A történetet kezdhetném akár úgy is, hogy egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű ország apró kicsi szegletében volt egyszer egy varázslatos tó, amit ha az ember egyszer igazán mélyen a szívébe zár, soha többé ki nem törölhet onnét. A baráti találkozó lehetne akár mese is… elvarázsolt táj, még érző, természetet szerető emberek, fákkal, bokrokkal tarkított, közel 160 hektáros tőzegbánya tó. Minden adott ahhoz, hogy az ember 2012-ben itt, kicsiny hazánkban átéljen barátaival, családjával egy olyan kalandot, amelyet gyermekeink talán egyszer mesébe foglalnak majd és megkopott fényképek lapozgatása közben mesélgetnek egymásnak.
Az idei szezon első 4 napos túráját formálgattam fejemben, amikor április elején gondoltam egyet és arra a merész következtetésre jutottam, hogy a szokásos készülődést és izgalmakat kicsit fokozva az első túrán bevetek valami kis csalafintaságot. Ne gondoljon senki különleges dolgokra, nem a világot készülődtem megváltani, és még csak nem is valami olyant készülődtem tenni, amellyel beírom magamat a horgásztörténelem nagyjai közé. Éppen csak a magam horgászéletében éreztem azt, hogy eljött az idő, hogy saját készítésű bojlival vegyem üldözőbe kedvenc bajuszos barátaimat. Aki már megtapasztalta a csalikészítés első lépcsőfokainak buktatóit, az jól tudja, hogy mit éltem át a túrát megelőző néhány hétben, és milyen sok információ közül kellett kiválasztanom azt, ami csak az enyém marad, és amelyből aztán szeretnék a magam elgondolása szerint egy fogós kis csalit elkészíteni. Horgászbarátaim készséggel voltak segítségemre, és még Döme Gábor is biztatott a megálmodott, igencsak egyszerű bojlim fogósságát illetően. Egy nagy enciklopédiát betöltő információval láttak el engem, ebből kellett kiválasztanom azt, ami az én megérzéseim szerint a saját receptem lesz. Nem szeretnék elveszni a bojligyúrás szövevényes világában és történetemet sem szeretném túl unalmassá tenni annak részletezésével, talán csak annyit, hogy a végeredmény egy közepes beltartalmú, számomra még elérhető árú bojli lett, melynek főbb alapanyagait a Haldorádó kiváló termékeiből válogattam össze. A többféle recept közül elsőként a „Magyar Betyár” termékcsalád ízvilágára alapoztam, így bojlim főbb összetevőit is e családból választottam. Arra a kérdésre, hogy miért éppen a Haldorádó termékeit használtam erre a célra, igen egyszerű a válaszom: azért, mert bíztam a termékek minőségében, és mert úgy gondoltam, kezdetként az árak is igen barátságosak és meggyőzőek számomra. Így hát egy szép áprilisi hétvégén nekiláttam a bojlik elkészítésének, melyet végig óriási izgalom kísért. Szerintem a megélt élmény legalább akkora volt ezen a hétvégén, mint egy gyönyörű potyka kifárasztása, és így a horgászatom is bővült néhány nappal. Kevertem-kavartam kis alkotásomat, míg végül egy tűrhető állagú masszát nem kaptam. Ezt porcióztam, majd kerekdedre gyúrtam, aztán mehettem a konyhába feleségem és gyermekeim nagy örömére főzőcskézni, „magyar betyár” módjára. Volt ott aztán illatfelhő a javából, mellyel még a páraelszívó sem igen tudott megküzdeni. Gondoltam is magamban, ha ilyen sikere van itthon, akkor talán nem is lesz olyan pölöskei hal, amely ellen tud majd állni neki.
Ahogy teltek-múltak a napok, úgy közeledett a várva várt négyes ünnep, és én kis családommal karöltve elindultam az otthonomtól 200 km-re található egykori szülővárosom varázslatos vidékére, Zala megyébe.
