A Duna fővárosi szakasza már számos meglepetést okozott nekem az elmúlt évek során, de arra magam sem számítottam, hogy itt egyszer majd célzottan egy olyan halfaj nyomába eredhetek, melynek jelenléte a belváros örökös nyüzsgő zajában, a betonteknőbe kényszerített folyóban sokáig elképzelhetetlen volt. A jelentős hajóforgalom által keltett állandó hullámzás közepette és a sziklákkal, bazaltkövekkel kirakott rakparton már önmagában a horgászat sem könnyű feladat, de az itt átélt feledhetetlen élmények minden nehézséget megérnek. Tartsatok hát velem, s ebben a kis cikkben elétek tárulnak e horgászataim legszebb pillanatai…
Előzmények: Egy októberi napon horgászbarátommal látogatást tettünk a Duna belvárosi szakaszára, egészen pontosan az Erzsébet híd pesti hídfőjének közelébe. A mély és közepesen erős sodrású vízben kiváló lehetőségünk akadt szebbnél szebb márnákat fogni, de egy nem várt esemény alaposan felforgatatta a horgászatunkat. Történt ugyanis, hogy horgászbarátom néhány nappal korábban arról számolt be, hogy egy hatalmas hallal küzdött, de megfelelő méretű merítő hiányában nem sikerült szákba terelni, így a fárasztás kudarcba fulladt, a csatát végül a hal nyerte meg. Természetesen azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hogy milyen hal lehetett az, amely a kenyeret felvette és az őszi időszak derekán, a belvárosi Duna-szakasz kellős közepén. Egy pillanatra magam sem hittem a fülemnek, mikor kiderült, hogy egy hatalmas amur, amelyet végül nem sikerült lencsevégre kapni. „Amur a belvárosi Dunán, októberben?”, tettem fel magamban a kérdést, ám a körülményeket látva azonnal eloszlottak a kételyeim. A pesti rakparton hatalmas hajók állomásoznak, melyek nagy része szállodaként és étteremként is üzemel. Ezekről a hajókról mindig jut valamennyi táplálék a folyóba, ami a konyháról megmarad, illetve az esti vacsora utáni ételmaradékok is gyakran itt kötnek ki, mintegy svédasztalt kínálva az itt élő halak számára. Évtizedekkel ezelőtt a szennyvízkifolyók környékét lepték el a dunai halak, és a bőséges táplálék egész évben ott tartotta őket, a horgászok nem kis örömére. Ahol a hal rendszeresen talál élelmet, és még búvóhely is akad számára, ott hosszú ideig képes tartózkodni. Márpedig az átlagosan 6 méter körüli mélység és a meder alján található sziklák, fatuskók, akadók, illetve a folyamatos táplálékforrás kiváló alapjai ezeknek a feltételeknek. Egy komolyabb áradás természetesen átírja a forgatókönyvet, de amint visszahúzódik a folyó a megszokott medrébe és egy átlagos, stabil vízállás alakul ki, a halak is visszatérnek korábbi helyükre. Mivel a legtöbb vízbe kerülő ételmaradék általában a tésztafélék, kenyér, illetve felvágott, így nem volt kérdés, hogy ezek valamelyikét kínáljuk fel a halak számára, hiszen általában jól ismerik, és rendszerint gyanútlanul veszik fel. A végszerelékünket sem bonyolítottuk túl, hiszen egy alig 100-150 grammos kosár bőven elegendő volt, hogy stabilan megálljon a mély, csendesen áramló vízben. A kosárba bármely meglepő, de csak szimplán némi kenyérhéj került, míg a 6-os méretű, széles öblű horgon szeletelt paprikás szalámit, Pannónia sajtot, vagy éppen kenyérkockát kínáltunk fel. Utóbbi csalétek tekintetében voltak némi fenntartásaim, mert nem voltam biztos abban, hogy a folyó vízben a kenyér tartósan is megmaradhat a horgon. Természetesen az sem mindegy, hogy a kenyeret miképpen kínáljuk fel, hiszen a paduchorgászat során alkalmazott úsztatós módszernél a friss kenyérbélből készített ún. kenyérrózsa az egyik legkiválóbb csalétek, de e körülmények között ez nem jöhetett számításba. A délután folyamán szép márnákat tudtam fogni különféle felvágottakkal, míg horgásztársam kenyérkockával próbálkozott.
