Kilenc év bizony nagy idő! Pont ennyi esztendővel ezelőtt kezdődött el minden. Akkoriban még lelkesen tologattam a rakós botot és hajigáltam a wagglereket, talán nem is eredménytelenül. Aztán egyszer csak szólt édesapám, hogy a feederkupa, amelyen minden évben részt vett, már kétfős csapatversenyként kerül megrendezésre, és neki bizony csapattársra lenne szüksége. Mivel előszeretettel pecáztam a rezgőspicces módszerrel, természetesen együtt, nagy lendülettel és nagy reményekkel vágtunk neki a versenynek. Akkor még nem tudtam, hogy ez a döntésem egész életemre hatással lesz!
Húszéves suhanc voltam ekkor. Másként gondolkodtam akkoriban, szinte mindenről más volt a véleményem, mint most. Az egyetlen biztos pont a horgászat volt. Akkoriban kezdtem komolyan gondolkodni a versenyzésen, persze akkor még dugós pecásként. Édesapám már gyerekkoromban a kezembe nyomta a bambusznádból készült botocskámat, amin egy pici úszó jelezte a Deseda fürge vörösszárnyúinak látványos kapásait. Annyira beleszerettem az úszós horgászatba, hogy semmi pénzért le nem tettem volna arról a szándékomról, miszerint ezzel a fajta horgászattal fogok a jövőben sikereket elérni.
Aztán jött a 2004-es Haldorádó - Sporthorgász Feederbotos kupa. Abban az időben még egészen más volt a Maconkai-víztározó, mint manapság. Egészen mást kellett horgászni. Egy szó, mint száz, első feederbotos megmérettetésemen édesapámmal megnyertük az akkor legrangosabb feederbotos versenyt. Határtalanul boldogok voltunk és persze nagyon büszkék magunkra, egymásra.
2005-ben természetesen ismét rajthoz álltunk, és nem titkolt szándékunk volt, hogy megvédjük a címünket. Minden a terv szerint alakult, ám mégsem lettünk ismét bajnokok. Sajnos egy apró homokszem került a gépezetbe, és „csak” a másodikak lettünk. Szomorúak nem voltunk, hiszen Magyarország talán leglátogatottabb feederbotos versenyén lettünk ezüstérmesek.
2006-ban a célunk ismét a győzelem volt, bár tudtuk, hogy egyre nehezebb jó eredményt elérni, hiszen a finomfenekező módszer terjedésével a horgászok is egyre ügyesebbekké váltak. Végül maximális teljesítménnyel, 2 ponttal zártuk a versenyt, ám súllyal kikaptunk, így megint nem tudtunk felállni a dobogó tetejére. Megint csak egy hajszálon múlott, hogy ismét bajnokok legyünk!
2007-ben már nagyon vágytunk arra a második győzelemre. A VI. Haldorádó - SSH Feederbotos kupán megint jót horgásztunk, ám még ez is kevésnek bizonyult. Ismét ezüstéremmel tértünk haza. Örömünk nem volt felhőtlen, hiszen három év telt el úgy, hogy mindháromszor megnyerhettük volna a kupát, ha nem jön közbe az a hajszál.
Ám a HA szócskával fölösleges mondatot kezdeni a horgászatban, így nem maradt más, mint az átok megtörésére tett újabb kísérlet. 2008-ban azonban új dologgal kellett szembesülnünk, ez pedig a nagy hal. Már az elmúlt években is akadtak horogra testes pontyok, ami a biztonsági horgászatot űzőknek felért egy idegösszeomlással, de korántsem annyi, mint ebben az esztendőben. Egyikünk sem tudott szektor 1-et horgászni, ám öt ponttal még felférünk a dobogóra és bronzéremmel zártuk a versenyt.
2009-ben már változott minden. Tudtuk, hogy most már nem lehet nagy hal nélkül nyerni, és ez bizony nyomasztó volt. Végül édesapám szektor 1-est horgászott, ám nekem nem sikerült valami jól ez a peca, így a 6. helyet tudhattuk magunkénak. Valami megtört ekkor. Mégpedig egy olyan széria, amit nem sokan mondhatnak magukénak. Négy évig folyamatosan dobogón álltunk.
2010 már egészen mást hozott. Abban biztosak voltunk, hogy az akkori víz már nem is emlékeztetett régi önmagára. Egészen más halállomány volt már ekkor, ami teljesen új taktikát tett szükségessé. A kétnaposra változtatott verseny sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt kívánt meg a győzni szándékozóktól. Sajnos ez nekünk nem sikerült, de még így is a 9. helyre zárkóztunk fel. Abban a mezőnyben ez szép eredménynek volt mondható, de ez nem enyhítette csalódottságunkat.