Túránk különlegességét és értékét fokozta az, hogy az egyik tavalyi versenyünk során volt szerencsénk megismerkedni két nagyszerű hajdúsági sporttárssal, akikkel a verseny végén el is határoztunk, hogy szervezünk egy baráti találkozót, ahol tovább folytathatjuk kialakult barátságunk elmélyítését. A megbeszéltek valóra váltak, és így esett a választásunk egy általunk már jól ismert terepre, melyet már néhányan Magyarország dzsungelvízének is becéznek: a Pölöskei Öregtóra.
Mivel feleségem és szüleim is Zala megyei illetőségűek, már néhány éve mindig összekötöm a kellemeset a hasznossal, és a család egyik fele megy a szülőkhöz látogatóba, a másik fele meg hódol szenvedélyének, a horgászatnak. Szerencsére legnagyobbik gyermekem már 7 éves, így a nappali pecákhoz Ő is szívesen társul hozzánk, ami külön öröm számomra.
A megérkezés nem maradhat el a helyi gondnok, Gyula bácsi üdvözlése nélkül, majd miután ezt megtettük - és természetesen elfogyasztottuk az üdvözlő házi szilvóriumot -, a tábor építése következett. Mivel táborunkat az első napon csak ideiglenesen tudtuk felépíteni, komámmal, régi barátommal és egyben horgász mesteremmel, csupán a legszükségesebb kellékeket pakoltuk ki. Az első nap folyamán a horgászatot hajdúsági barátainkkal egy helyen kezdtük el, mivel az általunk foglalt helyet aznap még nem vehettük birtokba.
Így barátaink és mi is 2-2 bottal vettük üldözőbe 7/A állásról a csodálatos, fekete hátú pölöskei tőzeglakó barátainkat.
A kötelező helykeresés és bójázás után jöhetett a megjelölt hely megetetése és a szerelékek beélesítése. Az etetést mi csak módjával végeztük, inkább koncentrált formában bojlival és nagy szemű oldódó pellettel, mivel tudtuk, hogy másnap egy újabb állásra, a mellettünk lévő 7/B-re térünk át. Az első 24 óra sajnos számunkra nem hozott halat, és barátaink, a hajdúsági Halfarkasok Team két kiváló tagja sem jegyezhetett fel egyetlen fogást sem. Igaz, kapásuk kettő is volt, de még egy igazi profi, dobós pecára szakosodott horgásznak is óriási kihívás megfogni az első pölöskei halat ebben a nem mindennapi víz alatti erdőben. De mivel profi horgászokról van szó, ők is gyorsan akklimatizálódtak, és hamar belerázódtak az újabbnál újabb ravaszságok alkalmazásába, melyekkel aztán a második naptól kezdve sikeresen segítették partra a csodálatos pölöskei pontyokat.
Egy igazi helyi kulinaritásnak is részesei lehettek, melyet, mint mondták, míg élnek, el nem felejtenek. A kapást követően következett a csónakból való fárasztás, amelyet természetesen egy bokorban elakadt zsinór nehezített, ahogy az itt általában lenni szokott. Zsinórszabadítóval próbálták a bokor fogságából a zsinórt kiszabadítani, de mint ahogy az itt szintén lenni szokott, az sajnos nem sikerült eredményesen, a damil az istennek sem akart szabadulni. Szerencsére a megelőző beszélgetések alkalmával megosztottunk velük egy helyi titkot, hogy ilyenkor meg kell keresni a zsinór másik végét, majd azt elharapva és a csónakban a bot felőli részével újra összekötve lehet folytatni a fárasztást. Ők sikeresen alkalmazták is a trükköt, és végül - közel 30 perces fárasztás után - megszákolhatták a nem mindennapi élményekkel megfogott pölöskei potykát.
