Még mindig van új a nap alatt. Sok vízen jártam már - de ha még egyszer ennyin pecázhattam volna, az is kevés lenne -, és még mindig érnek meglepetések. Fővárosi túráim közt a legforgalmasabb horgászhely talán a Duna-part volt. Ezt felülmúlni nem nagyon lehet, hiszen a rakparti forgalmat nehéz lenne túlszárnyalni. Azonban most először pecáztam olyan helyen, ami az emberek lakóhelyének szerves részét képezi, méghozzá egy lakótelepen. A kőbányai Újhegyi-, vagy más néven Guttmann-tó teljesen újraértelmeztette velem a „városi horgászat” foglamát. Ez a kis tó az újhegyi lakótelep közvetlen szomszédságában fekszik, és ami a legfurcsább, hogy látszólag tökéletes harmóniában van a 10 emeletes betonkolosszusokkal.
Már régóta fáj a fogam a „Mély-tónak” is becézett vizecske skalpjára. Nyilván most sokan azt képzelik, hogy egy ilyen pici vízen nagyon egyszerű halat fogni, és a betli lehetősége egyenlő a nullával. Jómagam már megtanultam alázattal viseltetni minden horgászvízzel szemben, hiszen a hallal teletömött tavakon is ért már kellemetlen meglepetés. Sorozatom kezdetén a Balázs-tó vallatása is majdnem nullázással ért véget, és jellegét tekintve az is hasonló. Pici, ám nagyon mély és tiszta vizű gyöngyszemek ezek az agyagbányászat révén kialakult tavak.
Irdatlan mélységeik teszik ezeket a tavakat kihívássá. Ez az egyik ok, amiért nem nyáron vagy tavasszal jöttem ide pecázni. Napsütéses időben itt a halak a 8-10 méteres vízben felállnak vízközé, és sok időbe telik, mire megtaláljuk őket. Mostanra már a reggeli cidri lehűtötte a vízoszlop felső rétegeit, így remélhetőleg a potykák már a fenék közelben fognak táplálkozni.
Mint már említettem, ez a tavacska a X. kerületben, Kőbányán található. Az idejutással és a horgászrenddel kapcsolatban minden hasznos információt megtaláltok az ujhegyito.hu oldalon. Röviden csak annyit, hogy én sportjegyet váltottam, ami 1.500 Ft-ba került, és ezért egy bottal egész nap pecázhattam. Autóval érkezőknek sem jelent gondot a parkolás, hiszen a halőrház mögött 50 méterre elég széles parkoló található, ahonnan ugyan pakolni kell, de a tó kicsi területe miatt nem kell messzire hordani a motyót.
Nos, beszéljünk inkább magáról a horgászatról. Reggel 9 körül értem oda, kicsit fázós, szürke időben álltam neki a cuccom behordásának. Előzetes látogatásom során már kinéztem néhány jónak ígérkező helyet, de azokon már ültek, így a lépcsőhöz legközelebbi stéget választottam.
Amúgy igazán rendezett kis stégek ezek, van rajtuk ülőalkalmatosság és a legjobb, hogy a tó körüli kerítés elzár minket a bóklászóktól. Ez a holmink és idegállapotunk megóvásának is jót tesz. Egyrészt nem taposnak rá a merítő nyelünkre, másrészt nem kell attól félni, hogy egy fürgejárású - hogy is mondjam… - és a magántulajdon fogalmát nem ismerő fiatalember eliszkol a kézben elférő dolgainkkal.
Mint már említettem, voltam itt már sétálni, és feltűnt, hogy a tónak hihetetlen tiszta vize van. Ez a tény, és a kárászok nagy létszáma indokolta, hogy Vad Szilva etetőanyagot keverjek. Ez a kaja sötétlila színű, ezért a fenéktől szinte egyáltalán nem üt el. Tiszta, hűlő vízben kifejezetten ajánlott ez a mix.
Aki sportjegyet vásárol, az egybotos horgászatra jogosult, így nekem is döntenem kellett, vagy rövid előkés, pelletes horgászatot választom és bízom a nagyobb pontyok jelenlétében, vagy hosszú előkés finomszerelékkel állok neki, és jó eséllyel minden halat kapásra tudok bírni. Csonti volt nálam majdnem egy liternyi, így az utóbbi lehetőség tűnt ésszerűbbnek, na meg a szívemhez is az áll közelebb.
