Az év első két hónapját joggal tekinthetjük a plasztik csalis pergetés valódi szezonjának. Januárban és februárban van a legnagyobb létjogosultságuk a különféle lágy műcsaliknak, és a módszer elsőszámú célhalainak tekinthető nemes és kősüllők is talán ekkor foghatók legjobban. Ám ez a két hónap sem csak a tüskéshátúakról szól, hiszen sok egyéb halfaj is fennakadhat a kitartó pergető horgász horgán ilyenkor. A sorozat második részében a két legmarkánsabb téli hónapunk kínálta pergető horgászati lehetőségeit szeretném összefoglalni, újfent kizárólag csak a plasztik csalis vonalon haladva.
Az óév vége vagy az új év eleje általában kemény fagyokkal szokott indulni nálunk, és a hideg időjárás maga után vonja a természetes vizek befagyását is. Így januárban gyakran kényszerpihenővel indul az év, legalábbis a folyókon, mert a jég eltakarja előlünk csodás ragadozóit. Azonban ebben az időszakban sem kell teljesen lemondani a horgászat örömeiről. Az utóbbi években mi sem ülünk otthon, ha befagynak a folyók, hanem a környék kis csatornáin, holtágain, morotváin lékhorgászattal csillapítjuk halfogási szenvedélyünket.
A lékhorgászat számomra természetesen nem a hagyományos úszós csukázást jelenti. Ugyanúgy, ahogy évközben sem tudom rávenni magam a „leülős”, várakozós technikákra, télvíz idején sem vagyok hajlandó a passzív módszereket űzni. Helyette a mormiskázás mellett teszem le a voksomat.
A mormiskázás ugyan nem a hagyományos értelemben vett műcsalis horgászat, de sok hasonlóságot mutat a vertikális pergetéssel. A módszer lényege abban rejlik, hogy egy parányi jig horogra - amin ólom vagy volfrám súly van - élő vagy mesterséges csalit tűzünk, leengedjük a fúrt lékbe és könnyed mozdulatokkal emelgetjük, lebegtetjük, remegtetjük. Csalinak a legjobb ilyenkor a szúnyoglárva, de szóba jöhet még a csontkukac is. Mivel a szúnyoghoz nagyon nehéz hozzájutni ebben az időszakban, helyettesíthetjük a kereskedelmi forgalomban kapható műszúnyogokkal is.
Ezek általában ízesített plasztik csalik, amik a végletekig hasonlítanak az igazi szúnyoglárvához. természetesen nem ugyanolyan fogós, mint az igazi lárva, de igenis becsapható vele a hal. Így válik ez a módszer nagyon hasonlóvá a már ismert plasztik csalis vertikális pergetéshez. Gyakorlatilag ugyanazt csináljuk, mint vertikális harcsázáskor nyáron, vagy télen, amikor csurgó csónakból emelgetjük a gumihalakat a csónak alatt a süllőknek. Persze mindezt „kicsiben”, kimért, lassú mozdulatokkal, leheletfinom felszereléssel.
A felszerelés alapját ilyenkor a mormiskás bot és orsó képezi, amin vékony (0,06 mm, 0,08 mm, 0,10 mm) monofil zsinór van. Ez a felszerelés úgy tűnik, mintha egy játék horgászkészség lenne, pedig a skandináv országokban, illetve tőlünk keletre ezekkel a felszerelésekkel komoly horgászok horgásznak és fognak is szép halakat. A módszer lelke a mormiska, maga a parányi jig horog. Ebből már rengetegféle létezik, de most nem célom mélyebben belemenni a témába, hiszen ebből egy külön cikksorozatot lehetne indítani.
Mormiskázás során első számú célhalaink a csapósügérek, valamint a keszegfélék lehetnek, de a csuka is gyakori beeső hal, különösen, ha elsüllyedt ágak, akadók között fúrjuk meg lékünket. A kis csíkos ragadozók néha komoly kapással jelentkeznek, horgászatuk a kis mormiskás botokkal igazán élvezetes időtöltés lehet. Ahol egy sügért fogunk, ott valószínűleg több is lesz, hiszen komoly bandákban tartózkodnak ilyenkor is.
Érdemes egyből a horgászat megkezdésekor több léket készíteni, majd később felváltva horgászni bennük. Így elkerülhetjük a felesleges zajkeltést horgászat közben, bár tapasztalatom szerint a lékfúró hangja nem nagyon zavarja a halakat. Ez persze nem biztos, hogy igaz a hagyományos baltás lékvágás esetén. A lékek környékét nem kell megtisztítani a hótól. Sőt! Jobb, ha inkább a fúrt lék köré toljuk a jégkását és a havat, hogy minél kevesebb fény szűrődjön be a jég alá.