A szerelékről - mivel az sem szokványos - érdemes itt talán néhány szót ejteni. A főzsinór erős, minimum 35-ös monofil, melyet az utolsó 20-30 méteren felvált egy igen erős 60-as, 45 librás előtét zsinór. Az előtét zsinór végére kerül a kb. 1 méter leadcore, melyre egy elhagyós-köves szereléket helyezünk fel. Erre azért van szükség ezen a tavon, mert amikor a hal megakasztja magát, tüstént rohan a legközelebbi bokor irányába, ahol egy 130 g-os ólom bizony csak csökkentené kifogásának esélyét, hiszen mire fölé érünk, addigra lerázná magát a horogról. Az elhagyós szerelék elé én általában egy 35-40 cm-es bevonatos 35 librás előkét használok, amelyre egy erős, 4-es méretű Fox LSC horog kerül. Az erős bevonatos előkének itt óriási szerepe van, hisz miután a hal fennakad a horgon és a követ elvesztve fejvesztve menekül árkon-bokron át, számtalan akadály kerül elé, amelyen áthúzza szerelékünket. Így a teherbíró előke itt elengedhetetlen kellék csakúgy, mint a biztos akadást elősegítő erős, megbízható horog. Ezzel a szerelékkel és ügyes fárasztási technikával biztosan állíthatom, itt sikeresek lehetünk, hisz kis csapatunkkal számtalan peca során alakítottuk ki a fent említett összeállítást, amellyel több, mint 80%-os halfogási aránnyal büszkélkedhetünk ezen a nagyon nehéz, akadós pályán.
Az első 24 óra az Életérzés Team számára sajnos még nem hozott halat, de nem csüggedtünk, hisz bíztunk a tapasztalatainkban, na meg persze bajuszos barátaink étvágyában.
Küldtünk be nekik ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb falatokat az itt már sokszor bizonyított halas-májas, fűszeres és édes-fűszeres kombinációkban. Ahhoz, hogy a halak kapókedvét növeljük, példát kellett mutatnunk, így mi is ettünk egy felejthetetlen csülkös babot, amolyan hajdúsági módra. A teli gyomrot megsegítettük ismét egy kis szilvóriummal, persze csak annyival, amennyi még ildomos a testnek és szellemnek egyaránt. Talán a kedves sporttársak, akik olvassák ezt a beszámolót, nem veszik papolásnak, de tényleg nagyon fontos megemlítenem azt, hogy mindig ép testtel és tiszta fejjel pecázzunk, hisz mint tudjuk, a vízen való csónakázás nem veszélytelen mutatvány, és ha nem így teszünk, hamar megtörténhet a baj. Horgásszunk úgy, hogy az életérzés velünk legyen, de eközben ne feledkezzünk meg arról, hogy tisztes magatartással és kellő alázattal horgásszunk magunk és sporttársaink érdekében! Főleg a többnapos túrák során tapasztalható, hogy kapástalan időkben mértéktelen poharazgatás kíséri a baráti beszélgetéseket - ezúton kérek minden horgászni szerető embert: csak mértékkel, hisz tapasztalatból mondom, gyorsan bekövetkezhet a baj!
Nos, tehát nálunk is szép lassan beköszöntött az éj, kis sátrainkba húzódtunk és vártuk a jobb folytatást. Másnap, ahogy a keleti dombok mögött megjelent az első napfény csiklandozó sugara, mi már csónakból kiszállva igazítottuk el újrahúzott, újracsalizott szerelékeinkhez tartozó botokat a parton.
