Az angolna családjának egyetlen képviselője hazánkban. Több horgásznak okozott szívinfarktushoz közeli állapotot, egy időben nem volt olyan nyári szezon, hogy pusztulásáról ne zengett volna a média. Személyes kapcsolatom egyszer volt a fent nevezett hallal, mikor édesapámmal a Tisza-tavon csónakból fogtunk egy ilyen „rémet”. Sohasem felejtem el azt a ramazurit, amit a csónakba emelés után művelt. Mint egy burleszkben, minduntalan kisiklott édesapám kezei közül, míg végül több törölköző segítségével lefogtuk. Meglepetten pislogtunk egymásra, hiszen korábban soha senki nem találkozott vele. Annyit tudtunk, hogy a Balatonban megtalálható, de hogyan kerülhetett akkor a Tisza-tavon a horgunkra? Alaposabban megismerve, ez lehet a legkisebb rejtély, amivel a tudománynak meg kell küzdenie.
Az angolna (Anguilla anguilla (Linnaeus, 1758))
Egyéb nevei: ángolna, anguilla, ángvilla, folyami angolna, síkos angolna.
Európában az angolna részben a természetes bevándorlása, részben a rendszeres telepítések következtében valamennyi jelentősebb vízterületen megtalálható. Lényegében nincs olyan folyó, amelybe ne vándorolnának be az angolnák. (Máris választ kaptam a bevezetőben feltett kérdésemre :-)) Európa határain kívül megtalálhatjuk Marokkó atlanti partvidékén, valamint kisebb mennyiségben a Földközi-tengerbe ömlő közel-keleti és észak-afrikai folyók vízrendszerében. Az angolna „bevándorlásának” kiindulópontja Franciaország atlanti partvidéke, a legtöbb angolnaivadék ide érkezik. Ritka előfordulása miatt még napjainkban is sokan azt a nézetet vallják, hogy az angolna nem őshonos fajunk. Őket látszik igazolni az a tény, hogy gazdaságilag jelentős mennyiséget csak telepítésekkel tudnak fenntartani - sőt, az utóbbi évek balatoni angolnapusztulásának eredményeképpen már nem is telepítik -, de nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy már a középkori írásos emlékekben felfedezhetjük létezését, és Herman Ottó az 1887-ben megjelent, A magyar halászat kézikönyve című munkájában is megemlíti a Dunában élő angolnát. Az vitatott, hogy ezek a középkori írásos emlékek honnan fogott angolnákról regélnek. (A kereskedelemből származó Balti-, Fekete-tengeri angolnákról, vagy valamelyik hazai folyónkból fogottakról?)
Hazánkban már a XIX. század végén történtek állománynövelő kísérletek, a rendszeres telepítések azonban csak 1961 után indultak meg. Ribiánszky Miklós - aki ebben az időben az Országos Halászati Főfelügyelőség igazgatója volt - irányításával kezdődött az az angolnaprogram, amely az ország számos vízterületén hozzájárult a halászat értékesebb zsákmányának kialakításához. Legnagyobb hazai állóvizünkbe, a Balatonba is ebben az időben (1961) telepítették az első, mintegy 50.000 db növendék angolnát. (Később ez a szám 2-4 millióra duzzadt évente! Napjainkra telepítését a sorozatos pusztulások miatt, illetve vizeink faunáját veszélyeztető mivoltát felismerve leállították. Európa számos nagy tavából is kipusztult, így a mai állomány a korábbi évtizedek mindössze 1%-ára tehető.) 1962-ben kezdődött a Velencei-tó, valamint több zárt tavunk angolnásítása is. Annak ellenére, hogy 1980-tól már kizárólag a Balatonba és a Körösök néhány holtágára korlátozódtak a telepítések, hazánk szinte valamennyi síkvidéki álló-, illetve folyóvizében megtalálható. Nézzük, miként juthatott el szinte bárhová?