Tavaly (2011), a jubileumi feederbotos kupára már teljesen új stratégiával indultunk neki. Tudtuk, hogy a nagy hal megfogása nem a mi asztalunk, mert nem szeretünk a bizonytalanra számolni. Inkább a pörgős pecát választottuk, ami egy átlagos teljesítménnyel akár a dobogót is érhet. Bár csak a 14. helyen végeztünk, a taktikánkban több volt, a nem túl előnyös sorsolás viszont nyakunkat szegte!
Aztán jött az idei (2012), immár XI. Haldorádó - Sikeres Sporthorgász Feederbotos kupa. Mint mindig, most is lementünk előzetes tréningre, ami felemás eredményt hozott. Egyrészről aggasztott minket a gáti nagy halak aktivitása, másrészt ezt a hét végére jósolt hőség hamar feledésbe lökhette. A pénteki információk már azt igazolták, hogy a gyors felmelegedés bizony betett a pontyoknak, megfogásuk kisebb csodaszámba ment. Másnapra pedig még melegebbet jósoltak az időjárás-felelősök.
Persze azért nem dobtuk sutba a heavy feedereket, de egyre inkább a biztosabb keszegfogás felé mozdult el a taktikánk.
Szombat, I. versenypálya
A gáti szakasz leghátsó szektorának belső szélére sorsoltam, ami ismerve a külső-szélső helyek előnyét, bizony nem volt éppen a legmegfelelőbb. Alapoztam bentre potykára, de az elsődleges célom a 30 méteres keszegezés volt. Maconkán elég ritka, hogy az első két órában alig fogok halat, de most ez így történt. Egyszerűen nem volt hajlandó ráállni az etetésemre semmi. Csak ritkán jutottam el kapásig, akkor is csak apró halak riogattak. Délben meguntam a kínlódást és bementem pontyozni. Fél óra alatt fogtam bent pár keszeget, de pontynak nyoma sem volt. Fél egykor megetettem a külső helyemet, mondván, ennél rosszabb már nem lehet. Egy órakor azt mondtam kedvesemnek, hogy dobok kettőt pickerrel, ha nem fogok halat, akkor végleg bemegyek pontyozni, lesz, ami lesz. Aztán bedobtam a szúnyogcsokrot, ami egy félkilós dévér szájában került ismét szárazra. Nem akartam elhinni! Ezután olyan horgászat következett, amiben ritkán van részem. Másfél óra alatt 10 kiló dévért fogtam. Nagyon kellett ehhez pörgetni a pecát, hiszen szorított az idő és az ellenfelek. Végül ezzel a hajrával a biztos elszállásból szektor hármasra tornásztam fel magam.
Szombat, II. versenypálya
Édesapám a pálya közepére sorsolt, ami nem mondható rossz helynek ezen a területen. Mivel az edzésen a kinti, 30 méteres etetést borzalmasan ellepte a sneci, valami mást kellett kitalálni. Kicsit bentebb tolta a keszeges etetést, méghozzá közel 60 méterre. Itt már nem volt annyira zavaró a küszök támadása, és viszonylag ütemesen lehetett fogni a kicsit testesebb keszegeket. Csapattársam ezt tökéletesen végrehajtotta, és szektor kettese azt eredményezte, hogy harmadikként zártuk az első versenynapot. Furcsa pikantériája az egésznek, hogy vacsora alatt azon diskuráltunk, hogy mennyire nem bánnánk, ha így maradna a végeredmény.
Vasárnap, I. versenypálya
Édesapám csak kicsit sorsolt odébb, mint ahol én ültem az előző napon. Tanulva az én esetemből, eltökélte, hogy itt is a bentebbi keszegezést fogja művelni. Szinte az egész versenyidőben fogogatta a halakat, egy cseppet sem változtatva elgondolt taktikáján. A maga ütemében horgászott végig, és szoros küzdelemben ugyan, de megnyerte a szektorát.
Vasárnap, II. versenypálya
Én is pálya kellős közepére ültem, sokak szerint a legpontyosabb helyre a pályán. Komoly fejtörést okozott nekem, hogy vállaljam-e be a nagyhalazást, vagy biztosra menjek, fogjam az apróságokat és menjek rá a biztos szektor 2-3-ra. Mindenesetre én is beetettem a 60 méteres távot úgy, ahogy édesapám javasolta, de a 30 méteres távra is betettem egy szép nagy alapot. Arra számítottam, hogy a szélében a snecitől nem lehet majd pecázni, de nem így lett. Első dobásra tenyérnyi keszeget fogtam, és ez a verseny végéig kitartott. Mivel végig láttam a szektoromat, tudtam, hogy túl sok ponty nincsen, ezért minden aprósággal közelebb kerültem a célomhoz. Végül több mint 40 darab keszeget fogtam, amiből mindössze 4 darab volt szákolós hal. A sok falevél végül is szektor kettest ért, így 8 ponttal vártuk az eredményhirdetést.
