A Fővárosi kalandozások sorozat életre hívását leginkább a horgászatba fektethető idő sajnálatos fogyatkozása indokolta. E budapesti pecásoknak közeli helyek bármelyike alkalmas pár órás horgászatokra. Így nekem is! Azonban egy bemutató írás elkészítéséhez, fotózásához nem elég pár óra, hiszen nem lehet egyszerre a horgászattal és a fotózással foglalkozni, ráadásul közben halat is fogni, pedig hát fogás nélkül nehéz objektív képet alkotni egy horgászvízről. Ennek ellenére temérdek tennivalóm miatt mindössze egy vasárnap délelőtt volt időm arra, hogy elkészítsem a sorozat hetedik epizódját. Ebben a részben Pest legnagyobb kiterjedésű állóvizét, a Naplás-tavat (Szilas-tározó) veszem górcső alá, szigorúan horgászszemmel!
Ez az árvízvédelmi okokból létrehozott tározó a főváros legnagyobb állóvize. A XVI. kerületben helyezkedik el. Ez a víz egy igazi kuriózum. Igen impozáns környezete és gazdag állatvilága miatt sokan járnak ide kirándulni, horgászni. Nemcsak a 16 hektáros tó, hanem a körülötte lévő természetvédelmi terület is vonzza a természetjárókat. Három cikket is tele lehetne írni a fontos tudnivalókról, de ezt inkább most is a Ti szorgalmatokra bízom. A Google kereső igen sok információt dob ki erről a tározóról, melyeket érdemes elolvasgatni, sok mindent megtudhatunk ezekből.
Mint sok más közeli tavon, itt sem jártam még sosem. Arra számítottam, hogy vasárnap lévén sokan lesznek, úgyhogy már reggel hatkor indulásra készen álltam. Egyik kedves kollégám is elkísért a túrára, mivel valakinek fotóznia is kellett, valamint bűnös szándék is vezérelt minket, ugyanis Ő nagyon szereti a halat, így félig meddig konyhai pecának is befért a kirándulás.
Az út nem volt túl hosszú, bár a XI. és a XVI. kerület pont Bp. két végén van. Vasárnap hajnalban még egész élhető a főváros, könnyű átkecmeregni rajta. Már jóval hét óra előtt Cinkotán voltunk, de a kitűnő navigálás és a GPS ellenére is háromszor mentem el a tóhoz vezető út mellett, ezért kicsit megkésve értünk a vízhez.
A napijegy-vásárlás során próbáltam némi információt beszerezni, de a „Hol lehet biztosan halat fogni?” kérdésre a válasz mindig csak a „Mindenhol!” volt… „Na, kíváncsi leszek én arra!”, gondoltam magamban. Térjünk vissza egy kicsit a napijegyre: a tóra 2.700 Ft az egész napra szóló engedély. Sajnos sportjeggyel nem rendelkeznek. Két féle víz létezik, van ugyebár a „fizetős”, ahol 1.000-1.500 forintért horgászhatunk és a mi döntésünk, hogy viszünk-e el halat vagy sem, és van a másik, ahol a tó kezelője automatikusan kifizetteti velünk a halat, ha el akarjuk vinni, ha nem.
A tavon két oldalról lehet horgászni. Az egyik a tó gátja, ahová nem lehet beállni gépjárművel, míg a másik a tó közelében elhaladó autóút melletti rész. Mi ennek a résznek a végében találtunk egyetlenegy még szabad állást, sok lehetőség nem volt a válogatásra.
A gyors kipakolást az etetőanyag bekeverése követte. Mint említettem, még sosem jártam itt, így halvány gőzöm sem volt, hogy milyen csalogatóanyagot érdemes ide hozni, ezért körbenéztem a Fórumon, ahol találtam is egy topikot erről a vízről. Néhány oldalt átlapozva figyeltem fel egy hozzászólóra, aki csak az epres dolgokra esküszik ezen a tavon. Mivel sok bejegyzés szerepelt a neve mellett, gondoltam, visszajáró vendég itt, így elfogadtam a nem pont nekem címzett tanácsát, és epres etetőanyaggal és aromával készültem.
