassunk, amelyek halmegtartási esélyei sokkal jobbak, mint egy kisebb horogé. Miért fontos ez? Mert kapása van majdnem mindenkinek, csak az nem mindegy, hogy 100 kapásból 80, vagy pedig 50 db hal kerül végül partra!
Érdemes elgondolkodni és akár a saját horgászataik során is kipróbálni az itt felsorolt „apróságokat”, mert bizony a lényeg mindig a részletekben bújik meg!
Csapat végeredmény:
1. helyezett: Anglia, 26 pont, 110.109 gramm, 953 darab hal
2. helyezett: Írország, 62 pont, 87.233 gramm, 1.331 darab hal
3. helyezett: Hollandia, 77 pont, 81.109 gramm, 567 darab hal
...
8. helyezett: Magyarország, 99 pont, 63.199 gramm, 675 darab hal
Egyéni végeredmény:
1. helyezett: Steve Ringer, Anglia, 2 pont
2. helyezett: Felix Scheuermann, Németország, 3 pont
3. helyezett: Mick Vials, Anglia, 3 pont
...
15. helyezett: Döme Gábor, 10 pont
38. helyezett: Erdei Attila, 19 pont
55. helyezett: Sivák Mátyás, 23 pont
67. helyezett: Novák János, 26 pont
Siroki Dávid és Vidó Ferenc egy fordulót horgászott
Természetesen erre a VB-re se juthatott volna ki a magyar csapat a támogatók segítsége nélkül! Köszönetet mondunk a Carp Zoom, Deáky Fishing Tackle, Haldorádó, Magyar Horgász, Magyar Olimpiai Bizottság, Maros Mix, MOHOSZ, The Fishing & Hunting Channel és a Walterland cégeknek az áldozatos segítségért!
Írta: Döme Gábor
Fotók: Csapi Károly, Takács Péter
Videó: Takács Péter
