Érdemes lenne egy kutatást végezni arról, hogy mi, magyarok a „kötelező” nyolcórás munkaidő után mit is csinálunk. Attól félek, hogy a szabadtéri sportolás, kikapcsolódás nagyon a sor végén lenne, fényévekkel lemaradva az otthonülős tévézéstől. Ismeretségi körömben a legtöbben el sem tudják képzelni, hogy aktív pihenéssel próbálják meg regenerálni magukat, kizárólag a passzív időtöltés jöhet szóba náluk. Ők sajnos „börtönben” élnek, s mint tudjuk, akik sokáig élnek bezárva, azoknak a szabadság ijesztő lehet. Éppen ezért eszembe sem jutna velük programot szervezni. Szerencsére a baráti körömben vannak olyanok is, akik intenzíven élik életüket, és nemcsak hétvégén, hanem munka után is!
Az egész történet tavaly ősszel kezdődött, mikor is Simon Zoli barátom figyelmembe ajánlott egy kitűnő budapesti horgászhelyet, ami nem más, mint a Hajógyári-szigetre vezető híd alatti terület. Ez egy apró, sóderos horgászhely, ami a sunyi akadókon kívül szép márnáknak, dévéreknek és nem utolsósorban harcsáknak ad otthont. A Duna ezen ága nagyon vékonyka, ám vadságát, erejét ez nem befolyásolja.
Szóval, már tavaly is horgásztam itt, ám akkor sajnos komolyabb hal nélkül úsztuk meg az estét. Estét bizony, ugyanis a nappali órákban nagyon nehéz itt komoly eredményt felmutatni. Kizárólag a sötétedés után lehet érdemleges halra számítani.
Majd egy éve már annak, hogy itt pecáztam, de el nem felejtettem ezt a zugot, csak vártam a megfelelő időpontot és a jó fogási híreket. Augusztus végén a folyó nagyon alacsony vízállással várta a pecásokat, és lám, megérte várakozni. Zoli telefonon értesített a jó hírekről, miszerint már lehet egy-egy szebb márnát vagy dévérkeszeget fogni. Nem sokat kellett szervezni a túrát, hiszen Gábor és Norbi barátaim, kollégáim is kaphatók voltak egy munka utáni pecázásra.
Egy csütörtöki estére terveztük a látogatást. Hétköznap ritkán megyek be a városba kocsival, mert kiborít a pesti forgalom. Ezen a napon azonban már korán reggel a körúton hajtottam, mert hát meló után azonnal irány a part! A legnagyobb problémát az okozta, hogy miként tudok úgy bepakolni a csomagtartóba, hogy még véletlenül se lássa meg senki, hogy bármi értékeset rejthet az autó. Mert hát hiába a minden sarkon kíváncsiskodó térfigyelő kamera, a tilosban parkolókat dögkeselyűként üldöző közterületes vagy a légkondis járőrautóból rendet fenntartó biztos urak éber figyelme, bizony eléggé elszaporodtak az autófeltörések a munkahelyem környékén.
Ahogy az lenni szokott, mikor jöjjön be plusz munka, ha nem az ominózus napon. Csak nagy nehézségek árán sikerült elszabadulnunk a „robotból”. De minden jó, ha a vége jó, és a lényeg, hogy már úton voltunk a vízpartra.
Első pillantásra minden tökéletesnek tűnt a halfogáshoz. Viszonylag korán, olyan 18 óra körül érkeztünk meg. A hely szinte semmit sem változott tavaly ősz óta. Ami kicsit nyugtalanított, hogy rajtunk kívül senki sem volt a parton. Aki jártas a dunai horgászatban, az tudja, hogy ahol halat lehet fogni, ott van horgász is. Mindegy, oda se neki, majd csak fogunk valamit, vagy ha nem, maximum lemaradunk a roppant színvonalas sorozatok egyikéről!
Szépen, nyugodtan lepakolásztunk, majd bekevertem a halak vacsoráját. Norbi barátom zöldfülű horgászként nagyon érdeklődve figyelte a Sajtos Bajszos etetőanyag metamorfózisát, miként lesz a zacskóban lévő darából megfelelő állagú etetőanyag. Kis aromával megbolondítva, kaviccsal megnehezítve, csontival dúsítva nyerte el végleges állapotát az illatos, szagos keverék.
Nem terveztünk távoli horgászatot, csak olyan 15-18 méterre hajigáltuk be kevéske alapozó gombócainkat. A pontosság érdekében kiakasztottuk a zsinórokat, mert éjszaka nem lehet megállapítani a helyes dobástávolságot még ilyen csekély távolságban sem.
