A hideg téli napokon jó ezeket a képeket visszanézni, ez mindig új reménységgel tölt el, hogy ismét nekivágjak! Több alkalommal jártam már ezen a vízen, de megfogadtam, hogy amint tudok, visszatérek. Így volt tavaly június közepén is, ami nem a pontyozás legjobb időszaka, mivel nagy volt a forróság, de ezen a bányatavon a nagy mélységnek köszönhetően nagyon jól lehet fogni a halakat ekkortájt is, ha megfelelő helyen próbálkozunk.
A lőkösházi kavicsbánya-tó a 60-as évek végén keletkezett, és azóta is folyamatosan bővülő vízterület. 2010-ben került mostani tulajdonosához. A 70-es években az itt dolgozó bányászok már 10 kg körüli nyurgapontyokat zsákmányoltak. A horgászható vízfelület jelenleg kb. 20 hektár. Átlagmélysége 15 m-re tehető, de a 2 m-től 22,5m-ig mindenféle vízmélység megtalálható benne. A fenék rendkívül változatos, nagy törések, hirtelen kiemelkedő púpok és akadók váltogatják egymást. Halállománya kiaknázatlan, de a próbahorgászatok során az átlagos pontyméret 5-9 kg-osra volt tehető. Persze szép számmal fogtak nagyobb, 10-15 kg-ot meghaladó példányokat is a horgászok, mostanra pedig nem ritkák a 20 kg feletti pontyok sem.
Érkezés után elsőként a tábor építésére került a sor, mivel hat napra érkeztünk a tóra, és a helykeresésre akartam szánni a legtöbb időt. A csónak összeállítása és birtokba vétele után el is indultunk a nyílt pálya irányába, ahol elengedhetetlen a megbízható halradar, ha meg akarjuk keresni a legjobb helyet a végszerelékünknek. Az aljzat nagyon változatos, hiszen ahogy elindultunk a parttól – ahol még csak 70-80 centiméteres volt a víz –, szinte azonnal elkezdett mélyülni, és határozott 13-14 métert mutatott a radar. Emiatt itt lehetetlen a tapogatórúd használata, de valamilyen módon meg kellett állapítani, hogy vajon milyen is a meder anyaga. Én ezt egy nehéz, 210 grammos ólom segítségével tapogattam ki. Ez a nagyméretű ólom és a feszesen tartott zsinór jól jelezte számomra a javarészt pattogós, kemény és a homokos, valamint az olykor iszaposabb aljzattípusokat (ez utóbbiból nagyon kevés volt). A meghorgászott helyeket korábbi tapasztalataim alapján kezdtük keresni, ami 6 és 9 méteres töréseket és platókat jelentett, illetve a radar is ebben a mélységben jelezte a pihenő halakat.
A tó házirendjét figyelembe véve állítottam össze a végszerelékeket: mivel a leadcore és a fonott zsinór sem engedélyezett (csakis horogelőke köthető a fonottból), a főzsinór végére 22 méter, úgynevezett leader zsinórt kötöttem az akadók és a kagylók ellen. Az egyszerűnek mondható szerelék nem állt másból, mint egy ólomkapocsból – ebbe aztán 170 grammos grippa ólmot akasztottam –, aminek szakítás esetén a végtelenségig kell csúszni, hiszen semmilyen ütköztetés nem lehet felette a halak védelme érdekében. Horogelőkének a már sokat bizonyított bevonatos zsinórokat és a jól bevált, öblös, garantáltan jól akadó Gamakatsu horgokat használtam nagy megelégedéssel, mivel a halvesztésem ezekkel jelentéktelen volt.
Amint a szerelékek a helyükre kerültek, szinte azonnal elkezdtek visítani a jelzők. Az első halam egy kisebb, 7-es forma bajszos volt, lehetett is rögtön csónakba pattanni, majd haladni a hal irányába. Itt szinte elengedhetetlen és ajánlott is a csónakos fárasztás, mert a meder egyenetlensége miatt szinte lehetetlen a pontyokat sérülés nélkül kivezetni, illetve az egy-egy púpon való esetleges áthúzás alkalmával könnyedén el tudjuk veszíteni a halat, valamint az egész szereléket is.
Mit is jelent itt a szintkülönbség? Olykor magam is meglepődtem, amikor az addig stabilan egyenletes mélységet mutató radar szerint pár méteren belül métereket, sőt volt, ahol tíz métert is változott a víz mélysége!
Visszahúzáskor már indokoltnak találtam növelni a csali méretét is, ami két szem Big Wafters golyót jelentett minimálisan megfaragva, így illesztettem össze őket. A kapások száma kicsit vissza is esett a nagyobb csali miatt, ezt már nem bírták a kisebb pontyok magukévá tenni.
