Lassan vége az évnek. Majd tucatnyi hónapot tudhatunk már magunk mögött ebből az ideiből. Sok munka, szórakozás, hobbi fért bele az elmúló esztendőbe, kinek-kinek lehetőségei szerint. Közelednek az ünnepek, s mi szokásunkhoz híven a szezonzáró összejövetellel, a kulcs elásóval ünnepeltük az idei utolsó találkozásunkat. Hetedik éve már, hogy a horgászok, a Mikulások és a menyhalak kapcsolatát egyengetjük. A hét ugye mesebeli szám, így figyeljétek szám, mert elmesélem…
Egy-egy találkozás előtt sokat agyalok, mit újítsunk, hogyan szervezzünk, hogy mindenkinek szórakoztató legyen az esemény, hogy mindenki jól érezze magát, találjon benne valami újdonságot, amiért később megint visszavágyódik a következőkre? A szezonzáró „kulcs” találkozó talán az egyetlen, amihez nincs szükség csodákra, csak az EMBER-re - így, csupa nagybetűvel. (Na, jó, némelyikünkről néha nehéz eldönteni, hogy az-e egyáltalán, sőt némelyek jelmezt húznak, hogy Mikulásnak tűnjenek, de - lévén a társaság zömét a régi ismerősök adják - még soha senki nem okozott senkinek ebből a bandából csalódást. Remélem, ez még sokáig így is marad!)
S ha már a csodák szükségtelenségéről beszélek, fontos megemlíteni, hogy a csodát az ott lévők teremtik meg maguknak a jókedvvel, a hangulattal, egymás szeretetével, tiszteletével. Mint egy hatalmas nagycsalád…
Kell még némi elemózsia, kevés itóka a hangulat fokozására és a szomj oltására. Ételnek általában a grillcsomag meg szokott felelni, ami az idén sem maradhatott el. Tápos is bepácolt egy vödörnyi „konnektororrú” húst pár maroknyi fűszerrel, olyan „kímélőst”. Ha jól láttam, senki sem idegenkedett a koleszterinbombáktól, ahogy a nőm által készített körözöttben lévő bőséges hagyma sem zavart senkit, ráadásul itókának a közösbe dobott borokból készült finom, illatos - és ami lényeges: forró - forralt bor, nemes füvekből tea, valamint Kálmánné Krisztinek köszönhetően végre megkóstolhattunk egy eredeti puncsot is. Aki pedig még ezekkel sem lakott jól, annak Kósáné Eszti kókuszos kockáiból és/vagy Danna fánkjaiból falhatott be jó néhányat. Szóval, sem éhen, sem szomjan nem halhattunk…
Amire szintén nem volt szükség - és ez be is igazolódott -, a jó időjárás. Aki ott volt a tavalyin, az emlékszik, hogy akkor viharos északi szél forgatott bennünket háttal magának, vízszintesen hordta a havas esőt és borogatott mindent, ami nem volt lebetonozva, s ezzel alaposan felborzolta a kedélyeket. Az idén szélcsend volt… meg eső. De az az alattomos fajta. Egész nap esett, alig tartott pihenőt. Értelmét vesztette a vízálló ruha, a víztűrő ernyők, ponyvák, mert a zsigerekbe csorgott már a víz. De a résztvevők állták a sarat. Szó szerint. Mondjuk az autók közül már nem mindegyik…
Trehány vagyok, mert „in medias res”, rögtön a velejébe vágtam, de még egy szót sem ejtettem a kezdetekről, ami most más volt, mint az eddigiek és fontos volt több szempontból is. Akkor most bepótolom…
Az idén átgondoltuk a gyülekezőt, hogy ne kelljen kora délután fáradt, netán unott vagy elnyűtt, hazafelé készülődő embereket rábírni a maradásra. Most késő délelőttre, tizenegy órára tettük a találkozást és legalább este hétig kértük a türelmet mindenkitől. Többnyire be is tartotta mindenki.
Soha nem látott lendülettel érkeztek a jelentkezések és már-már rekord magasságokba emelték a lista méretét. 23 fő iratkozott fel a listára és listán kívül is többen jelezték várható érkezésüket. Sajnos végül hárman lemaradtak, de helyettük jött három vendég, akikkel végül 21-en voltunk legtöbben. Ez a szám nem csak a blackjackben nyerő…
Tehát vissza ismét a partra!
Esik… nem kicsit, nagyon. Már a bejutás is problémásnak tűnt, mint a magyar fociválogatottnak a világbajnokságra. Papp Janó kövér gázzal fröcskölte a sarat az őt tologatókra, Kefete - meg sem lepődtünk ezen - majdnem elnézte a szakadt partot, ugyanakkor Putyu bánta, hogy nem a saját autójával jött, mert biz’ Isten behajtott volna a közeli sóderszigetekre, hogy onnan közelebb kerülhessen a halakhoz. Halkan hozzáteszem, egész nap a legapróbb horgászfelszerelésnek tűnő eszközt sem láttunk a kezében.
Szóval, esett, monotonon, áztatóan. Szerencsére nem fújt és nem fagyott. Előkerült a pavilon, ernyő és egyéb víztaszító felszerelések, de semmit sem értek és még azt sem sokáig. Hamarosan dagonya volt a környéken, no meg harsány jókedv.
Pörögtek a bográcsok, forrtak a teák, a borok, füstöltek a tüzek, sültek a szüzek, vagyis a kolbászok, szalonnák, husifalatok.
