Szeptember közepe volt. A folyó partján még a zöld szín dominálta az ártéri erdőt, de egy-két fa már engedett az ősz parancsának és sárguló levelekkel dekorálta ki egyhangú lombkoronáját. A folyón tejszerű köd bolyongott, de a felkelő nap erőlködő sugarai hamarosan késként szelték át a misztikus jelenséget. A partszéli sárga vízitök között mozgolódó hattyúk mérgesen fújtak a csendben melléjük sikló csónak irányába, majd belátva, hogy nem tehetnek semmit a hajnali jövevények ellen, lassan odébb úsztak a vízi növényzet előtt. Megállítottam a csónakot, feltettem egy békaimitációt és bedobtam a csalit a legsűrűbb töklevél rengeteg kellős közepébe.
Nappal még meleg volt, de éjszaka már 10 fokig hűlt a levegő, a folyó pedig úgy gőzölgött hajnalban, mint egy wellness gyógyvizes medence. Reggelente fáztam, napközben pedig melegem volt. Furcsa ez a hónap. Ez már nem nyár, de még nem is igazán ősz. Valahol a kettő között áll, mintha két eltérő világ kapujában várnánk, hogy melyik fogad végül be minket. Persze tudom jól, hogy vissza már nem léphetünk, a nyárnak már vége van.
Ugyanakkor nem is bánom, sőt! Tulajdonképpen örülök a változásnak, hiszen kedvenc folyómon elkezdtek mocorogni a krokodilpofájú ragadozók. Egész nyáron nem láttam őket, így különösen üde élmény volt újból vizeink vad tigriseit üldözni. Az ezt megelőző napokban már mutatták magukat a csukák, és Bodrog mércével mérve egész szépeket is fogtunk.
A víz még tele volt kishalakkal, és az idő is elég meleg volt. A csukák még sokszor a partszélben tartózkodtak, néha egészen elképesztően sekély vízben, ezért a kanyarulatok belső ívén kezdtem horgászni, ott, ahol a part menti sáv tele volt vízinövényekkel. Ebben az időszakban vagy a sárga vízitök mező előtt, vagy közvetlenül annak levelei alatt bújnak meg a Bodrog vízi tigrisei. Éppen ezért nekem is ott kellett horgásznom.
Azonban a növényzetben nem használhattam a hagyományos csukacsalikat, például támolygó kanalakat, hiszen azokkal rögtön elakadtam volna. Védett horgos műcsalikkal próbáltam előcsalogatni a sűrű növényzetben meglapuló éhes ragadozókat.
Kétféle csalitípust használtam. Egyrészt felszíni békákat, amiket elakadás nélkül keresztül tudtam húzni a vízitök levelein. Ezek az igazán sűrű növényzetben váltak be, valamint a nagyon sekély vizeken, de csak akkor, ha a csuka aktív volt és figyelte a felszínt. Másrészt offset horgokkal szerelt plasztikokkal próbálkoztam, amiket vízközt tudtam húzni, a növények között. Ezekhez akkor nyúltam, ha ritkásabb töklevelesekhez értem, illetve, ha kicsit mélyebb vizeken, a fenék közelében szerettem volna keresni a halakat.
Felszíni csalikkal kezdtem meg a horgászatot. A hajnali csendet a vízbe érkező jókora békaimitáció hangos csobbanása lármázta fel. Ha egy töklevélen landolt a csali, akkor még hangosabbat puffant. Reméltem, hogy nem ijesztem el a halakat, hiszen az elmúlt napokban nagyon sok csukát fogtam a felszíni béka csalikkal. Nem véletlenül kezdtem akkor is azzal a napot, hiszen a felszíni csalira érkező támadásnál, rablásnál nagyobb élményt nem is kérhet egy pergető horgász.
A melegedő időjárás a halakból a szeszélyes énjüket hozta elő. Nehezen indult a nap. Úgy éreztem, hogy nagyon sokáig maradok kapás nélkül. Végül megszánt a folyó. Az egyik vízitökben rárabolt egy kisebb csuka a csalimra. Nem lett meg. „Sebaj!”, gondoltam. Megnyugodtam, hiszen ez volt a jel, hogy jó az, amit csinálok. Hamarosan újabb felszíni rablást tudtam kicsikarni az ébredező csukákból. Sajnos az sem lett meg, de minden sorozat megtörik egyszer…
A harmadik kapásnál a hal megragadt a kis felszíni békaimitáción. Végre megvolt az első csuka. Tudtam, hogy innentől kezdve örömpeca következik, egyszerűen benne volt a levegőben. Hűvös hajnal volt, de gyorsan melegedett az idő. Frontmentes, csendes, napsütéses őszi idő kényeztetett el. Persze mindegy lett volna, ha fagy és szakad a hó, ha a csuka eszik, akkor nem zavar a zord időjárás sem.
Vízinövényes terepen csak fonott zsinórral érdemes üldözni a csukákat. A főzsinór elé pedig megfelelően erős és kellőképp hosszú harapásálló előkét kell kötni, hiszen a nagyobb példányok szája bőven képes eltüntetni egy rövidebb, 15-20 cm-es drótelőkét. A vastag, 60-as vagy 70-es fluorocarbon is jó lehet, de ezt érdemes rendszeresen ellenőrizni egy-egy megfogott csuka után, mert bizony hamar szét tudják rágni.