Mivel alapozó etetést csak keveset szándékoztam bejuttatni, mindössze egy kilónyi Ponty Piros etetőanyagot kevertem be a hozzá illő aromával, felturbózva némi csemegekukoricával és fagyasztott csontival.
Nem szeretem egyféle aromára bízni a horgászat sikerét, ezért még fél kilónyi Vad Pontyot is bekevertem. Ezt a keveréket szántam a távoli horgászathoz előkészített szerelék kosarába tömni. Reméltem, hogy a semmi közepébe bevetett kukoricás etetőanyagra felfigyel egy kósza amur vagy ponty!
A szép nagy vízre tekintve ugyanis nem volt kérdéses, hogy megpróbálok minél bentebb horgászni. Bár ez nem szentírás, de a nagy kiterjedésű tavakon a benti horgászatban ritkán csalódom. Főleg akkor, amikor szemlátomást igencsak sekély a horgászhelyemen a víz.
Az alapozó etetés előtt bevetettem az egyik készségemet. Erre a nagy hal reményében csaliként kicsit kikönnyített kukorica került. Csak eztán láttam neki az etetésnek, amire mindössze 10 kosárnyi etetőanyagot szántam. Ezeket 80 méterre hajigáltam be, viszonylag pontosan.
A másik bot horgára egy szem natúr csemegekukoricát és csonticsokrot tűztem. E szerelék kosarába a nagyon kellemes illatú epres etetőanyag került. Az órám fél nyolcat mutatott, és már mindkét bot a helyén volt.
Nem kellett túl sokat várni az első kapásra, mely a messzebbre bevetett készségen jelentkezett. Erős, húzós kapásra vágtam be, éreztem, hogy ült is a horog. Örömöm nem tartott sokáig, mert a horog kifordult a (húzásából ítélve) ponty szájából. Ilyenkor legtöbbször csak legyintünk, hogy „… á, rosszul akadt!”. Halvesztés után azonban érdemes egy pillantást vetni a horogra, hogy kitaláljuk, mi okozhatta a kudarcot. Az én esetemben most a dobás vagy vízbe érkezés közben a hajszálelőke feltekeredhetett, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a kukoricát átszúrta a horog, így nem tudott olyan mélyre akadni. Pici hibának tűnik, de pont elég ahhoz, hogy a kapás vége ne merítés, hanem bosszankodás legyen!
Morogtam egyet magamban, majd újracsaliztam, és ismét besuhintottam a jónak vélt helyre a szerelékemet. Apropó, szerelék: szokásomhoz híven nem variáltam agyon a dolgokat. Mindkét botra 30 grammos bordás kosár és rövid, 7-10 centis 0,04-es fonott előkét kötöttem. A horog a tűzött csalinál valamivel kisebb volt, talán 12-es lehetett, míg a hajszálelőkés horog 8-10-es volt talán.
Pár perccel a csobogás után az etetésre dobott bot spicce is megrezdült, majd ideges rángatózásba kezdett. Már ekkor sejtettem, hogy nem ponty lesz a tettes. Egy szép, ámde annál kisebb dévérkeszeg habzsolta be a kicsinek semmiképpen sem mondható szendvicset.
Látszólag a keszegnépség lepte el az etetésemet, ugyanis az első „fecskét” még három társa követte. Eközben a szomszédjaim sem nagyon fogdosták a halat, jobbára azzal múlatták az időt, hogy rajtam röhögtek, mondván minek fotózgatni ezeket a kis keszegeket. Csak nem ezek életem halai? Természetesen „De!” válasszal reagáltam, és ezzel meg is szakítottam az egyoldalú társalgást.
Jó néhány pöcögtetős keszegkapás után végre határozott görbítős kapásra vághattam be. A kontaktus felvétele után azonnal meg is kellett lazítanom a féket, halam ugyanis erősen védekezett. Pár perces huzavona után már a merítő előtt kóválygott a bő kettes tükrös.