A kemény fagyok aztán februárban ki szoktak engedni, a jég elvékonyodik, majd el is tűnik mindenhonnan. A kis vizeken persze jobban tartja magát, de már bizonytalan a vastagsága, szerkezete gyengül, éppen emiatt nem is ajánlott rámenni az olvadó jégre. A nagyobb folyókon azonban a hóolvadás áradásokat idéz elő, ami meggyorsítja az olvadást. Gyakran keletkezik ilyenkor jeges ár, jégzajlással, rendkívül magas vízállással. Az áradó jégfolyamban nincs értelme horgászni a folyókon, ráadásul veszélyes is. Ilyenkor inkább azokat a csatornákat keresem fel, amik összeköttetésben vannak az élővízzel és az áradó folyó hatására hamarabb eltűnik felszínükről a jég.
Persze ezeknek a kis csatornáknak is igen zavaros ekkor a vize, viszont nincs akkora víznyomás, sodrás, mint az élő folyón, így könnyen horgászhatók és a gyakran szép halakat rejtenek. Első számú célhalunk a süllő lehet, esetleg a csuka, amíg nem kezdődik meg a tilalom rájuk februárban.
A sekély vizű csatornákon átlagosan 1,5 méter körüli vízmélységet találunk, így ehhez kell megválasztanunk a felszerelésünket is. Szinte kizárólag UL botokat használok, amikkel a könnyű, 1-2 grammos fejeket is könnyen el tudom dobni. A light felszerelés a kisméretű ólomfejek kontrollálásához is elengedhetetlen. Zsinórom általában 0,08 mm körüli nanofil, ami elé fluorocarbon előkét kötök. Mindez persze csak süllőzéskor mérvadó, ha célzottan csukára pergetek, erősebb felszerelést választok és természetesen harapásálló előkét is.
A zavaros vízben a sötét tónusú gyakran gumik jobban működnek, mint a rikító színűek. Ennek az lehet az oka, hogy a sötét szín jobban elüt a szőke, sárszínű közegtől. Amikor letisztul a csatorna, akkor pedig az élethű színeket részesítem előnyben. Persze fényváltásban, hajnalban vagy szürkületkor a rikító narancssárga, citromsárga, fehér és zöld is eredményes lehet. Ha kimondottan a csuka a célhalam, akkor a világos, élénk színeket nappali fénynél is használom.
A kis csatornákban jellemzően rengeteg az ivadék. Ezek jó táplálékbázisként szolgálnak a ragadozók számára. A plasztik csalikat is a táplálékhalak méretét figyelembe véve kell megválasztani. Így az egészen pici, vékony testű, lágy gumihalakat érdemes használni, illetve a különböző gumiférgeket, no-action plasztikokat. Ezek mozgása rendkívül jól utánozza a parányi babahalak mozgását.
A cheburashka fejeket fogósabbnak tartom itt, hiszen használatukkal a csalink még lassabban esik le a fenékre és még szabadabb mozgást produkál. Az általam látogatott Taktaközi főcsatornán például 1-2 grammos cheburashka fejekkel és 4-es, 6-os cheburashka horgokkal horgászom. Azt azonban itt érdemes megemlíteni, hogy egy komolyabb süllő szájában ezek a pici horgok rosszabb arányban akadnak meg. A csontos süllőszájban gyakran nem talál akadást a kicsi horog, és ez halvesztést eredményezhet, arról nem is beszélve, hogy a passzív téli süllő gyakran csak orrheggyel üti meg a csalit, és esze ágában sincs megenni azt.
Az elmúlt években február közepe-vége környékén szokatlanul meleg, tavaszias időjárásnak örülhettünk. Ez a tendencia a harcsapergetés szerelmeseinek okozhat sok örömöt, hiszen a meleg, napsütéses napokon már ebben a téli hónapban megfoghatók édesvizeink királyai a nagy folyókon és a csatornákon egyaránt.
A bajszos ragadozóknak nagyobb gumihalakat, vagy twistereket kell felkínálnunk. Jó választás lehet például a nagyméretű Nevis Spiratail korongfarkú twsiter, ami számomra már sok harcsát adott a téli hónapokban. A plasztikok színe sárga, zöld, fehér vagy piros is lehet, de érdemes váltogatni az árnyalatokat, mert úgy gondolom, a szín igenis számít a harcsapergetés során is.
Az eddig leírtakban azonban még nem szerepeltek az év első két hónapjának valódi sztárhalai, a téli szezon királyai, a nemes süllők. Aki még nem tapasztalta meg, hogy milyen érzés egy valódi süllőkapás gumihalazás közben, az el sem tudja azt képzelni. Ezt az élményt egyszer kell átélni, és örökre a rabjává válunk. A téli süllőzés viszontagságait, a hideget és a fagyot is képesek vagyunk elviselni, hogy újra és újra átélhessük azt a csontig hatoló, áramütésszerű érzést, amit egy süllő rávágása okozhat.