Az angolna rejtélyes biológiája, vándorlásai, szaporodása Arisztotelésztől (görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára) napjainkig számos természetbúvárt foglalkoztatott. Születtek is különféle, az adott korban első hallásra logikusnak látszó magyarázatok, elméletek, amelyek később, az idő múlásával feledésbe merültek. (Arisztotelész, mivel nem talált rajtuk párzószervet, úgy tartotta, hogy az angolna a föld gyomrából származik, magától nő a sárban és a nedves réteken.) Mivel a XX. században gazdasági jelentősége megnőtt, emellett a tenger életének megismerésére irányuló törekvések felerősödtek, komoly kutatások kezdődtek. Ma már elmondható, hogy az angolna életciklusa nagy vonalakban ismert. Miért csak nagy vonalakban? A helyzet az, hogy az ívás és ikrafejlődési szakaszról még mindig keveset tudunk. Az angolna életszakaszai a következők:
Az angolna biológiájával kapcsolatban alapvető felfedezés Schmidt dán kutató 30 éves munkásságának köszönhető. Ma már klasszikusnak számító munkái szerint az angolnák bölcsője nem messze a Bermudáktól, a Sargasso-tenger egyik mélyedésében, a Nares-teknőben van. (A Sargasso tengert több áramlat határolja, ezeknek köszönhető egyedülálló szubtrópusi klímája. A tenger 1.100 km széles, 3.200 km hosszú és mintegy 7.000 méter mély. A tenger része a Bermuda háromszögnek.) A rendkívül költséges kutatások ellenére azonban mind a mai napig nem sikerült a térségben sem ívásra érett angolnát, sem a faj ikráját megtalálni. A tenger rendkívül mély, erőteljes áramlatok uralják, a felszínt pedig hatalmas, áthatolhatatlan algatelepek borítják, ami mind megnehezíti a kutatásokat. Az angolnák bölcsője tehát mind a mai napig rejtve maradt. (Arról ne is beszéljünk, hogy ebben a térségben az angolnánál lényegesen nagyobb hajók, repülők tűnnek el nyomtalanul, de ez már egy másik történet.)
Az angolna nászáról így csak akváriumi körülmények között születtek megfigyelések. A testtömeg kg-onként érlelt ikraszám 3 millió körül van. Az ikraszemek rendkívül aprók, mintegy 1,2 mm átmérőjűek, a bennük található olajcseppnek köszönhetően lebegő jellegűek. Az ívási hőmérséklet optimuma 20 fok körüli, ami a Sargasso-tengerben 100-200 méteres mélységet jelent a téli hónapokban. (Egyes kutatók szerint az ívás már az európai partokhoz közel lezajlik, és a kikelt lárvák sodródnak az áramlatokkal az említett tengerhez, és itt emelkedik a felszínre.) A tenger felszíni rétegeiben megjelenő lárvák 5 mm-esek, testük áttetsző.
Az észak-atlanti áramlási rendszer sodorja őket az európai partok felé. Eközben folyamatosan fejlődnek, növekednek, és fűzfalevél alakúvá válnak. (Egy időben ezeket a fűzfalevél alakú lárvákat önálló fajként írták le.) Kb. 27 hónap alatt érik el a kontinentális padozatot (1.000 méteres tengermélység) ahol a passzív, áramlattal való utazás véget ér, átalakulnak üvegangolnává. Ez alatt az idő alatt eltűnnek a jellegzetes ragadozó fogak, jelentősen csökken a testhosszúság és kifejlődik az aktív mozgást segítő úszóhólyag. Az átalakulás végeztével több hullámban jelennek meg a folyók torkolatvidékén. Az óceán közelében nagyobb, a beltengereknél már kisebb termetűek a nem táplálkozó, folyókba beúszó angolnák. A még áttetsző testű angolnák a fényre igen érzékenyek. Az édesvízi életmódra való áttéréssel párhuzamosan színesednek, pigmentálódnak (A pigmentálódás alatt a melanin (sötét festékanyag) termelést értjük, mely a szervezet védőfaktora az UV sugárzás okozta károsodás ellen.)
