A harcsa vizeink legnagyobbra növő hala. A legtöbb horgász álmodik arról, hogy egyszer életében összeakaszthassa vele a bajszát. Ez azonban nem túl egyszerű. A hazai vizekben a bőség már nem a régi, komoly kitartás, tapasztalat, felszerelés és sok-sok vízen töltött óra szükséges ahhoz, hogy egy termetes példánnyal összemérhessük erőnket. A dolgot nehezíti a harcsa rejtőzködő életmódja. Tapasztalt harcsázók azt mondják, hogy első feladat a harcsa horgászatában az, hogy ismerjük meg szokásait, életét. A tudományos vizsgálatok több ponton is ellentmondanak a horgász tapasztalatoknak, így garantálom, hogy lesz pár vitaindító megállapítás, de bízom benne, hogy mindez csak a harcsa életének, szokásainak még jobb megismerését fogja szolgálni.
A harcsa (Silurus glanis Linnaeus, 1758)
A nép nyelvén: folyami harcsa, leső harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, szürkeharcsa, harcsapundra, harcsapurdé.
A harcsaalkatúak világszerte elterjedt alrendjébe 28 család tartozik, amiből egyetlen egy képviselteti magát Európában. Földrészünkön két harcsafaj él, a legtöbb faj Délkelet-Ázsia trópusi vizeinek lakója. A harcsafélék családjának tán legjelentősebb képviselője a hazánkban is őshonos harcsa. Elterjedési területét nyugati irányban a franciaországi Doubs-folyó és a Rajna vízrendszere, keleten pedig az Aral-tó vízgyűjtője határolja. Dániából kipusztult, visszatelepítése évek óta folyamatban van. Olaszország egy részén és a Balkánon is előfordul. Megtalálható Kis-Ázsiában, a Kaukázusban a Kaszpi-tenger és az Aral-tó teljes vízgyűjtőterületén. Szigetszerű előfordulási területe alakult ki Anglia déli részén a sikeres telepítéseknek köszönhetően.
Előfordulási területein nagyon eltérő vizekhez alkalmazkodik, még a félsós tengeröblökben is jól érzi magát. Hazánkban holtágakban, tavakban, víztározókban, folyókban (a paduczónától lefelé), holtágakban, csatornákban egyaránt találkozhatunk vele. Egyszóval a patakok kivételével bárhol felbukkanhat, akár olyan aprócska vizekben is, amelyek nagyobb folyóval, tóval összeköttetésben állnak. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyeződését viszonylag jól tűri. Életmódja inkább éjjeli, nappal ritkán hagyja el rejtekhelyét, ami lehet a meder gödre, alámosott partrész, víz alatti tuskó. Táplálékát kisebb csapatokban keresi, de az öregebb példányok magányosan vadásznak. Nagyobb csapatokat csak télen alkot, mikor a környék kisebb-nagyobb harcsája összegyűlik egy alkalmasnak vélt vermelőhelyen. Ezért is kiemelten fontos ezeknek a helyeknek a szigorú védelme, mert sajnos a napjainkban egyre gátlástalanabb orvhalászok nagyon jól ismerik ezeket a vermelőhelyeket, ahol iszonyú pusztítást tudnak végezni az állományban.
A harcsanász áprilisban kezdődik, mikor az ivarérett példányok - hazánkban ez 4-5 éves korra tehető - megkezdik vándorlásukat a megszokott ívóhelyekre. Ebben az időszakban a nemek jól megkülönböztethetők. A hímek állkapcsa szögletes, a végbélnyílásuk fölötti ivari szemölcs hegyes, míg az ikrásoknál kerek végű. A hímek színezete, márványzata élénkebb és a hasra is kiterjed. A hímek mellúszójának első sugara jellegzetes, S alakú.