A folyóvízi plasztik csalis süllőzésről persze szintén regényt lehetne írni, és sokan sokféle megvilágításban foglalkoztak már a témával. Ennek megfelelően csak a szolid tényekre hagyatkozva próbálom egy-két sorban összefoglalni leglényegesebb tapasztalataimat.
A süllőket először meg kell találnunk. A nagyobb egyedek kisebb csapatokban külön szakaszokon tartózkodnak, míg a kisebb, 1-2 kilós példányok nagyobb egyedszámú rajokban az akadók, kövezések, törések környékén vagy mély gödrökben tartózkodnak legszívesebben. Ha új helyre érünk, célszerű előbb kisebb plasztikokkal, kicsit túlsúlyozott fejekkel gyorsan átfésülni az adott területet, és ha valahol találunk érdeklődőt, akkor azt a szakaszt alaposabban, többféle műcsalival is áthorgászhatjuk.
Plasztik csalis süllőzéshez feszes, gyors akciójú botot válasszunk, ami kellően gerinces, erős is. A süllő szája ugyanis rendkívül kemény, csontos, így a bot fontos kritériuma, hogy bevágáskor képes legyen jó akadást biztosítani. Zsinórnak akadómentes terepen nanofil, akadók környékén inkább vékony fonott jöhet szóba, de mindig érdemes kopásálló fluorocarbon előkét használnunk a műcsali előtt az esetleges sérülésekből adódó szakadás elkerülése miatt.
Süllőzéskor kiemelten fontos a megfelelő ólomsúly kiválasztása. Akkora súlyt válasszunk, amivel még épp le tudjuk tenni a csalit a fenékre, de a lehető legtöbb ideig tudjuk lebegtetni vízközt, a süllők támadási zónájában tartva azt. A passzív téli süllő néha centimétereket sem hajlandó mozogni a táplálékért, ilyenkor az ólomfej kiválasztásánál grammok is döntőek lehetnek.
A csalivezetés során két dologra kell ügyelnünk. Érdemes a gumit gyors, határozott mozdulattal elugrasztani a fenékről, mert a hirtelen megugró, menekülő táplálék képzete is kiválthatja a halakból a támadási ingert. A visszahulló fázis pedig végig feszes zsinórral kontrollált, irányítás alatt tartott legyen, nehogy lemaradjunk a kapásról!
A süllő remekül lát, így a műcsali színe kulcsfontosságú. Mindig az adott időjárási viszonyokhoz és a víz színéhez megfelelően kell színeket választanunk. Néha azonban a már bevált sémáktól is el kell tudnunk szakadni, mert a szokatlan választás is nyerő lehet.
Néhány tippet leírok azoknak, akik teljesen tanácstalanok. Ha sok fény jut a vízbe, világosabb színeket választok, borongós időben pedig inkább sötétebbeket. Zavaros vízben a víz színétől leginkább elütő, azzal kontrasztos árnyalatot keresek, például sötétlilát vagy barnát. Havazásban a világoskék és a tört fehér színeket favorizálom, ködben pedig az élénk színeket. Fényváltáskor rikítóbb színekre váltok, például sárgára vagy fehérre.
Süllőzés közben számtalan mellékhallal találkozhatunk. A két leggyakoribb egyértelműen a kősüllő és a harcsa, hiszen mindkét hal fenék közelében táplálkozik és jól fogható plasztik csalikkal. A kövesek gyakran elképesztő méretű gumikat képesek behörpölni, bőven tíz centiméter fölötti csalikra is rávetik magukat. A harcsák pedig néha a kisebb gumikat eszik meg, például pont azt, amit mi eredetileg a köveseknek szántunk. Azonban rajtuk kívül egyéb halak is meglephetnek minket, például balinok, csapósügérek, márnák, paducok, karikakeszegek, dévérkeszegek, durbincsok és gébek.
A felsorolás így sem teljes, de ezek a halak valóban gyakran csábulnak el a jól prezentált plasztik csalikra, így említés szintjén érdemes foglalkozni velük. Közülük az én kedvenceim télen egyértelműen a márnák és a paducok, hiszen ez a két hal igazán erős, izmos sporthal, amik komoly fárasztási élményt nyújtanak a könnyű pergető botokkal. Éppen ezért, ha rájuk találok - mivel ahol egy van, ott általában több is - szívesen finomítok a csalin és a technikán is annak érdekében, hogy célzottan többet is fogjak belőlük.
A január és a február tehát igazi Kánaán a plasztik csalis pergető horgászoknak. De vajon mi a helyzet a márciussal és az áprilissal, amikor a legtöbb ragadozónkat tilalom védi? A következő részben erre a kérdésre keresem a jó válaszokat…
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Szalai Gábor László