Lassan bele is léptünk az első éjszakába, de nem tudtunk kapást kicsikarni a halakból. Valamiért mintha eltűntek volna a tóból, így téve üressé az éjszakai órákat. Ahogy a napsugarak megkezdték a vízoszlop átvilágítását, úgy jött meg a pontyok táplálkozási kedve is. Sorba elkezdtük fogni a szebbnél szebb pontyokat, de sajnos a méretük megállt maximum 12-14 kilogramm között.
Sokat töprengtem azon, hogy miként is lehetne a nagyobb halakat táplálkozásra bírni, de maradtam a jól bevált taktikámnál. Mivel a nagy pontyok voltak célkeresztben, dupla 24 mm-es wafters (aminek a faragását elhagytam) bojlival csaliztam, a másik botra pedig dupla 20-as golyót tettem jó messzire elengedve a horogtól. Az etetésem 20 mm-es főzött Black Squid és Spicy Red Liver bojliból, valamint 20-28 mm-es Halibut pelletekből állt, ezt egészítettem ki főtt kukoricával (ez utóbbit csak az egyik bójánál használtam). Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért használom az apró kukoricát, ha a nagy hal a cél.
Ez nem véletlen, meggyőződésem, hogy a nagy ponty is szívesen falatozik, ha talál apróbb szemeket a csali körül. A késő délutáni órákban egy hidegfront törte meg a kánikulát erős széllel és mennydörgéssel, amit jégeső is követett. Ahogy elvonult a vihar és elállt a szél, rögtön füstölős kapásra emeltem fel a botot, majd csónakba szálltam, hogy megkezdjem a 36 perces fárasztást a 16 méteres víz felett. Amikor beért a leader zsinór csomója, akkor már látható volt a hal, hogyan is küzd a horgon. Mit is mondhatnék… leírhatatlan a bányatavi fárasztás, szinte látni a hal minden mozdulatát, legyen szó akár 10-12 méteres mélységről is.
Ő van otthon, ismeri az élőhelyét és ki is használja azt, olykor tartja a mélységet, de van, hogy feljön, csap egyet, majd vissza megint. Így a szákolás is elég sokáig váratott magára, de amikor szákba került a ponty, igazi meglepetést okozott: széles, vastag, igazán zömök testű hal került a merítőbe, majd a csónakba, matracra. Partra érést követően fotózás és mérlegelés következett. Szákoláskor már láttam, hogy igen nagy a hal, de azt nem gondoltam volna, hogy egy új feljegyzést kell tennem a naplómba. Feljegyzés? Igen, ugyanis a hal súlya 20 kilogramm felett volt, és egy újabb vízterület került a naplóba, ahol 20 kg feletti pontyot fogtam. A fotózáshoz nem sokat gondolkoztam, hogy vízbe menjek-e a hallal. A vízben állós kép, valamint a visszaengedéses együtt úszás feledhetetlen volt. Ezek azok az emlékek, amikre büszkén gondol vissza az ember a hideg téli estéken.
Pici pihenés és a víz kémlelése után visszahúztam a kiválónak gondolt és már bizonyított helyre. A másik boton szinte semmi történés nem volt, ezért úgy határoztam, hogy azzal inkább megpróbálom a bokor szélét, ugyanis láttam egy-egy jobb pontyfordulást és -ugrást a sekély vízben, így figyelmem is a peremzónára összpontosult. Be is vittem a szereléket, majd óvatosan leraktam a gallyak közé, az akadó közepébe, aztán az kisebb etetésemmel megegyező keverékből hintettem rá egy maréknyit. Egy óra elteltével volt az első csippanásom rajta, de úgy döntöttem, hogy várok még vele.
Meg is érte várni, mivel egy 17,8 kg-os ponty tette magáévá a dupla csalit a sekély vízből!
Ezt követően a szél ismét feltámadt és a levegő is lehűlt kissé, így a pontyok kapókedve is jelentősen csökkent. A halak beálltak a mély részek vízoszlopának közepére, ahol lehetetlen volt megfogni őket, hiába próbálkoztam Zig szerelékkel, még ezzel sem bírtam halat fogni. Egyedül a szemközti, alig 30 méterre lévő rész 8 méteres vizéből tudtam halat fogni, de itt már visszafinomított végszerelékkel és csak egy szem wafters bojlival.
Ez is példa arra, hogy sok részletre figyelve és korábbi tapasztalatokra támaszkodva, valamint kellő türelemmel egy túra alatt is szinte minden esetben sikeresek lehetünk.
Erre a fantasztikus bányatóra még biztosan visszatérek!