Persze már jóval a hirdetés előtt tudtuk, hogy nyertünk. Örömünk határtalan volt, hiszen nyolc év után megint hazavihetjük az elsőnek járó serleget. Annyira akartuk már ezt, el sem hittük, hogy megtörténhet. Nagyon büszke vagyok, hogy édesapámmal értem el ismét ezt az eredményt, és külön büszke vagyok Őrá, hogy ilyen nagyot horgászott. Tudom, hogy nélküle most én sem lennék horgász, és soha nem értem volna el azt, amit az Ő támogatásával és segítségével már elértem. Ő mindössze három pontot gyűjtött a két nap alatt, ezzel a 6. helyen végzett, és csak fogott súllyal maradt le az egyéni dobogóról!
Én a két fordulóban öt pontot szedtem össze, és bár egyik nap sem tudtam megnyerni a szektoromat, örülök, hogy egy kiegyensúlyozott biztonsági horgászat jött ki a taktikámból. Az öt pont érdekessége, hogy zsinórban ez a negyedik kétnapos, kétfordulós verseny (Horgászklub feeder kupa 2011, Maros Mix feeder kupa 2012, Lantos Mix feeder kupa 2012, Haldorádó - SSH Feederbotos kupa 2012), amit ennyi ponttal zárok. Furcsa dolog ez, de nekem mindig is fontosabb volt a kiegyensúlyozott jó teljesítmény, mint a ritkán adódó bravúros győzelem.
Na de térjünk vissza a „Feeder kupára”. A törökbálinti Hosszúréti-tározóra szerveztünk egy pecát, hogy megmutassuk azokat az apróságokat, amikkel idén végre visszahódítottuk az első helyet, és felelevenítsünk pár szép emléket. (Számomra az egyik legemlékezetesebb nap az volt, mikor az első győzelmünk után Döme Gabi készített velünk egy interjút. Azoknak a képeknek a nézegetésekor bizony sok szép emlék került újra napvilágra.) Ez a víztározó fontos szerepet játszik életünkben, hiszen édesapám már vagy 30 éve jár ide áztatni a zsinórt, én pedig totyogós korom óta kísérem el a pecákra. Felkészülésünket is itt szoktuk csiszolni, hiszen itt minden feltétel adott ehhez.
Közös taktikánk a Feeder kupára ugyebár a keszegek megfogása volt, csak annyi engedményt adtunk egymásnak, hogy ezt mindketten saját elképzeléseink szerint hajthassuk végre. Ennek a horgászatnak az aktualitása, hogy bemutassam a távolabbi, 60 méteres keszegezés és a pickeres, 30 méteres dévérezés közötti különbségeket.
Felszerelés
A távolságból adódóan más botok kellettek a horgászatunkhoz. Míg édesapám médium botokkal kényelmesen meg tudta dobni a választott távolságot, addig nekem ehhez light botok, vagy pickerek is elegek voltak. A kapást mindkettőn jól lehetett észlelni, bár a gyenge botok azért látványosabban közvetítették a kapást, mint az erősebb feederek. Mondjuk, ez a gáton nem volt probléma, hiszen, ha ott volt a nagy dévér, akkor az evett is és eszeveszett módon tépte a spiccet. A sekély oldalon már inkább elkélt a gyenge bot, igaz, ott a halak átlagmérete is jóval kisebb volt.
Szerelék
Édesapám minkét fordulóban előszeretettel horgászott tört gubancgátlós végszerelékkel, mely jól bírta a távolabbi dobásokat is. Ő gyakran használ viszonylag rövid, 20-30 centis előkét dévérezéshez is. A nagyobb keszegeket nem zavarta a rövid 16-os előke, sem a nagyobb, 10-es horog. Ha evésre bírta a nagy dévért, akkor az ezt is megette, és nagyobb biztonsággal lehetett kihúzni ezzel a nagy távolságról a víz tetején csapkodó keszegeket.
Én a már jól bevált, hosszú előkés csúszó végszerelékkel láttam el az összes botomat. Ezt a szereléket Döme Gábor a Versenytitkok 1-ben már részletesen bemutatta, ezért itt nem pazarolok több szót rá. Az én módszerem attól csak annyiban különbözik, hogy nem használok dobóelőkét, így a kosarat egy nagyon vastag zsinóron lógatom le a főzsinóromról, így aztán nem gubancolódik.
