Túl voltunk pár igen érdekes és eseménydús horgásznapon, így túránk végére azt a célt tűztük ki, hogy megdöntsük eddigi rekordunkat tokfogás tekintetében.
A horgászat helyszínéül először a Harrison és a Fraser folyó torkolata szolgált, gyakorlatilag ugyanaz a folyó, ahol előző nap fentebb a lazacokat kergettük. Az óceánból a lazacok a Fraser folyón úsznak fel, majd abba a mellékfolyóba úsznak tovább, ahol ők is születtek. Így ez a torkolati terület is sok lazacot rejtett, melytől egy-egy ugrással adtak tanúbizonyságot, így megmutatva magukat.
Mivel a lazacok a Harrisonban az ívás után elpusztulnak, a tetemük nemcsak a partmentén akad fenn a kövek között, hanem egy részüket a víz magával sodorja a Fraserbe. Így válik kiváló táplálékká a tokoknak is, amik előszeretettel lakmároznak a kisodródó maradványokból. Emellett nagyon ínycsiklandó falat a lazacikra is. Gyakorta a legnagyobb tokokat néhány szem ikrával csalják horogra.
Nem véletlen hogy István ezekből a csalikból készítette az első horogra valókat. A bőrös (halból kivágott) lazacikra az egyik legjobb csalétek, amelyik még nem vált külön. Ezt hajszálvékony gumiszalaggal kell a horogra felgumizni. A lefejt ikrát már nehezebb felhasználni, de ennek is megvan a módja: kis hálóba csavarva kerül horogra. Bevált csalik még a rothadt lazacdarab és a vérző lazacfej. Ezek mind a legfinomabb, legtáplálóbb természetes táplálékai a kanadai nagy fehér toknak, így joggal bíztunk a sikerben.
A kapásokra való reagálás sorrendjét kisorsoltuk, így Zolinak jutott a kezdés, majd követtem én, és így felváltva ugrottunk kapáskor a bothoz. Az elején még igen izgatottan vártuk, hogy pendüljön meg a spicc, de amint beleakadunk egy-egy komolyabb fárasztásba, már azért szurkoltunk, hogy „kicsi legyen” :D, ami nekünk jut.
Hogy igazi élmény legyen Zoli első komolyabb tokhala, rögtön bele is akadt egy 180 centiméter körülibe, ami megegyezett az ő testmagasságával. A hab a tortán az volt, hogy a hal egy akadóba vágtatott, amit Zoli sikeresen feltépett és azzal együtt fárasztotta a halat. A ránézésre két méter körüli fatörzs igen komoly bónuszsúlyt eredményezett a hal mellé, amit szintén a felszínre kellett fárasztani. Mindez az írás végén látható kisfilmben megtekinthető.
Zoli hala után örült, hogy végre pihenhet, megdőlt az eddigi édesvízi halrekordja, én következtem a botoknál. Nem is kellett sokáig várnom a kapásra, mely igen vehemensen jelentkezett. Ráadásul a hal úgy döntött, hogy nem kíván velünk fotózkodni, így teljes erővel elkezdett úszni a Fraser folyó főágába. Ott az erős sodrás a hal tömegét és erejét megsokszorozta, abból szinte lehetetlen lett volna visszahúzni, így felszedtük a horgonyt és utána mentünk.
Túl voltunk pár komoly méretű halon és mindkettőnkben lemerülőben volt az elem. A legjobb megoldást végül az jelentette, hogy fárasztáskor mindketten felvettük a fárasztó övet, és ahogy fogyott az energia, átadtuk egymásnak a botot. Ez akkor viccesnek tűnt, mondtuk is hogy „váltott lovakkal megyünk”, de amikor az esőzés miatt megáradt folyón fatörzsek úsztak lefelé, és folyamatosan azzal kellett matekolni fárasztás során, hogy el ne veszítsük a halat, amikor az átvágtatott a csónak alatt, akkor kiderült, hogy ez mennyire hasznos.
Már a nap végén jártunk, amikor az egyik boton olyan kapás volt, hogy megijedni se volt időnk. Odaugrottam, de a zsinór már laza volt. Az oka szerencsére „csupán” az volt, hogy a hal elkezdett száguldani a felszín felé és teljes terjedelmével kiugrott. Mind a 233 centimétere a levegőben volt a hatalmas halnak. Hihetetlen milyen ereje van, hogy ezt meg tudja csinálni!
A túránk záró helyszíne a Fraser alsó, az óceánhoz közelebbi szakasza volt. Itt a folyó már lelassul és kiszélesedik, sokkal inkább hasonlít ránézésre a mi Tiszánkhoz. Ez az elmélet, de amit tapasztaltunk, az merőben más volt…, a rengeteg eső ugyanis a folyót bezavarosította és felgyorsította. A felszínét uszadékok lepték el, amik között a kisebb ágaktól a komplett nagy fákig minden úszott lefelé.
Nagyon sok élménnyel tértünk haza, melyet ebben a háromrészes sorozatban is csak részben tudtunk visszaadni. De abban mindannyian egyetértettünk, ha vigyáznánk a vizeinkre, itt is hasonló halparadicsom alakulhatna ki, de ehhez sok-sok év és szemléletváltás szükséges… de mindig van remény!
Fotó, videó: Pintér Zoltán, Takács Péter