Már reggel éreztük, ezen a napon nem lesz olyan átlagos áprilisi hőmérséklet, hisz a reggeli napsugarak már tréfát nem ismerve néhány óra leforgása alatt pirongatták le szabadon hagyott testünket. Én az első napon úgy vörösre égtem, hogy ezek után már csak hosszú ujjú pulcsiban tudtam létezni még a legnagyobb melegben is. Délre a hőmérséklet már közel járt a 30 Celsius-fokhoz, amit délután néhány fokkal át is lépett. Természetesen ez a hirtelen meleg nemigen kedvezett bajuszos barátaink kapókedvének, de mi kitartóak voltunk, és mindent megtettünk a becserkészésük érdekében. Átpakoltunk az új helyünkre a délután folyamán, megkerestük a kiszemelt helyeket, amiket újra lebójáztunk. Környéküket - immár más technikával - rendesen megszórtuk apró magok, kukorica, és tigrismogyoró keverékével. A felcsalizott alkalmatosságokat a bójánktól kb. 3-4 méterre tettük egy erős, koncentrált, kizárólag bojlis etetéssel. Mivel a bója egy meghúzódó árok padkájára került, lehetőségünk nyílt arra, hogy a szerelékünk elhelyezésével variáljunk: nappal az árok tetején 1,8-2 méteren, éjjel az árokban 3,5 méteren kergettük barátainkat úgy, hogy mindkét időszakban a jól beetetett bója környékén tudtunk pecázni.
A bevált technikának a második 24 órában meg is lett az eredménye, és a soron következő 3 napban szebbnél szebb pontyokat sikerült szákba segítenünk, melyeket fotózás után természetesen nyomban visszaengedtünk.
A harmadik napon kisfiam, Bence is velünk töltötte a napot. Óriási öröm volt számomra az együtt töltött idő a tó partján és az élmény, hogy együtt nevezhettük el a testesebb visszaengedett halakat annak reményében, hogy talán majd egyszer neki is sikerül ugyanazt a gyönyörűséget lencsevégre kapnia.
Remélem, ezen a tavon sokan ezt így gondolják, és gondosan bánnak a megfogott halakkal, és így gyermekeinknek sem veszik el a hitét abban, hogy talán majd, ha már mi nem leszünk, ők akkor is megfoghassák azt a példányt, amelyet valamikor réges-régen apukáikkal együtt fáraszthattak. Az anekdoták így születhetnek, és mi az emlékezetükben mint természetet szerető, gondos apák maradhatunk meg. Tegyünk érte, és én hiszem, a mese egyszer valóra válhat!!!
Mivel minden mesét illik „happy enddel” zárni, a nemes hagyományokkal én sem szakítok és történetemet méltóképpen fejezem be.
Csodaszép májusi, lámpásokkal tarkított csillagos égbolt alatt állott egy sátor, melyben két ember álmodta mesebeli álmát, miközben hirtelen mindketten arra lettek figyelmesek, hogy sivító hang töri meg a békák és tücskök szorgalmas zenéjét. A hálózsákjukból mindketten kipattanva a stéghez kötve várakozó csónakba ugrottak, és éjjeli fél kettőkor a történet írója elkezdhette fárasztani élete első olyan halát, amelyet örökre megjegyez emlékezetében, az első „magyar betyáros”, pölöskei 10+-ost. A küzdelem nemes volt, szép volt, jó volt, és egy örökre el nem vehető, izgalommal teli történettel gazdagíthatta élménytáramat. Mivel gyermekeim ekkor nem voltak velem, a halat nagy pontyzsákba tettem, és miután a másnap reggel érkező családdal kiegészülve megörökíthettem a „pölöskei magyar betyárt”, visszahelyeztem éltető elemébe azzal a reménnyel, hogy valamikor valaki - talán gyermekeim, talán én, talán mások - ismét kíméletesen partra segíthetik.
Az Életérzés Team a Halfarkasok Teammel együtt a négy nap alatt közel 35 halat segített partra, megközelítőleg 7 kg-os átlagsúllyal, melyek közül a legnagyobb 12,5 kg volt. A „magyar betyár” 10,5 kg-os súlyával a második helyen végzett. A mese talán nem lenne valóság, ha nem mondanám el, hogy a felhasznált csalik elsősorban magyar vezető márkák természetes alapú termékei voltak, amelyekkel nagy örömömre eredményesen felvette a harcot az én kis házi betyárom is.