Az ehhez hasonló tavacskákon is nehéz kiválasztani az etetésnek legmegfelelőbb helyet. Több megoldás is szóba jöhetett. Az egyik, hogy 8-10 méterre, a fokozatosan mélyülő medertörésen terítek meg, de annyira tisztának tűnt a víz, hogy a 2-3 méteres mélységbe még le lehetett látni. Így ezt az ötletet elvetettem.
A tó közepén található vízforgató melletti etetés tűnt a legjobb ötletnek. Egyrészt a múltkori séta alatt több halfordulást is láttam ott, és nem mellékesen kitűnő támpontot ad ez a műtárgy. Így oda kezdtem el behajigálni az alapozásomat. Nem szereltem külön etetőbotot, így a horgászatra kikészített botra kötött 2XL méretű kosárral dobtam néhányat.
A kiakasztás távolságában becsobbanó gombóc ijesztően hosszú ideig süllyedt. 10-ig el tudtam számolni, mire feneket ért a kosaram. A horgászatok sikere általában attól függ, hogy miként tudunk alkalmazkodni a körülményekhez. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk arra, hogy ha a kosár sokáig merül, az egyet jelent azzal, hogy nem csak lefelé megy, hanem a kiakasztás miatti feszülő zsinór felénk is elhúzza a végszereléket. Ez 10 méteres vízben már több métert is jelenthet. Értelemszerűen az etetőanyag felszíni kitoccsanását minimalizálni kell. Ragacsosabbra kell keverni és bizony jó erősen bele kell tömni a kosárba, hogy süllyedés közben a lehető legkevesebb morzsát hagyja el. A zsinór belazulása jelzi, ha a „töltet” feneket fogott, kicsit még várni kell, majd egy jó erős rántással ki kell üríteni dróthengerünk tartalmát.
A hatodik dobás már horoggal felszerelve repült a vízforgató mellé. Sokáig nem hagytam bent, mert az elején nem árt sűrűn dobálni, ha már az alapozásra nem fordítottunk kellően nagy hangsúlyt. A második dobás után ültem csak le a padra. Nézelődtem. Próbáltam magamba szívni a hely egyedülálló varázsát. Hallgattam a horgásztársak beszélgetéseit, a lakótelep zaját, a forgalom fülbemászó zsongását és ezek mellett a csendesen, szerényen meghúzódó vízpart apró neszeit.
Merengésemből a víz felé induló pecám ébresztett. A rövid fárasztás eredménye egy jó félkilós kárász lett, ami azt jelezte, hogy van már hal az etetésen. A következő dobás is halat adott, ám a merítésig nem sikerült eljutnom, mert a kicsi, 14-es horog kiakadt a pontyifjonc szájából.
Visszadobtam ugyanoda, besüllyesztettem a zsinórt, letettem a botot, ám az nem feküdt fel a bottartónak használt vaskeretre, hanem egyből karikába tekeredve indult a tóba. Még el tudtam kapni, és kiereszteni a féket, de a kiakasztást már nem volt időm megbütykölni. A műsor vége az lett, hogy a 14-es előke egy részét kaptam csak vissza. Nem biztos, hogy nagy hal volt, de szépen megtréfált.
A következő 5-6 dobás is mind halat adott, hol kárász, hol pedig éppen méretes potyka vette fel a három szem csontit. Viszonylag intenzív kapásokat tudtam kicsikarni, ám egy idő után lanyhult a halak lelkesedése, majd teljesen el is tűntek.
Mivel rövid idő alatt viszonylag sok halat tudtam fogni, biztosra vettem, hogy egy szép nagy csapat bóklászott az etetésemen, ám további finomságok híján továbbálltak. Nem volt mese, rá kellett etetnem. Mindössze egy ötös sorozattal szórtam meg a szivattyú melletti helyemet, persze jó sok csontival dúsítva.
Nem ért csalódás, a csobogás után 10 perccel már a szákban fröcskölt egy újabb kisponty. Ezt követték társai is, és ahogy gondoltam, 5 hal után ismét beállt a némaság. Újabb öt kosár kaja után azonban ismét adakozóvá vált a víz.
