Több éve járok egyazon Duna-ágra horgászni a Szigetközben, nagyon szeretem az itteni élővilágot, nyugalmat, mely ezt a környezetet jellemzi. Az itt töltött túrák alkalmával több kilométernyi szakaszt horgásztam végig. Volt, ahol több és volt, ahol kevesebb halat sikerült fognom, de azért sosem panaszkodhattam, hiszen minden túrám eredményesen zárult. Viszont a mostani nagyon meglepő és egyben bosszantó eredményt adott, melyet szeretnék veletek is megosztani.
A történet ott kezdődött, hogy június elején egy jó hangulatú, sikeres túrán vettünk itt részt két barátommal és még a hazavezető úton megbeszéltük, hogy hamarosan vissza kellene térnünk. Szó szót követett, és július közepén ismét útra keltünk, tele reményekkel, hiszen az előző alkalommal nagyon szép pontyokat sikerült megfognunk és még a tíz felettiek is tiszteletüket tették egy-két rövid „látogatásra”.
Az érkezést úgy terveztük, hogy kora délután érjünk a helyszínre, így kényelmesen fel tudtuk állítani a tábort, melyet egy hirtelen érkezett felhőszakadás azonnal le is tesztelt. Késő délután tudtunk elkezdeni a felszerelésünkkel foglalkozni. Lajos barátom mellettem, Pista pedig tőlünk nagyjából húsz méterrel lejjebb foglalt helyet. Megetettem a kiszemelt területet, mely megegyezett az előző horgászatom helyével. Akkor sikerült jól körbetapogatnom ezt a területet, és nem volt gond a nagyobb pontyok akadóktól elfordítása sem. A törés tetejét etettem és egy bottal ezt horgásztam egy szem Black Squid bojli és egy 11 mm-es Quatro Pop Up tintahalas csali kombinációjával. A másik felszerelésemmel a törés alját céloztam meg, melyet nem etettem csak PVA hálóból készített kis csomagocskát akasztottam a horogra bedobás előtt, melyet főzött Black Squid és 20 mm-es halibut pellettel töltöttem meg. Ugyanezzel a bojlival csaliztam - melyet a dobozos változatból vettem ki - és ezzel is etettem.
Este hét óra tájt már minden a helyén volt, kíváncsian vártuk az első akciót, ami nem is váratott magára sokat: kilenc óra után egy picivel füstülős kapással jelentkezett a bal oldali botomon a mederből. Azonnal ráfogtam a dobra, majd megpróbáltam felemelni a botot, de az már félúton megállt a halban, ami sajnos csak ment és ment, ameddig el nem érte a fát. Egyszerűen képtelen voltam megállítani, egy darabig még közvetve éreztem, majd csónakból válogattam ki a fában feltekert szerelékemet, melyet egy kiegyenesedett horog zárt. Kicsit bosszús voltam, de máskor is előfordult már ehhez hasonló eset. Gondoltam, majd a következő kapást sikerült megfogni. Igen, én ezt így gondoltam, a halak már kevésbé, ugyanis éjfél környékén megismételtem az előző kapást és annak folytatását is. Az újraszerelés után már nehéz lett volna visszaaludni, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy már 2:0 a halak javára. Már bőven világos volt, amikor ismét kapásom volt. Éjszaka már kimondottan kemény fékkel tettem le a botot, hogy minél kevesebb zsinórt tudjon lopni a hal a kapás folyamán. Ahogyan beleemeltem, már csak közvetve éreztem a halat, de erősen ellentartottam neki és szép lassan kirúgta magát az ágak közül, így sikerült a tiszta területre korlátoznom a fárasztást. Még egy pár kört megtett, aztán a merítőben kötött ki az ötös forma tükrös. „No, ez már valami”, gondoltam magamban.
Reggeli közben beszéltük meg az éjszaka történteket. Pista is hasonlóan „kellemes” tapasztalatokról számolt be. Napközben és este tovább nőtt a különbség a kapások és fogások között, hihetetlen volt, mintha kicserélték volna a halakat. Egyszerűen lehetetlen volt megállítani a megakasztott pontyokat, hiába próbáltunk távolabb horgászni az akadóktól, valahogy az eredmény szinte mindig ugyanaz volt. Annak a pár halnak, melyet sikerült megszákolnunk, nagyon tudtunk örülni, ezek a halak egy kivételével mind nyurgapontyok voltak.
Hogy mi a tanulsága egy ilyen nehéz, halvesztésekkel teli túrának? Elsősorban jól vizsgáztak a kiválasztott csalik, hiszen a kapások számára nem lehetett panaszunk. Három nap alatt huszonnégy kapásunk volt összesen, ami egy igazi vadvízen szerintem kimagasló eredménynek számítana, viszont ebből négy halat sikerült átmenetileg a pontymatracra kényszerítenünk… Meglepően nagy volt a különbség a két szerelékem között, pedig csupán másfél méter volt köztük a távolság. A kapások döntő többsége a mederben lévő, etetés nélküli szerelékemre érkezett. A megtapasztaltak rengeteg motivációt adnak, hogy visszatérjek még az idén, hogy elégtételt vehessek ezektől a halaktól!
Írta: Haskó Tamás
Fotó: Barna Lajos, Nagy Gábor