Tavasszal, ahogy a vizek felmelegednek, a hím megkezdi az ívóaljzat, a majdani fészek tisztítását. Ez a fészek lehet víz alatti növényzet, áradáskor a víz alá került fa gyökérzete, vízparti bokor, fűzfa víz alá nyúló gyökérzete. Tavakban a nádszegély alá sekély gödröt mélyít, amelybe belóg a nád gyökérzete. Az ívás akkor indul meg, ha a víz hőmérséklete tartósan 20 fok fölé emelkedik. Ez május végére, június elejére tehető, bár a szélsőséges időjárási viszonyok miatt ez az időpont napjainkban változhat. Az ívás általában este 20 és 23 óra között zajlik le, az éjszaka jótékony takarásában, de megfigyeltek már hajnalig elhúzódó nászt is. A harcsaívás semmihez sem hasonlítható élményt okoz annak, aki egyszer szemtanúja lehet. A nász rendkívül látványos, mozgalmas. Viszonylag szűk helyen a hajlékony harcsatestek összefonódva kavarognak. A hím harcsa testével úgy fonja körül a nőstény hastájékát, hogy közben szinte kipréseli belőle az ikrát. E szoros ölelés alatt a hím ivarnyílása mindig közvetlenül a nőstény ivarnyílásának közelében van, és az egyidejűleg kipréselt ondósejtekkel szinte azonnal megtermékenyíti a frissen vízbe került ikrákat. Az ívás mozgása mindig úgy irányul, hogy a távozó, megtermékenyített ikrák közvetlenül a gyökérzetre, a gyökérbojtokra kerüljenek, ahová nyomban fölragadnak. Ezt segíti a nász közben a farok mozgása is, ami a gyökérzetre hajtja a lehulló ikrákat. A gondoskodás ellenére az ikrák egy része lehull az iszapba, ahol a zigóta rövid időn belül elpusztul. A lerakott ikrák száma testtömeg kg-onként 20-30 ezerre tehető. A fészket a hím őrzi, igyekszik minden vélt vagy valós ellenséget távol tartani a fészektől. A testőri feladat mellett feladata az is, hogy farkának mozgatásával folyamatosan oxigénben friss vizet áramoltasson a fészekre. Az ikrák kikeléséhez kb. 3 nap szükséges (60 napfok).
A hím harcsa csak akkor hagyja abba fészek őrzését, mikor a kikelt lárvák már biztonsággal, aktívabban kezdenek el úszni. Ez a kikelést követően 3-4 nappal következik be. Ekkor a kisharcsák a fészek legsötétebb részében gyűlnek össze, és ott farkuk együttes csapkodásával már önmaguknak is képesek a friss vízáramlást fenntartani. A fészkét őrző harcsa, mivel mindennek nekitámad, ami a fészkét veszélyeztetheti, könnyen sebezhetővé válik. A farkával amint terelgeti a friss vizet, a fészkét is felismerhetővé teszi.
A harcsaivadék első táplálékát ágascsápú rákok és kandicsfélék képezik, de viszonylag hamar megjelennek étlapján az árvaszúnyog lárvák. A megfigyelések szerint a részben ragadozó életmódra már a 30-52 mm-es kisharcsák is áttérnek. A növendék és felnőtt harcsák gyakorlatilag minden számukra hozzáférhető állati táplálékot, élőt és dögöt egyaránt elfogyasztanak.
A nagyobb példányok összeszedik az apró kérészlárvákat, de vízimadarakat, vízbe esett vagy azon átkelő kisemlősöket is fogyasztanak. Magam is szemtanúja voltam, amint egy fiókáit terelgető vízicsibe mögött egy váratlan örvényben a sor végén lapátoló apróság pillanatokon belül eltűnt. Alighanem egy harcsa étlapját tette gazdagabbá. Az is köztudott, hogy a mezei rágcsálók időszakos vonulásukkor az útjukba kerülő folyókon is átkelnek. A harcsák „nyilvántartják” ezeket az átkelőket, és ebben az időszakban megfizettetik az átkelés vámját a rágcsálókkal. Azok a horgászok, akik szintén tudói e helyeknek és időpontoknak, ott és akkor jó eséllyel próbálkozhatnak. Édesapám régi horgász relikviái között is volt egy műegér, amiről sokáig fogalmam sem volt, mire lehet jó. Később tudtam meg, hogy a harcsa mellett a csuka is szívesen veszi az egércsemegét. Régi halászok mesélték, hogy a „patkolt” egérrel ékesített (az egér hátára erősített horoggal ellátott) szerelékkel ősszel több termetes harcsát tudtak fogni a víztetőn. Az említett táplálékok azonban inkább mint kiegészítők szerepelnek az étlapon. A harcsa fő táplálékát a halak képezik. A nemes halak között inkább csak a nagyobb példányok tudnak kárt tenni. Hazai vizeinkben a harcsák táplálékát 114 db tiszai példány alapján Váráshelyi vizsgálta.
A különböző időpontban végzett gyomortartalom-vizsgálatok eredményei jól szemléltetik a harcsa változatos étrendjét:
Június: karikakeszeg, küsz, jász, dévér és bagolykeszeg, balin, márna, paduc.
Július: ponty, márna, karikakeszeg, küsz, kárász, jász, dévér és szilvaorrú keszeg, domolykó, balin, bodorka, vörösszárnyú keszeg, paduc, harcsa (!), sügér, selymes durbincs, magyar bucó, kecskerák, kérészálca.