Már jócskán az esti órákban jártunk, mikor Patrik botja, melyen a kenyérkockát kínálta fel, kapást jelzett. A bevágást követően elsőre egy termetes márnára gyanakodtunk, azonban megjegyeztem, hogy ennek a halnak a viselkedése szokatlan, és túl gyorsan közelít felénk. Azt hiszem, mindkettőnk pulzusa egy szemvillanás alatt az egekbe szökött, mikor megpillantottuk a hűs Duna erősen hullámzó felszínén ellenfelünket. „Imi, itt az amur!”, kiáltott fel, s ekkortól vált igazán izgalmassá a kirohanásokkal teli fárasztás. Halunk villámgyorsan a sodrásba vette az irányt, erőteljes kirohanásai még a lehűlő vízben sem hagytak alább, kitartóan próbált menekülni. Mindeközben minden igyekezetemmel próbáltam nyugtatni és biztatni horgásztársamat, hiszen ha ezt a halat sikerül megmeríteni és matracra emelni, az számára egy történelmi pillanat lesz, mert még soha életében nem fogott amurt a Dunán az aktuális horgászatot megelőzően. Patrikkal kiváló a kapcsolatunk: fiatal kora ellenére kiváló szaktudás és dunai ismeret birtokosa, egy korábbi horgászat során ismertük meg egymást, ahol rögtön kiderült, hogy remekül együtt tudunk működni, így tapasztalatainkat átadva, egymást segítve sok szép horgászatunk lesz a jövőben. Bevallom őszintén, szinte remegtem az izgalomtól, és még a rakparton összegyűlt járókelők is nekünk drukkoltak. Amikor újra megpillantottuk a fáradni látszó amurt, elhatároztam, hogy nem várok tovább, megmerítem. A kövezés szélére léptem, a vadul hullámzó folyó a cipőmet csapkodta, de nem tétlenkedhettem tovább. Talán ez lehet az első és utolsó lehetőség, mert nem tudtuk, hogyan akadt a horog. Sikerült! Hatalmas „Igen!” és „Ez az!” kiáltás, taps és üdvrivalgás a rakpartról, szákba került Patrik élete első amurja a Dunán. Sokáig nem tértünk magunkhoz, annyira remegtünk az izgalomtól a hűvös, szeles őszi estén, de ezekért a pillanatokért megérte. Egy rövid kis videó és fotózás után igyekeztünk a halat kíméletesen visszaengedni, mely kisvártatva elmerült a folyóban, visszakapva szabadságát, feledhetetlen élményt ránk hagyva. A nem mindennapi siker után hosszasan megöleltük egymást, és még órákig beszéltünk közös munkánk sikeréről.
Elhatároztam, hogy az itt szerzett élményeket és tapasztalatokat megpróbálom újra átélni, és ezúttal célzott amurhorgászatra szánom el magam a belvárosi Dunán. A nyár közepén, a délutáni rekkenő hőségben érkeztem a folyó partjára, hogy megfelelő helyet találjak. Gyakorlatilag minden adott volt egy tökéletes horgászathoz. A vízállás kedvező volt, a környéken jöttek-mentek a hatalmas szállodahajók, kirándulóhajók, s bár a város zajának szüntelen zúgása hallatszott a füleimben, mégis volt valami különleges varázsa annak, hogy visszatértem arra helyre, mely számos meglepetést okozott már az elmúlt években. Horgászatom célja ezen a napon egyértelmű volt: amurt akarok fogni, minden áron. De hogyan csináljam? Vajon tényleg sikerülhet, vagy az elmúlt ősszel csak szerencsénk volt? Tudatosan felvázoltam magamban, hogy mit kell tennem, hogy sikerrel járjak ezen a napon, ezért alaposan megfontoltam e horgászat minden mozzanatát. Tisztában voltam azzal, hogy az itt állomásozó hajókról kora este biztosan kerül majd be olyan táplálék a vízbe, mely felkeltheti a halak – ezen belül az amur – figyelmét, de teljesen azért nem bízhattam abban, hogy ez némi saját etetés nélkül is sikerül majd. Egy Deeper Chirp Plus halradar segítségével átvizsgáltam az előttem elterülő szakaszt, hogy megtudjam, milyen mélységek, esetleg akadók találhatók a fenéken. A helyszín jellegzetessége, hogy a hatalmas bazaltkövekkel kirakott part ennél a vízállásnál meredeken mélyül 6 méter körüli mélységre, és közvetlenül ezt az első törést tudom meghorgászni, melyhez alig néhány méteres