Furcsa volt látni, hogy eközben a durvább felszereléssel horgászó szomszédjaim csak ücsörögtek és várták a csodát. Természetesen a helyre fogták azt, hogy én egyre-másra csak fárasztok, pedig kivételesen nem a helyválasztástól függött a sikeresség kimenetele. Egyszerűen csak okot kellett adni a halaknak, hogy a horgunk közelébe ússzanak, és ott olyan végszereléken felkínálni a csalit, amivel meg lehet őket fogni.
A nap folyamán próbáltam pellettel, rövid előkével és nagyobb horoggal pontyot fogni, de unalmas perceken kívül más eredménye nem volt a kísérletezésemnek. Kizárólag finom szerelékkel, kis csalival lehetett kapást kicsikarni.
Sokan nem hisznek benne, de amikor ilyen finoman táplálkozik a hal, felértékelődik az aromázás jelentősége. A horogra szánt csalit most fokhagymás dipbe mártogattam, és ezzel nagyon gyorsan rá tudtam venni a halakat, hogy felszippantsák a csontikba rejtett horgot. Az etetőanyagomtól gyökeresen eltérő ízű dip nagyon hamar felkeltette a potykák érdeklődését. Más tavakon is bejött már ez a meghökkentően penetráns szagú aroma.
Ahogy telt az idő, úgy lett egyre forgalmasabb a tó és környéke. Kocogók és sétálók lepték el a parkot. Meglepően sok horgász is sétált arra, és nagyon megtisztelő, hogy nem hagytak unatkozni. Jólesik, hogy a pulóveremen lévő felirat nem ijeszti el a kíváncsiskodókat, hanem bátorítja őket arra, hogy feltegyék kérdéseiket, és amit külön köszönök, hogy jó tanácsokkal is ellátnak.
Egy horgásztavat nemcsak a halállománya, környezete vagy éppen vízminősége alapján szoktam megítélni, hanem a mindig ott horgászó törzstagok alapján is. Nem mindig osztom meg ezt az álláspontomat a Kedves Olvasókkal, hiszen sajnos sokszor előfordul, hogy legyen akármennyi hal is a vízben, soha többé nem vágyom vissza oda, ahol véres szemmel tekintenek az ismeretlen, rosszabb esetben az ismert horgásztársra. Ezen a piciny kis tavacskára viszont még biztos, hogy el fogok látogatni. A halőrtől kezdve a korosodó horgásztársakon át a nézelődő pecásokig mindenki barátságosan fogadott. Ezt igazolja az is, hogy mielőtt távoztam, képeket készítettem a tóról, és éppen a nagy stégen baktattam, mikor a halőr berobogott a szivattyúházba és bekapcsolta a tó közepén lévő vízforgatót. Visszafelé csak mosolyogva ennyit mondott: „Legyen már egy ilyen fotója is a tóról, fiatalember!”
Nyilván sokan vagytok/vannak, akiknek ez a fajta horgászvíz nem vonzó. Megértem! De gondoljunk csak bele, hogy a közelben élők pár perces sétával kijuthatnak ide, akár munka után is pecázgatni. Ha választani kéne, hogy a lakásban délutáni agymosó műsorokat nézzem, vagy a szomszédjaimmal, barátaimmal kiüljek egy nyári délután pecázgatni, biztos, hogy az utóbbira voksolnék.
Azt éppen nem lehet mondani, hogy csöndes lenne a park, hiszen nagyon forgalmas pihenőhely ez, ám bőven elférünk mi, horgászok is. Az alapzajhoz egy idő után egészen hozzá lehet szokni, és ami még fontosabb, hogy ha jól csináljuk a dolgunkat, nagyon sok halat foghatunk itt, a sétálók nem kis örömére. Bár kapitális halat nem sikerült fogni, ez nem jelenti azt, hogy nincs is benne. Vannak történetek nagy amurokról, pontyokról és nem utolsósorban matuzsálemi harcsákról, amik még a kiskacsákat is leszippantják a víz tetejéről, de mivel ezekről meggyőződni nem tudtam, maradjanak csak amolyan „városi legendák”, és higgyünk bennük, mert még az ilyen apró vizek is rejthetnek hatalmas titkokat!
Írta: ifj. Sipos Gábor