Eközben a másik, messzire bevetett horgomat semmi sem találta meg, ezért arra a kukorica helyett egy epres oldódó pelletet fűztem, amit jól megforgattam pordipben. Ha már epres, akkor legyen igazán epres! A kosarat megtömtem piros etetőanyaggal és bezúgattam az etetésre.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor egy perc múlva majdnem ugranom kellett a bot után. Gondolom, ha sikerült volna ellopnia a botomat, akkor életem halát siratnám, pedig a tettes egy alig kilós forma tőpontyocska volt!
Természetesen a másik szerelék kukorica-csonti csalijával is jött a hal szépen, de azzal csak minden harmadik hal lett ponty, míg a pelletet kizárólag a bajszosok vették fel. Az oldódó pellet dobozokban háromféle méretű csali található: 8, 12 és 16 milliméteres. Célszerű a legkisebbel kezdeni a horgászatot, de ha a helyzet indokolttá teszi, érdemes növelni a méretet, hátha a nagyobb halak előbb felveszik a kiadós csalit, mint egy kicsi bogyót. Én is ekképpen cselekedtem, de a hatás úgy tűnt, elmarad. Ugyanúgy megették a kisebb pontyok a csalit, mint eddig.
Fél tíz táján azonban csak sikerült fognom egy szép tőpontyot, úgyhogy talán nem volt teljesen fölösleges a csali méretének növelése.
Alig kétórányi horgászat után már két szép pontyot tudhattunk magunkénak, és fél tucatnál több kölyökbajszost engedtem vissza. Ezzel szemben a szomszédoknál síri csend honolt. Az jól látszódott, hogy csak az etetésen lehetett halat fogni, ha nem az alapozó gombócok helyére dobtam, egyszerűen nem fogtam halat. Ennek alapján úgy tűnik, hogy itt hoppon marad az, aki sajnálja az energiát arra, hogy megalapozza a horgászatát. És itt nem vödörnyi etetésről beszélek. Én 4 órát horgásztam végig 1,5 kiló etetőanyaggal, egy marék csontival és egy doboz kukoricával úgy, hogy a peca elején 10 gombócos alapozást végeztem. Ez még pénzben sem egetverő összeg!
11 óra körül már látszódott, hogy érdemes lenne némi ráetetést alkalmazni, mert egyre ritkábbak lettek a kapások. De mivel délig terveztem a horgászatot, ezt nem tettem meg. Inkább kipróbáltam pár csalikombinációt, hátha ólálkodik a környéken valami termetes jószág. Öt különböző pelletet is próbáltam, főleg büdös jellegűeket, de ezekre még kapásom sem volt. Így aztán pontban 12-kor nekiláttam összepakolászni.
A peca végeztével sétáltam egyet - íme, a tó képekben:
Összességében nagyon kellemes és eredményes délelőttöt tudhatok magaménak. A tó halállománya - úgy tűnik - javarészt ponty és dévérkeszeg. Sajnos mindkét fajból a kisebb méretűek vannak többen, de egy tipikus „napijegyes” tavon mást ne nagyon várjon az ember. Sajnos arra vonatkozóan, hogy van-e maximalizálva az elvihető halak mérete, nincsen információm. Az látszódik, hogy van hal bőven a tóban, de véleményem szerint nagyon csekély lehet a törzsállomány, inkább csak frissen telepített halakat lehet fogdosni. Bár ez csak az én véleményem, amit szerény félnapos ottlétem során alakult ki. A tározónak vannak viszont csendes részei, hiszen csak két oldalról lehet vallatni a vizet, így a szemközti nádas viszonylag háborítatlan, leszámítva persze a csónakos horgászok „alkalmatlankodását”. Így talán van esély arra, hogy laknak benne nagy halak.
Mindenesetre nagyon szép a tó környéke, csakúgy, mint maga a tározó. Mint azt a példám mutatja, érdemes rövid túrákat is tervezni ide. Ha időm engedi, én még meg fogom látogatni ezt a vizet, nekem felkeltette az érdeklődésemet.
Írta: ifj. Sipos Gábor