dobótáv elegendő, tehát gyakorlatilag a benyúló kőláb elé kerül a végszerelék. A mélységet egyébként szemléltetik a közelben álló, nagy merülési mélységű utasszállító hajók is. Alapozó etetésként alig egy kilogramm saját készítésű fermentált kukoricát juttattam be egy kifejezetten erre a célra alkalmas kosár segítségével. Mivel a folyó sodrása ezen a részen a kis táv miatt nem annyira jelentős, bízhattam abban, hogy az etetés nem sodródik el, és idővel a célhalaim is rátalálnak. A horgászatra az eddig jól megszokott Team Feeder by Döme - Big River 390 RXH botok és az ugyancsak Big River széria LCS 6000-es orsók párosait választottam. Ez a páros évek óta megbízható és hű társam volt a sikeres márna-, illetve jelen esetben az amurhorgászatokon, és nagy titkot nem árulok el: ezúttal is remekül állták a próbát. Az orsók dobjára 0,24 mm-es fonott főzsinór került, mely lényegesen jobban közvetíti a legkisebb kapásokat is a szinte zéró nyúlási tényezőjének köszönhetően, Nem mellékes az sem, hogy az elakadt végszereléket nagyobb hatékonysággal tudtam kiszabadítani, mint korábban, és a kövek, kagylók dörzsölő hatásainak is jobban ellenáll. Ilyen körülmények között nincs lehetőség finomkodni, hiszen a megakasztott halat minél gyorsabban fel kell húzni a mélységből, mielőtt a kövek közé vagy más akadóba húzza a végszerelékünket.
No de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, hogy milyen csalogatóanyagok kerültek terítékre. A horgászatot megelőzően már tettem néhány próbát a legkülönfélébb csalikkal. Felkínáltam többek között sajtot, bojlikat, pop-up csalikat, tigrismogyorót, illetve fűzött kukoricát, ám a várva várt hal nem érkezett meg, csupán márnákat tudtam ezekkel fogni. Ezen a horgászaton viszont nem ők voltak a célhalaim. Valami másra vágytam, valami egészen különlegesre. Elhatároztam, hogy horgászbarátommal átélt sikereinkre támaszkodva jómagam is kenyeret kínálok fel. Többféle módon kipróbáltam, hogy miképpen lehetne a kenyeret úgy felkínálni a fenéken, hogy tartósan meg is maradjon. Évekkel ezelőtt például friss kenyérbelet gyúrtam össze pálpusztai sajttal, majd 2-3 centiméteres orvosi géz darabkákba dolgoztam bele, mely kiválóan megtartotta a horgon a márnák számára igencsak csábítónak bizonyuló falatot. Jelen esetben viszont a kenyér héját tartottam jó megoldásnak, de igazán jónak akkor tűnt, mikor a két kenyérhéj kockát belső felükkel egymásba fordítva, kissé összenyomva kínáltam fel, mégpedig úgy, hogy a horog az egyik kocka héján keresztül hatol be, és a másik kocka héját átszúrva fordul ki. Ezzel a megoldással a széles öblű, kellően nagyméretű horog tökéletesen egyben tartja a kenyeret, mely akár félórát is kibír a vízben. Fontos, hogy kizárólag a friss, puha, szinte még meleg kenyér alkalmas arra, hogy hosszú ideig megmaradjon a horgon. A kiszáradt, szétfoszló kenyér használhatatlan erre a célra, legfeljebb a kosárba tudjuk belepréselni. Érdemes tehát a csalinak szánt kenyeret frissen beszerezni és horgászathoz megfelelő állapotban tartani. A 0,30 mm-es monofil zsinórból kötött horogelőke hossza alig 30 cm, mely sokaknak talán furán hangzik, azonban a tapasztalataim és a sikerek azt igazolják, hogy bevált. Sokáig kísérleteztem 50, 60 vagy akár 80 centiméteres előkével is, azonban ezekkel nem tudtam átütő sikert elérni, ha kenyérkockával horgásztam. Mivel a felkínált kenyérkocka viszonylag sérülékeny, és a halak észrevétlenül is le tudják szedni a horogról, kipróbáltam ezt az egészen rövid előkét, mellyel lényegesen több halat tudtam megfogni. Szinte abban a pillanatban, amikor a hal felszippantja a csalit, a horognak akadnia kell – hasonlóan a method módszerhez –, máskülönben csak az üres horog marad hátra, és mindhiába várjuk a kapást.