A pigmentfoltok előbb a testvégeken jelennek meg, majd fokozatosan az egész testet beborítják. A fényérzékeny angolnák csak éjszaka, a pigmentálódottak már nappal is vándorolnak, követve a folyók partját.
Az ivadékok egy része a félsós tengeröblökben marad, ahonnan vagy csak egy-két év elmúltával vándorol tovább, vagy egész életében ott marad. Egyesek szerint a tengeröblökben maradottak hímek, bár a nemek meghatározása az angolnánál felettébb problematikus. (Érdekes, hogy 20 cm-nél kisebb bizonyítottan nőstény angolnát ez idáig még senki sem talált. A nemek meghatározása általában csak 25 cm-es testhossz elérése után lehetséges.) Mivel a szakirodalomban számos egymásnak ellentmondó nézettel találkozhatunk, én nem is feszegetem ezt a kérdést.
A felvándorolt (vagy telepített) angolnák természetes körülmények között 2-20 évet töltenek el az édesvizekben. Ez az intenzív táplálkozás, növekedés, az ivartermékek kifejlődésének időszaka.
Az édesvízben élő angolnák táplálékának összetétele igen változatos képet mutat, halunk ebből a szempontból rendkívül alkalmazkodó. Általában bentoszlakó szervezetekkel és apró halakkal táplálkozik. Nagyon jól alkalmazkodik élőhelyének táplálékbázisához, a konkurens halfajok állományának nagyságához. Balatoni megfigyelések szerint a parti övben legfontosabb táplálékát a bevonatlakó rákok adják, míg a parttól 1.000-1.500 méterre élőknél már az árvaszúnyog lárva dominált, amit a sorrendben csigák, kagylók követtek. Az angolna nem sorolható kimondottan a ragadozó halfajok közé. A „széles fejű” (halfogyasztó) angolnák egy-egy állományon belül akkor jelentkeznek nagyobb számban, ha az angolna - a konkurens halfajok tömeges jelenléte miatt - nehezebben jut hozzá az iszaplakó szervezetekhez, mindenekelőtt az árvaszúnyog lárvájához.
Az angolna növekedési ütemét a múlt század elején vizsgálták Európában. Itt is nehézségekbe ütközünk, mivel halunk életkorának meghatározása, más halfajokhoz viszonyítva lényegesen nehezebb. Ami biztos, hogy egyenetlenül fejlődik élete során, ami összefüggésben állhat táplálékbázisának változásaival is. Árnyalja a képet az is, hogy míg egyes példányok huzamosabb időt töltenek édesvizekben, és akár a 4-6 kg-os tömeget is elérhetnek, addig mások idő előtt elhagyják élőhelyüket.
A hazai horgászrekord egy 1997-ben fogott 4,75 kg-os angolna, de Svédországban 7,65 kg-os példányt is horogra kerítettek, igaz, az 1800-as években.
Sok körülménynek kell kedvezően alakulni ahhoz, hogy a vándorlásra érett angolnák elinduljanak.
A megfelelő vízjárás, az aktuális holdfázis a légnyomásviszonyok, a széljárás, sőt a kisebb földmozgások is hatással lehetnek az elvándorlás intenzitására. A fő elvándorlási időszak őszre tehető, de tavasszal is megfigyelhető egy hullám, amelyben az ősszel lemaradt példányok vesznek részt. Az édesvizekből elvándorló angolna jelentős változásokon megy át. (Ez a második nagy átalakulás életében.) A bronzangolna ezüstangolnává alakul át. A bőr megvastagodik, az ivarszervek gyors fejlődésnek indulnak, az emésztőcsatorna visszafejlődik, az állatok befejezik a táplálkozást. Időközben az apró szemek is növekednek, megváltozik a fej formája.
