Ebben az évben már két alkalommal horgásztam kedvenc vadvizemen, de úgy éreztem, hogy még egyszer vissza kell térnem. Az elhatározást gyors tervezés követte, és október közepén, egy esős reggelen Jani barátommal együtt vágtunk neki a hosszú útnak. Jani ritkán jön horgásztúrára, sok munkája és elfoglaltsága miatt maximum évi egy alkalom fér bele, így szerettem volna hozzásegíteni néhány fogáshoz, hiszen tíz kilogramm feletti pontyot nem fogott még mindezidáig. Hogy ez vajon sikerült-e? Az írásból minden kiderül!
A megérkezést követően gyors terepszemlét tartottunk és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a mélyebb szakaszt választjuk, ebben bíztunk jobban. Egy-egy botot mindketten Black Squid, a másikat pedig Édes Ananász bojlival csaliztuk egy szemes (szóló), illetve és hóember kivitelben. A kiszemelt helyekre néhány maréknyi etetést szórtunk mely ezen bojlikból, tigrismogyoróból és halibut pelletből állt, melyet egy doboz csemegekukoricával próbáltam még érdekesebbé tenni a halak számára.
Van egyfajta sajátos hangulata ezeknek az őszi horgászatoknak, a hulló falevelek borította víz szépen letisztul, de nincs idő túl sokáig gyönyörködni benne, a rövidülő nappalok mellett sietni kell a táborépítéssel, hogy mindenre jusson elég idő, hisz a szürkületre már szerettük volna, ha minden a helyére kerül és ezt ráadásul borongós időben és szemerkélő esőbe végezhettük.
Már igencsak szürkült, mire az utolsó szerelék is a helyére került. Kíváncsian vártuk, mikor jelentkezik az első érdeklődő. Kényelmesen megvacsoráztuk, még egy kicsit beszélgettünk, aztán szép lassan elnyomott minket a fáradtság. Éjféltájt körbenéztem a botok környékén, nem akartam elhinni, hogy még mindig semmi - ennyi idő alatt azért már szokott lenni legalább egy kapás. Visszafeküdtem, aztán fél három táján végre meghallottam az oly kedves hangot, amiért bármikor félbeszakítom legszebb álmaimat is.
Próbáltam a lehető leggyorsabban reagálni a kapásra, melyből majdnem úszás lett, de azért sikerült megállnom a meredek parton a víz szélénél. Mielőtt ráemeltem volna a botra, már fogtam is le a dobot, hiszen itt sokszor minden centiméter számít, hogy hol sikerül megállítani a hazai pályán játszó pikkelyeseket. A bot felemelése után éreztem, hogy sikerül elfordítani a halat a vízbe dőlt fától. Szép lassan közeledett a lábam elé, míg bele nem csúszott a merítőbe. Nem volt egy óriás, talán ha hat kilogramm lehetett, de azért örültünk neki, hisz csak egy vadvízen vagyunk, ahol minden fogást nagyon meg kell becsülni, főleg ilyenkor, az ősz derekán. Gyorsan visszadobtam a szereléket, melynek horgára kis PVA csomagot akasztottam, ezzel szerettem volna pár szem bojlit bejuttatni a horog köré. Amint helyreállt a rend, újból nyugovóra tértünk. Innentől kezdve egész gördülékenyen jöttek a kapások, reggelig további négy pikkelyes csúszott a merítőnkbe, melyeknek örültünk, de azért hiányoltam a bandanagyot, az eddigi fogások igencsak egy méretből adódtak össze.
Reggel megbeszéltük a tapasztalatokat: meghökkentő volt, hogy az eddigi jól működő tintahalas bojli iránt most sokkal kisebb érdeklődést tanúsítottak pikkelyes barátaink, ezzel szemben az ananászos ízesítés nagyon szépen adta a halakat. A nappali órák úgy teltek, ahogy itt már megszoktuk: csendesen, zavartalanul. Aztán ahogyan eltűnt a Nap a horizonton, a víz megélénkült, imitt-amott pontyugrások törték meg az éjszaka csendjét. A kapások szinte óramű pontossággal érkeztek kétóránként. A halak többségét könnyedén ki tudtuk fárasztani, ám volt azért közöttük egy-két vadabb egyed is, mely meg se állt a vízbe dőlt fák lombjáig. Ezeknél muszáj volt csónakba szállni és némi gubancolás árán sikerült megmenteni a halakat.
A kapások számával meg voltunk elégedve, viszont a halak méretéről már sajnos nem mondhattuk el ugyanezt, ugyanis a legnagyobb fogásunk sem volt sokkal több, mint hat kilogramm. Ezért az utolsó éjszakára kicsit módosítottunk, minden szerelékünkkel a mélyebb vizet céloztuk meg és csak annyit etettünk, amennyi a PVA hálóban még nem akadályozta a pontos dobást. Ahogy besötétedett, Jani jobbos botján erős, húzós kapás jelentkezett. Amint felemelte a botot, már szólt is, hogy csónakból fárasszuk ki, mert jó hal lesz. Pillanatok alatt a hal felett voltunk, ami először a vízbe dőlt fát célozta meg - melyből sikerült kifűznöm a zsinórt -, majd egy töklevél-csokor mozgása mutatta a menekülő irányát. Lassan ettől is sikerült megszabadítani, és egy gyönyörű, hosszú nyurgaponty ezüstös teste törte át a víztükröt. Nagyon örültünk neki mindketten, keményen megdolgoztunk ezért a fogásért. Nagyon szurkoltam a mérlegnek, bíztam benne, hogy barátomnak sikerül az egyéni rekorddöntés. A mérleg nyelve 11,44 kg-nál állt meg! Janival nagyon boldogok voltunk, hiszen meglett az egyéni rekordja egy fantasztikus természetes vízen. Reggelig sikerült még néhány kisebb pontyot szákba terelnünk, de már meg sem közelítették a bandanagyot.
Reggel elégedetten kezdtünk neki az összepakolásnak, hiszen ismét egy nehéz, de eredményes túrán vagyunk túl kedvenc vizemen, melyre alig várom, hogy visszatérhessek tavasszal, hiszen az igazi Big Boss, a 20+ még várat magára, de ami késik…
Főbb tapasztalatok:
E túra egyik legnagyobb tapasztalata az volt, hogy ne féljünk a tiszta víztől és az élénk színű csaliktól, mert bizony, ha kellő nyugalom van a kiszemelt hely körül, a pontyok szívesen csemegéznek belőle. Soha ne ragaszkodjunk egyféle csalihoz! Nekem itt a Black Squid bojli nagy favorit volt a korábbi túrákon, viszont ha nem kétféle bojlival indultam volna útnak, hanem csak a megszokottra hagyatkozom, akkor az harmadannyi kapást és megfogott halat jelentett volna.
Írta: Haskó Tamás
Fotó: Szabó János, Haskó Tamás