Mire mindent előkészítettem, már késő délután volt, kezdődhetett egy reményteli, célzott dunai amurhorgászat. Folyton csak az járt a fejemben, hogy mennyire szeretném megfogni első belvárosi amuromat, és úgy éreztem, ezen a napon minden körülmény adott volt ehhez. Izgatottam vágtam hát neki a késő esti órákig tervezett horgászatomnak. Természetesen nem csak szép és jó dolgok történnek egy horgászaton, hiszen folyton azzal szembesülök, hogy szeretett folyóm partján tetemes mennyiségű hulladék hever – mindenhol törött üvegek és műanyag palackok, gyorséttermi csomagolóanyagok, a teljesség igénye nélkül – amerre csak a szem ellát. A körülöttem található szemetet természetesen ezúttal is összegyűjtöttem, ami alig néhány négyzetméternyi területet jelentett, mégis két darab 160 literes szemetes zsák telt meg, mire elfogadható rendet teremtettem magam körül. Sajnos az emberi trehányság és a mérhetetlen szemetelés ökológiai nyomai már örökre kitörölhetetlen szégyenfoltjai lesznek a jövendőbeli világunknak.
A bedobást követően gyakran elkalandoznak a gondolataim, sokszor új tervek születnek vagy éppen a múltbeli emlékek elevenülnek fel bennem. Manapság már az is természetes, hogy a kapásra várva az interneten böngészünk, vagy éppen üzenetet váltunk hozzátartozóinkkal, barátainkkal, ami teljesen elvonhatja a figyelmet a horgászatról, lemaradhatunk egy olyan kapásról, melyen akár életünk egyik legszebb fogása múlhat. Gyakran esem jómagam is ebbe a hibába, talán egyetlen kivétel az, amikor versenyen ülök, vagy ha aktív horgászatot űzök, azaz úsztatok vagy pergetek. Mindezek ellenére ebben is igyekszem fejlődni, ezzel is teljesen átadva magam a vízparti élményeknek. Pont egy böngészés miatt maradtam le az első kapásomról, mikor arra lettem figyelmes, hogy bot spicce kiegyenesedik. Bánatomra már csak az üres végszereléket csévéltem ki. Lehet, hogy amur volt? Lehet, hogy ez volt az a hal, amire évek óta vártam, és most elszalasztottam a lehetőséget? Ha így volt, csakis saját magam okolhatom. Ez így nem mehet tovább. Kikapcsoltam a telefonon az internet kapcsolatot, majd a táskám mélyére csúsztattam. Sokszor éreztem késztetést, hogy kivegyem és megnézzem az üzeneteket, de erősnek kellett maradnom, és csak azt mondogattam magamban: nem és nem. Itt a lehetőség előttem, nem hibázhatom el.