Az európai beltengerekben még követhető a vándorlása, itt ugyanis a halászok szép zsákmányra is szert tehetnek, de az óceánba érve nyoma vész.
Az angolna húsa kiváló, igen ízletes csemege. Ennek is köszönhető telepítése, bár mint korábban írtam, ez a természetes vizek esetében nem fenntartható.
Leírása, ismertetőjegyei:
Teste hosszan megnyúlt, kígyószerűen hengeres. Feje kicsi, fölülről lapított, csúcsban nyíló szája viszont elég nagy, szöglete a szemek alá ér. Állkapcsain több sorba rendeződő hegyes kis fogak ülnek. Szűk kopoltyúréseit aránylag kicsiny kopoltyúfedők takarják. Különálló páratlan úszói nincsenek, mivel a hát-, a farok- és a farok alatti úszójuk egységes úszószegéllyé olvadt össze. Páros úszói közül is csak a mellúszókat találjuk meg, hasúszói hiányoznak. Pikkelyei igen aprók, alig észrevehetők, bőre nyálkás, igen síkos. Színe kezdetben zöldesszürke, ami később fokozatosan megy át barnába, végül ezüstösbe. A nagyobbak mérete 50-80 cm, ritkábban 1 méter fölötti.
Horgászata:
Az angolna horgászatáról nem sok szerző cikkezik. Ma már inkább váratlan vendég, semmint céltudatos zsákmány. Nem tudom, hogy a balatoni mólókon dívik-e még a kövek közé rejtőzött angolnák horgászata.
A horgászata egyébként nem igényel túl nagy „szakértelmet”. Erős, jól terhelhető felszerelésre van szükség, hogy a fenéktől mielőbb eltávolíthassuk - ellenkező esetben minden akadóban kapaszkodót talál. Kígyózó mozgásával komoly ellenállást képes kifejteni.
Szákolni nem érdemes, úgyis kimászik belőle. (Ellentétben az esernyős módszerrel, amikor egy nyitott esernyőbe húzták a halat, és úgy emelték partra.) Legcélszerűbb az erős zsinór segítségével egyszerűen partra húzni. Csali tekintetében a gilisztacsokor, babahal, halszelet mind nyerő lehet. A szereléket nem kell túlkomplikálni, egyszerű, klasszikus fenekező montázst készítsünk.
A legintenzívebben éjszaka táplálkozik, és igen szereti az esős, szeles időjárást. Életben tartása egyszerű, életének elvétele korántsem. Ennek módozatait én nem taglalnám, akit érdekel a téma, könnyen talál hozzá ötleteket az Interneten. Húsa ízletes, főként az angolnapörköltről tudok nyilatkozni. Valami mesés!
Bőréből dísztárgyak, akár ruhák, cipők is készülhetnek. Szívósságára a legékesebb bizonyítékul Herman Ottó sorai szolgálnak:
„Az 1885-ki országos kiállítás halászati osztályában gróf MIGAZZAY VILMOS eleven ángolnákat is állított ki; de a tartó nem volt jól befedve s azok bizony éjen át mind kiszöktek. Reggel a felügyelő személyzetet nagy felindulásban találtam; sehogysem tudták, hová lettek a halak; én legott a lefüggönyözött asztalok alatt kerestettem, hol rettenetes porral, forgácscsal teleragadva, csakugyan meg is kerültek; a vízbe téve legott teljes élénkséggel úszkálni kezdtek, nyomban megtisztultak s újra kezdték a kimászkálást.”
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Felhasznált szakirodalom: Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája (Nimfea Természetvédelmi Egyesület, Szarvas 2004)
Pintér Károly: Magyarország halai (Akadémiai Kiadó, Budapest 1989)
Herman Ottó: A magyar halászat könyve (K.M Természettudományi Társulat 1887.)
Fotók: www.fishbase.org, www.google.com