Etetőanyag
A maconkai fehérhal-állomány igen változatos. Sokféle „tömeghal” él a vízben. Mi ezek közül a dévérkeszeg fogására próbáltunk meg etetőanyagot összeállítani. Én szinte mindenhol először az általam nagyon kedvelt és már sokszor bemutatott Nagy Dévér + Mézes Pálinka kombinációt próbálom ki. Ehhez az alapkeverékhez teszek még kiegészítőket, ha szükséges. A mostani horgászatunkkor mindketten olyan helyeket kaptunk, még a gáti szakaszon is, ahol a vízmélység nem kívánta meg a vízközti dévérezést, így hatását a fenéken kifejtő etetőanyagot készítettünk. A keszeges versenyeken a szúnyoglárva, csonti, pinki és esetleg a trágyagiliszta jöhet szóba csaliként. Mindketten ezekkel készültünk, ám végül szinte az összes halat szúnyog + csonti kombinációval fogtuk.
Az etetésre az etetőanyagon kívül használtunk még földes szúnyogot is. Az I. számú versenypályán bátran adhattuk ezt a halaknak, de a sekély vízi oldalon óvatosan kellett bánni vele. Ha ugyanis túl korán került be a vízbe ez a ködöző csemege, akkor a küszök olyan szinten ellepték az etetést, hogy lehetetlenné tették a horgászatot. Ezt az állapotot még súlyosbította a sekély víz, hiszen a snecik egészen a fenékre lementek a táplálékért. Ha viszont a földes szúnyog csak akkor került bevetésre, amikor már ott lebzselt a keszegnép, akkor jó eséllyel küszöbölhettük ki az apró snegókat.
Ez a fajta horgászat kívülről végtelenül egyszerűnek tűnhet, hiszen a nézelődők csak azt látják, hogy a versenyző bedob, bevág, majd halat szákol, ezért sokan ezt a világ legprimitívebb pecájának titulálják. Ám ez csak a látszat! A jól keszegező versenyző nem a következő szákoláson és dobáson gondolkodik, hanem annál jóval előrébb jár már.
Azt a lépést fontolgatja, mivel tudná tartani az ütemet, vagy szükség szerint hogyan gyorsíthatna ezen. Mi az, amit tehet azért, hogy még eredményesebb legyen a horgászata. Mindeközben nem árt tisztában lenni a szektoron belüli aktuális helyzetével, azzal, hogy amit csinál, az elég-e valamire, vagy váltani kell?
Azt se felejtsük el, hogy egy pontyos taktikát választó horgász legrosszabb esetben is 15-20 percenként dob újat és ez alatt maximum 5 percet van a napon, a verseny többi részét az ernyő alatt, árnyékban tölti és várja a kapást. Egy pörgős keszegezést választó pecás azonban a verseny 5 órája alatt végig a napon ül és folyamatosan „dolgozik”. 30-35 fokban ez nagyon megterhelő tud lenni a szervezet számára. Nem véletlen, hogy sok verseny után láttam már napszúrást szenvedett versenyzőt. Én is kaptam már enyhe hőgutát, de szerencsére jól viselem az ilyen szituációkat, atyámról nem is beszélve, aki még akkor sem nyitná ki az ernyőt a feje fölé, ha kötelező lenne!
De mindezekkel nem a pontyozást bevállaló horgásztársak érdemeit szeretném kisebbíteni, mert bizony azt a várakozást, rizikót idegileg kell bírni.
Mostani horgászatunk is nagyon jól sikerült, hiszen számolatlanul fogtuk a szebbnél szebb dévéreket, kárászokat, sőt pontyokat is. Ennek a horgászmódszernek nagy előnye, hogy a vízparton töltött idő alatt sosem unatkozunk, versenyen pedig legyen akármi is az, amit fogunk, telik vele a szák.
Persze sokszor előfordul az, hogy valaki egy pillanat alatt fog egy nagy pontyot, amivel elénk kerül, de mi akkor is jobban szeretjük azt, amikor lépésről lépésre jutunk el a célunkig. Talán nem is lenne olyan édes a siker íze, ha az könnyen hullana az ölünkbe.
Hát így telt az utóbbi kilenc Haldorádó - Sikeres Sporthorgász Feederbotos Kupa a mi szemszögünkből. Kilenc éve léptünk rá arra az útra, amin most is töretlenül haladunk. Hogy mi a cél? Erről inkább nem beszélnék, ha elérjük, úgyis szólok!
Írta: Sipos Gábor ifj.
Fotók: Haldorádó archívum, Sipos Gábor