Augusztus: kárász, karikakeszeg, jász, dévér, bagoly-, lapos- és szilvaorrú keszeg, balin, domolykó, garda, paduc, harcsa, vörösszárnyú keszeg, réti csík, selymes durbincs, német bucó, pisztrángsügér, kecskebéka, kérészálca, mezei pocok, éti csiga, kagyló.
Szeptember: dévér és karikakeszeg, menyhal, réti csík, német bucó, mezei és vízi pocok, kérészálca, béka.
Az Al-Dunán végzett gyomortartalom-vizsgálatok hasonlóan változatos képet mutattak. A rovarlárvák és a folyami rák magas részaránya mellett a fogyasztott halak a gazdasági szempontból kevésbé jelentős fajok közül kerültek ki. Sokan a harcsát falánk ragadozónak aposztrofálják, akinek mindegy, mekkora a préda, sőt minél termetesebb, annál jobb. Egy-egy kapitális harcsa esetében ez igaz is lehet, de a nagy számok törvénye mást mutat. Nem mondhatjuk ugyanis azt, hogy minden harcsa kilós pontyokat fogyasztana. Az e kérdést elemző vizsgálatok egészen más képet mutatnak. A harcsa testméretéhez képest ugyanis viszonylag kistermetű halakat fogyaszt, és inkább a karcsúbb alkatúakat kedveli. 1971-ben Horoszewicz végzett kutatásokat a Visztulán, ahol megállapította, hogy a harcsa által elfogyasztott legnagyobb zsákmányhal a ragadozó hosszúságának 12,7% volt. A csuka és a süllő esetében ez az érték 38, illetve 28% volt. A falánkság témakörébe nem csak a préda nagysága, hanem a vadászat gyakorisága is beletartozik. A harcsa emésztéséről Fábián, Molnár, Tölg végzett laboratóriumi vizsgálatokat. Megállapításuk szerint egy-egy táplálékadag megemésztésére a harcsának a vízhőmérséklettől függően a következő időre van szüksége:
| Vízhőmérséklet (Celsius) | Idő | ||
| 5 | 206 óra | ||
| 10 | 86 óra 31 perc | ||
| 15 | 49 óra 26 perc | ||
| 20 | 28 óra 52 perc | ||
| 25 | 20 óra 36 perc |
A nyári hónapokban tehát nem véletlen a harcsák aktivitása, sorozatos rablása.
Az intenzív táplálkozás, a táplálék változatos összetétele és a harcsa viszonylag passzív életmódja más ragadozókhoz képest jobb hasznosulást tesz lehetővé. A kutatók 1 kg testtömeg-gyarapodáshoz 6-8 kg közötti táplálék elfogyasztását állapították meg. (Azt azért nem árt tudnunk, hogy a kutatások sok esetben alacsony egyedszámú mintát vizsgáltak, ezért az egyedi eltérések jelentősek lehetnek, emellett az egyes harcsaállományok a földrajzi, élőhelyi különbségek miatt is eltérő fejlődést mutathatnak.)
Hazánkban a harcsa növekedését ez idáig Harka Ákos vizsgálta részletesen. A vizsgálathoz a Tisza tiszafüredi szakaszán 1976-1981 között fogott összesen mintegy 140 példány adatait használta fel. A vizsgálat adatait az alábbi táblázatban olvashatjuk:
| A harcsa növekedése a Tisza tiszafüredi szakaszán (Harka 1984 nyomán) | ||
| Életévek | Testhossz (mm) | Testtömeg (g) |
| 1 | 165,2 | 28 |
| 2 | 387,8 | 159 |
| 3 | 424,3 | 538 |
| 4 | 548,4 | 1 203 |
| 5 | 673,9 | 2 297 |
| 6 | 801,0 | 3 949 |
| 7 | 891,1 | 5 516 |
| 8 | 1 020,7 | 9 671 |
| 9 | 1 077,5 | 9 997 |
| 10 | 1 200,5 | 14 040 |
A szerző szerint a harcsa növekedése csak a korosztályok átlagértékeit tekintve mondható egyenletesnek, az azonos korú példányok testhosszai között jelentős eltérések tapasztalhatók. A harcsa mindenesetre a legjobb növekedési mutatókkal bíró hal, amelyik még idősebb korban is képes jelentős gyarapodásra. (15 éves kor után is évi 5-6 cm-t képes növekedni.) Mióta a vizát igen ritka vendégnek kell tekinteni hazánkban, a harcsa vizeink legnagyobbra növő lakója. Marsilius 1726-ban megjelent munkájában egy 340 kg-os dunai harcsáról tesz említést. Berg egy Dnyeperből fogott 5 méter hosszú, 300 kg tömegű óriásról számol be. Hazai vizeinkben az általánosan elfogadott maximális méretet 2,5 méterben és 120 kg-ban határozzák meg. Az abszolút rekordot egy 2004-ben, az Adácsi-tóból fogott 112 kg-os harcsa tartja.