Az eredményesség ezen a tavon nagyon megbecsülendő, és főleg a megint több mint 80%-ban megfogott hal arány méltó az említésre, hisz itt igen nehéz a pálya - sokan úgy tartják, hogy a pölöskei ponty az éves összesítésben dupla szorzóval ér fel!
Aki mesémet nem hiszi, látogasson el ide, és szerencsével járjon utána!
Itt a vége, fuss el véle, az én mesém is tovább tartott volna, ha a túránk helyszínét a két csapat május elsején el nem hagyta volna.
Köszönöm az élményt csapattársamnak, egyben mesteremnek, Putz Gyulának, a jó kedvet a Halfarkasok Team két nagyszerű emberének, Molnár Mikinek és Tóth Karcsinak, valamint a biztatást Döme Gábornak!
Remélem, jövőre ugyanitt… addig is az életérzés legyen veletek, búcsúzom ezzel a kis saját szerzeményű versikével tőletek:
Magas dombok között tiszta forrás ered,
Belé lógatom lábam, lelkem a jelenen mereng.
Szeretnék megmártózni benne, de hozzá nincs erőm,
Tán meg kellene találnom, az igazat, az eredőt?
Vajon a teremtő így álmodta meg az alkotást,
Hol az ember lelke egyedül, magányosan a parton jár?
A létnek melyik fele az, mi végül hozzá vezet,
Igaznak maradni, melyen az ördögszívű ember csak nevet?
Álom, vagy valóság?
Magam sem tudom már,
Néha úgy érzem álom, de van úgy, hogy valóság
Lehet, csak egy álomkór az, mitől túl rút lett az alkotás,
Vagy valóban ez hát az igaz, a valódi, a valóság?
Ha behunyom szemem, elém tárul egy szebb, elképzelt világ,
De érzem, ez egy álom, nem a puszta lét által megformált, tökéletesnek mondott alkotás.
A létet ember alkotja, vagy az előre megírt sorsszerű kín s halál?
Sok-sok kérdés ez nekem, várom a választ tőled, te Világ Király.
Álom, vagy valóság?
Magam sem tudom már,
Néha úgy érzem álom, de van úgy, hogy valóság.
Ha kinyílik szemem, a táj szép, a varázs hatja át.
De nini egy ember, ki nem leli itt otthonát.
Honnan jött, ki küldte, mi célja?
Marad továbbra is a kérdések sora,
Vagy tán nem is itt van a valódi otthona?
Álom, vagy valóság?
Magam sem tudom már,
Néha úgy érzem álom, de van úgy, hogy valóság.
Ha az elmúlás vágya kerít hatalmába,
Nincs bennem félelem, átlépve más hazába.
Ha a lét kéjes mámora, dob hozzám egy követ,
Megérint, hisz eltalál, a boldogság érzete melegíti fel testemet.
Hol van a törésvonal, hol van a határ,
Mi elválaszt attól, hogy lássam a valódi hazám?
Az álom az nem lehet, hisz ébren is álmodom,
A halál sem lehet, hisz az „csak” egy oltalom.
Álom, vagy valóság?
Magam sem tudom már,
Néha úgy érzem álom, de van úgy, hogy valóság.
E földi puszta lét értelme, nem lehet a cél,
Ebben a hazában nincs irgalom annak, ki egyszerű emberként él.
Hirdetik szabadság, békesség, szeretet,
Hol vagy hát, mutasd meg, nem látom, elveszett?
Lehet, hogy csak álom mindaz miért élünk,
Vagy egész életünk egy álom, és majd felébredünk végül?
Álom, vagy valóság?
Valóság, vagy álom?
Magam sem tudom már, melyik partot járom.
Az életérzés legyen veletek!
Írta: Kovács Gábor
Életérzés Carp Team