A part közelében még nem volt erős a sodrás sem, így a 3 méteres light feeder botomra egy 1 oz méretű Hard River kosár került. Ez úgy megállt, mint a cövek. Könnyebb súllyal nem mertem próbálkozni, mert a víz azért rejteget néhány buktatót. Számos kő van bent, amik igencsak marasztalják az alájuk szoruló kosarakat (sajnos ezt az este folyamán tapasztaltuk is, nem is beszélve a tucatnyi beszakadt horogról).
Már kora este elkezdtük a horgászatot, és ahogy vártuk, kapás kapást ért. Gondolom, nem okozok nagy meglepetést, ha elárulom, mik okozták az izgalmakat. Hát persze, hogy gébek, méghozzá tengernyi. Mindenre rávetették magukat.
Csak azért nem szomorított el ez a jelenség, mert tudtam, hogy ha lemegy a nap, akkor ezek a kis démonok is eltűnnek. A sötétség a mi barátunk!
Miközben elköltöttük vacsoránkat, jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangra lettünk figyelmesek. Kuttyogató harcsahorgászok csorogtak le a vízen azt várva, hátha egy nagybajszú a mélybe rántja termetes úszójukat. Sajnos akciót nem láttunk tőlük, de mindenképpen érdekes, hogy a város közepén is hallani ilyen zajokat.
Ahogy a nap már éppen csak az utolsó sugarait meresztgette felénk, egyre több pergető horgász jelent meg a szigeten. Nem túl nagyméretű műcsalikat hajigáltak - gondolom, süllőkre áhítoztak.
Horgászatunk első része nem bővelkedett izgalmakban, csak gébek pimaszkodtak rendszeresen. Egyetlen szebbecske keszegünk a Norbi horgán felkínált csonticsokron veszett rajta. Barátom élete első komolyabb halának örült, én pedig annak, hogy lassacskán ritkultak a gébkapások.
Olyan csendesen telepedett ránk az éjszaka, mint bármelyik horgászvízen. Egy idő után meg lehet szokni a budapesti forgalom zaját, így nem is volt már igazán zavaró. A fényszennyezettségnek „köszönhetően” egész jó látási viszonyok alakultak ki, de azért egy apró világítópatront felragasztottunk a botok spiccére, így csak könnyebb lesz kiszúrni a kapásokat.
Ahogy lement a nap, egy másik égitest, a Hold fénye terítette be a víztükröt. Gyönyörű telihold fényeskedett nekünk. Egészen idilli hangulat vett erőt rajtunk.
Már jócskán elmúlt este nyolc, mikor is első normális, húzós kapásra vághattam be. Éreztem, hogy a horog megült a hal szájában, és az eszeveszetten kezdte rázni a fejét. Mivel alanyom azonnal feldobta magát a víz tetejére, egyből tudtam, hogy dévér van a horgon. Bár nem láttam, a felszíni csapkodásból hallottam, hogy tekintélyes méretű hallal viaskodom. Körvonalait már csak az utolsó öt méteren láttam, és bár fogtam már ekkora keszeget, de ezen a helyen ez volt az első érdemleges halam.
Eztán megint félóra csend következett, bár beleúszások azért voltak. Szóval hal volt az etetésen, ám nem tudtuk kapásra bírni őket. Aztán egy előzőhöz hasonló látványos, húzós kapás jelentkezett, majd ugyanaz a forgatókönyv következett, mint az előbb. Az előzőnél valamivel kisebb, de még így is szép dévérkeszeg úszott mélán a merítőbe.
A következő akcióra ismét várni kellett, hiszen már kilenc óra is eltelt, mikor két határozott rántásra vágtam be. A bot karikában maradt, ám egy erős rúgáson kívül mást már nem éreztem. A horgon megtaláltam a választ. Néhány apró, jellegzetes márnapikkely volt a tűm hegyére szúródva.
Mint már az előbb is mondtam, volt hal előttünk bőven, ám sajnos nem tudtuk őket horogra keríteni. Még egy kisebb keszeget tudtunk fényképezőgép elé tartani, amit Norbi segített partra.
Tíz óra körül már eléggé meg voltunk fáradva, így lassacskán véget vetettünk rapid horgászatunknak. Bár nem fogtunk sok halat, mégsem bántuk, hiszen jól szórakoztunk. Vízparton voltunk hétköznap este, ami még egy sokat horgászó ember életében is ritkaság. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy látogasson el hétköznap, munka után is horgászni egyet!
Ne világmegváltó horgászatokat, ne rekordlistás halakat várjunk az ilyen alkalmaktól, csupán néhány kellemes órát. Ahogy a mondás is tartja: „mindenből annyi jön ki, amennyit beleteszünk”. Hát, mi pont annyit tettünk bele ebbe a csütörtök esti horgászatunkba, amennyi kijött belőle.
Írta: Sipos Gábor
Fotók: Surján Gábor