Rejtőzködő életmódjának köszönheti a harcsa, hogy egyedüli ellenségét, az embert hosszú ideig el tudja kerülni. A környezeti hatások azonban, amelyekért az ember felelős, már elérik. Ívóhelye a folyók parthoz közeli, sekély részén található, ami a hajóforgalom által keltett hullámverésnek a leginkább ki van téve. Az orvhalászat is egyre komolyabb veszélyeket rejt, nyílván nem csak a harcsákra. A harcsa húsa rendkívül értékes, ízletes csemege. Ez a tulajdonság sajnos amennyire előnye, annyira hátránya is, legalábbis a túlélés szempontjából. A hazai vizekben a kapitális méretű harcsák már megfogyatkoztak, sajnos - aki jó eséllyel szeretne nagy harcsát fogni, annak külföldre kell utazni. Az Ebro, Pó folyók harcsabősége legendás.
Leírása, ismertetőjegyei:
Hosszúra nyúlt, a fején fölülről, a farokrészén oldalról erősen lapított testű hal. Feje széles, a szeme kicsi, orra rövid és lapos. Szája rendkívül nagy, félig fölső állású, benne több sorban és sűrűn parányi fogacskák ülnek. Felső állkapcsán két hosszú, az alsón 4 rövidebb bajuszszál található. Szokatlanul elöl lévő és nagyon rövid hátúszójában mindössze 2-4 osztott sugár van. Farok alatti úszója nagyon hosszú, a végbélnyílástól egészen a farokúszó tövéig nyúlik, sugarainak száma 77-92. Mellúszójának első sugara vaskos, kemény, tompa végű csonttüskévé alakult. Teste teljesen pikkelytelen, oldalvonala végig jól látható. Színe a világosabb zöldesbarnától a feketéig terjedhet, rendszerint márványozott.
Horgászata:
A harcsa a halászok legmegbecsültebb zsákmányának számított, és ez nem változott azt követően sem, hogy sok vízen a halászat - játékká szelídülve - horgászattá alakult. A harcsa különösen nemes ellenfél, amit horog végre csalni embert próbáló feladat. Kevesen horgásznak kizárólag harcsára, mert sok-sok üres napot követően jöhet csak el a nagy nap, mikor sikerül termetes példánnyal összemérni az erejüket. A harcsa kemény ellenfél. Mivel soha sem lehet tudni, mekkora példány akad a szerencsés pecás horgára, a felszerelést is ennek tudatában állítják össze. Erős, jól terhelhető bot, nagyméretű orsó, magas szakítószilárdságú zsinór, szívós horog - röviden ez egy harcsázó felszerelés ismérve. A módszereket tekintve a legizgalmasabb a kuttyogatás. Ezt a módszert kizárólag a harcsa lépre csalásához használják. Eredete és működési mechanizmusa mind a mai napig vita tárgya. Egyesek szerint az őshazából hoztuk magunkkal a kuttyogató fát, más vélekedés szerint itt vettük át más népektől. Van, aki szerint a béka vagy a pocok vízbe ugró hangját, mások szerint a harcsa táplálkozását kísérő hangot utánozza.
A módszer mindenesetre működik, szép harik vesztettek már rajta. A harcsa horgászatában sok a misztikum, titok, tudásukat kevesen osztják meg mindenkivel. A harcsa életmódját, szokásait, horgászatát Koós Feri remek filmjei igen jól bemutatják, emellett 2008-ban jelent meg Lukácsi Béla és Kovács Adrián filmje is, amely a harcsa wobbleres horgászatával kapcsolatban ad értékes tippeket. Itt, a portálon is szemezgethetünk a témát érintő írások között:
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=6&subtopicid=66
http://haldorado.hu/articles.php?topicid=7&subtopicid=42
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Felhasznált szakirodalom: Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája (Nimfea Természetvédelmi Egyesület, Szarvas 2004)
Pintér Károly: Magyarország halai (Akadémiai Kiadó, Budapest 1989)
Herman Ottó: A magyar halászat könyve (K.M Természettudományi Társulat 1887.)
Fotók: Lukácsi Béla, www.energofish.hu, www.haldorado.hu, www.fishbase.org, www.google.com