A kedvenc 15-40 gramm dobósúlyú Nevis Innowa botom volt nálam egy Artemis pergető orsóval kiegészítve, valamint a Nevis Ryder Cast revolvernyeles casting botom egy Spro Ruff tojás multival. A multis felszerelést leginkább a popperekhez, felszíni békákhoz szeretem használni, valamint chatterbaitekhez, spinnerbaitekhez, az Innowát pedig plasztik békákhoz és gumihalakhoz, twisterekhez.
A két botot ügyesen tudtam cserélgetni. Hol az egyikkel fárasztottam a halat, hol a másikkal. Szerencsére kedvenceim ezúttal sem hagytak unatkozni, vadul vetették magukat a csalim után, így remek felszíni akciókban és rablásokban gyönyörködhettem. Még egy balin is leszedte a víztetőn ugráló béka csalimat. Kezdtem úgy érezni, hogy az a nap már nem is lehet annál jobb, amikor beütött egy igazi „nagy” is.
Sajnos pont nem volt bekapcsolva rajtam a kamera - ez így szokott lenni ilyenkor -, amikor a csónak közvetlen közelében irgalmatlan nagy rablással durrantotta le csalimat a várva várt nagyobb csuka. A rablás olyan közeli és erőteljes volt, hogy be is csapta a vizet a csónakba a hal. A lábam is remegett, miközben a rövid „pórázon” tartott krokodil többször a csónak alá tört és mindent megpróbált, hogy szabadulni tudjon a horogtól. Végül legyőztem, de csak egy pár másodpercig zavartam őkelmét. Nem mértem se a hosszát, se a súlyát, lefotóztam és gyorsan elengedtem.
A nagy krokodil után némi hanyatlás mutatkozott a csukák étvágyában. Egyre kevesebb akcióm volt, és a műcsalira rácsapó halak sem akartak megmaradni a horgon. Persze tudtam jól, hogy néha egy horgásznap alatt többször is taktikát kell váltani és máshol kell keresni a ragadozókat; ami reggel működött, az nem biztos, hogy délután is fog. Éppen ezért készülök mindig többféle csalival, felszíniekkel, valamint vízközt és fenéken felkínálható típusokkal egyaránt. A plasztikok ilyen szempontból univerzálisak, hiszen gyakorlatilag minden vízrétegben jól bevethetők, ha megfelelően súlyozzuk be őket.
Ideiglenesen lemondtam a szenzációs felszíni akciókról, és más vízrétegekben, más csalitípusokkal folytattam a horgászatot. Eleinte nem kaptam el azt a bizonyos fonalat; nem találtam olyan csalit, ami legalább csak megközelítőleg annyi halat adott volna, mint a felszíni béka. Végigpróbálgattam szinte a teljes csaliarzenálom. Fogtam is sokféle műcsalival, például spinnerbaittel, swimbaittel és gumihalakkal is, ám a legjobbnak ismét egy békaimitáció bizonyult, egy plasztik béka csali, amit ólomsúly nélkül tűztem fel egy 4/0-s offset horogra.
A gumibéka eleve jó önsúllyal rendelkezett, így könnyen és messzire tudtam dobni az Innowával, ám olyan lassan süllyedt, hogy szinte meg tudtam lebegtetni a vízi növényzet között. Ráadásul a legsekélyebb helyeken sem zuhant a fenékre, de nem is ugrott ki a felszín alól; pont abban a vízrétegben tudtam vezetni, ahol akartam. Az új felfedezettemmel még az óvatosabb, passzívabb halakat is kapásra tudtam bírni.
Ennek a váltásnak hála délután is sikerült jó néhány ragadozót megcsípnem, habár ezek egyedsúlya jóval kisebb volt, mint a délelőttieké. A töklevél erdőkben megakasztott csukák akciói felejthetetlen élményt nyújtottak. Olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy egyre jobban fázom. A nap lebukott a tokaji hegy mögött, és rohamosan csökkenni kezdett a hőmérséklet. Tényleg eljött az ősz. Egyre rövidebbek a nappalok, és ezáltal egyre kevesebb ideig hódolhatok pergető szenvedélyemnek.
Az a nap is a végéhez közeledett. Igyekeztem egyre több réteg ruhát magamra venni, de talán nem is a hideggel volt bajom, hanem hogy volt időm észrevenni a lehűlést, ugyanis a csukák egyre kevésbé kapdosták a töklevelesben táncoltatott kétéltű-utánzatot. Nem szeretem, amikor egy ilyen remek horgásznap csak úgy véget ér. Mindig akarok „egy utolsót” fogni, egyet csak úgy, „befejezésnek”. Ám ezúttal nem lett meg a kikönyörgött búcsúhal, a Bodrog megelégelte telhetetlenségemet.
Hazafelé vettem hát az irányt. A pára már lecsapódott csónakomban; ugyanolyan vizes volt minden, mint hajnalban, amikor megérkeztem a vízpartra. Nehézkesen összepakoltam és kikötöttem. Közben teljesen be is sötétedett, ám a pakolást nemcsak ez nehezítette, hanem a rendkívül csúszós fű is. Végül csak kikerült minden a csónakból és bekerül a kocsiba. Vezetés közben arra gondoltam, hogy de jó is lenne minden napot így befejezni, de szívesen jönnék holnap is! Este pedig vad, töklevélben harcoló csukákkal álmodtam.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Deák Csaba, Lengyel Roland és Szalai Gábor László