Mindkét készséget frissítettem, a kosarakba kenyérhéjat tömtem, a horgokat felcsaliztam, majd a bedobást követően türelmesen vártam, egyetlen pillanatra sem vesztettem el a koncentrációmat. Nagyjából 15 perc telhetett el, este 7 óta tájékán járt az idő, mikor az egyik botom újfent kapást jelzett. Egy villámgyors, hatalmas ütés a spiccen, majd másodperceken belül kettő hasonló. A következő pillanatban már az orsóm nyeletőfékje is megszólalt. A botot megemelve komoly ellenállásba ütköztem erőteljes rántások közepette. Halam a sodrásba igyekezett, majd hirtelen irányt váltott. Valahogy éreztem, hogy itt valami különleges dolog van készülőben. Ez nem lehet márna, és a ponty is teljesen másképp viselkedik. Már egészen közel járt az ellenfelem, amikor ismét elemi erővel a folyó közepe felé vette az irányt. Mi lehet ez? Ezúttal is remegtem az izgalomtól. Egy hatalmas márna lehet a horgon? Vagy talán… nem, az nem lehet. A mai első halam és rögtön ilyen elemi erejű kirohanásokkal? Aztán egyszer csak megpillantottam. Azt a halat, amelyért jöttem, amelyre vártam. Amur… te jóságos ég, amur. Nem hittem a szememnek. Orsóm fékjét kissé meglazítottam, nehogy egy hirtelen kirohanás után kipattanjon a horgom hal szájából. Feszült és izgalommal teli pillanatok voltak, egész testem remegett, de türelmesnek kellett maradnom, mert az amur csaknem 25 perc után sem adta fel. Végig abban bíztam és reménykedtem, hogy a horog stabilan ül, csak bírja ki a merítésig. Egy elvonuló szállodahajó hatalmas hullámokat korbácsolt a folyón, megnehezítve az egyébként is körülményes merítést. A bazaltkövek között gyors léptekkel közelítettem meg a partot, a hullámzó folyó pedig bokáig beborított. Abban a pillanatban ennek nem tudtam komoly jelentőséget tulajdonítani, csakis arra koncentráltam, hogy sikerüljön megmeríteni azt a halat, amelyet annyira vártam. Sikerült! Szavakba írni és kimondani sem lehet, mennyire örültem, mikor az első belvárosi dunai amuromat matracra fektettem. A horog kiválóan akadt, a rövid előke kiállta a próbát, az etetőkosárban még ott volt a kenyérhéj egy része. Hihetetlen boldog voltam és még a rakpartról is kaptam drukkolást a fárasztás alatt. A számomra történelmi pillanatot néhány fotóval megörökítettük, majd a halat útjára engedtem, mindeközben rendkívül felemelő érzés volt a néhány fős női társaságból jövő taps és gratuláció a hal elengedésének pillanatában. Úgy elérzékenyültem, és éreztem, most már történhet bármi, a kitűzött célom és az álmaim ezen a napon már valóra váltak. Az este folyamán még néhány márnát tudtam fogni, aztán elcsendesedett a part és hazaindultam, mert másnap hajnalban dolgozni kellett menni.
Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani. Így hát úgy döntöttem, hogy másnap is visszatérek, hátha tartogat még számomra valami különlegeset az öreg folyó…
Másnap egy kicsit elhúzódtak a tennivalóim, így már csak a naplemente után tudtam kiérni a Dunára. Egy ideig fontolgattam, hogy mégis otthon maradok, de egy közelgő áradás miatt úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget, amíg kedvező a vízállás, illetve a következő napon csak délutánra kellett munkába mennem, ezért az éjszaka első felében is horgászhattam. A stratégián nem változtattam, viszont otthon felejtettem az alapozó etetésre szánt erjesztett kukoricát. Tulajdonképpen egy cseppet sem aggódtam emiatt, hiszen pont láttam, hogy a közeli hajóról ételmaradékokat öntenek a folyóba. Meg is jegyeztem magamban, hogy ekkora „etetőhajó” a világon még egy nincs, és ez garantáltan működik. Már jócskán besötétedett, amikor az első bedobáson túl voltam. Az előző napon történtek még mindig lázban tartottak, de ami nem sokkal este fél 10 előtt történt, az már valóságos csoda volt. Első dobás, első hal, és még a kapás is szinte ugyanolyan volt, mint az előző napi amurfogás alkalmával. Egy gyors ütés, aztán kettő, majd szinte füstöl az orsó fékje. Ez a hal nem tréfált, s bár könnyedén megmutatta magát a 6 méteres vízből, több mint félórás küzdelem után ért véget a csata, mire egyedül meg tudtam meríteni az újabb csodálatos dunai amurt. Ez nem lehet igaz, tényleg azt hittem, hogy álmodom.
Két nap, két amur a fővárosi Dunán. Végtelenül egyszerű módszerrel, és mindössze két szem kenyérkockával. Kell ennél több, lehet ezt még fokozni?
A folytatásban már újabb amur nem érkezett, így hát kissé beljebb próbálkoztam, ahol csodaszép márnákat tudtam fogni, egy gyakorlatilag tökéletesre sikeredett éjszakán.
Utóbbi éveim egyik legizgalmasabb horgászatai voltak ezek, és a fővárosi Duna újfent ismételte önmagát: kiszámíthatatlan, rapszodikus, kiismerhetetlen, örök rejtély, így hát ki tudja: talán születhetnek itt még újabb pesti mesék.
Írta: Holler Imre
Fotók: Holler Imre