Pár bátor már a partra is lejutott és kemény horgászati tevékenységbe kezdett. Mi, higgadtabbak, vártuk az eredményeiket és attól tettük függővé adrenalin-szintünk emelését, hogy milyen mozgás lesz a környéken. Végül nem kellett délután háromnál korábban elfoglalni az érkezéskor lefoglalt helyeket. Igaz, még akkor sem volt semmi komoly akció, de esélyt adtunk a környékbeli márnáknak, pontyoknak, süllőknek és egyéb kapitális hal egyedeknek, hogy akár még karácsonyi vendégeink is lehetnének otthon. Persze, mindent szabályszerűen…
Holi is kipihente a kezdeti kocsitologatás okozta fáradalmakat némi szunyókálással, majd nekifogott a komoly pecának. Gyulanagy is nevelte a botjait, Papp Janóék a periférián a pályaszél nyújtotta előnyökre próbáltak rá. Kefetéék messzire vonultak, ezzel megfosztottak bennünket pár poéntól. Janóék a pavilon árnyékában maradtak Tápossal, nekik nem volt kedvük horgászni (szerintem még felszerelést sem hoztak). Mi a pálya közepén helyeztük el állványainkat Kálmánpapiékkal, akikkel néhányszor - sűrű elnézéskérések közepette - szabadítottuk ki összeakadt végszerelékeinket.
Félve a haltalanságtól - s hogy legyen halas kép ebben a beszámolóban - nekiláttam bőszen fotózni a csalihalakat, Putyu kilós busáját, amit otthonról hozott, és fejben már fogalmaztam a haltalan írást. Azonban Danna úgy döntött, hogy fogalmazzam át az egészet…
Többen fáradtak el sötétedésig, és hatra már páran kievickéltek a sártengerből. Mi csak hallgattuk a felbőgő, csúszkáló autók hangjait, némelyiküktől kézi erővel kellett elbúcsúznunk, hogy hazajuthassanak. Azért maradtunk sokan… tele reményekkel és az sem tántorított el bennünket, hogy még a zsebünk is esővel volt tele. Fél hét után pár perccel aztán heves mozgolódás támadt Csóriék portáján. Gondoltuk, hogy nem pajzánkodásba kezdtek, sokkal inkább életre kelt előttük a víz. Kisvártatva hangos hívás érkezett tőlük, hogy megvan az első névadó haluk. Egy szép menyhal… Danna horgára akadva. Örömködés és fotózás után mehetett is vissza a párductestű és -színű hal a vízbe, hátha még egyszer megéhezik, vagy esetleg még egy tesót is hoz magával. Egy sor csali várt még rájuk. Többeknek löketet adott ez a fogás, újult erővel frissítgették a csalikat. Természetesen a látottak alapján szinte mindenki egy-egy halfarokkal szerelt, ahogy Danna is fogta. Bevallom, én is…
Aztán Csóriék barátai, Kálmánék (de nem Papiék, hanem Siposék) csörögtek a felvégről, hogy nekik is akadt egy foltos menyusuk. Elsétáltunk Csórival, és egy alkalmi haltartóban valóban találtunk náluk egy névadó halat. Fotózás után ez is visszamehetett az övéihez. Még vissza sem értünk a táborhelyre, amikor Dunadan mutogatott egy apró menyhalat, amit éppen akkor kerített horogvégre. Na, beindul ez! Újabb fotó, újabb visszaengedés (mellesleg ez bejött a jelek szerint) és végre megnézhettem a horgászcuccomat is. Egy bottal horgásztam, így nem okoztam magamnak túl nagy bajt, nem úgy a szomszédjaimnak! Ez az egyetlen botom spicce ekkor már heves rángatózásban volt, így gyors reakcióval ráemeltem és kitekertem. „Sajnos nem nyert”, állt a horgomra akadt leveleken. De nem adtam fel, újabb csalizás (természetesen a bevált halfarok darabbal) és vissza a sűrűjébe! Csóri megsúgta, hogy Danna 25-30 méteren fogta az övét, így 27,5 méterre dobtam be, hogy nagy eséllyel találhassa meg a következő, reményeim szerint kapitális méretű kistigris a csalétket. Bejött…
Kis szomszédolás, Kálmánné Krisztiék gubancának kibogozása után ismét vad tánc közben találtam a spiccem. Most nem hibázhatok! Kivártam és bevágtam. Megvan! Egy szép menyhal. Fotó, öröm, önteltség és emelkedő önbizalom, majd ismét halfarok, ismét 27,5 méterre bevetve és ismét a remény. Közben Danna ismét hangoskodik. Már megint egy menyhal. Megy ez, na! Ha egy üzlet beindul, nincs megállás! Ha lehetne, a hetedik menyhalas találkozón szép lenne (legalább) hét menyhallal ünnepelni! Jó volt látni, ahogy a még ott lévők egyre jobban felvillanyozódnak, lassan már fejlámpa sem kell…
Aztán ismét én jöttem. Ez már a hatodik. Szokásos örömködés, fotózás. Az erre az alkalomra készíttetett kupát hamar kiosztottuk Dannának, nehogy nekem kelljen a következő hal kifogásával megkaparintanom! Égett volna az arcberendezésem, hogy hozom-viszem…
Eközben fent javában zajlott a táborbontás és a társaság többsége hazafelé készülődött. Igaz, közben nyolc óra lett.
Mivel Kálmánpapiéknak megígértem, hogy együtt megyünk, segítve egymás kijutását, nem vártam már több halra, én is összepakoltam és otthagytuk Csóriékat és a „másik” Kálmánékat. Ők tízig maradtak… és ha igaz, egyet még fogtak fél tízkor. Ezek szerint meglett a hetedik partin a hét menyus…
Summázva a napot, jó volt, hosszú volt és vizes volt, eredményes volt és főleg jó kedvű és szerethető volt az eső ellenére is!
Soha rosszabbat!
Mert barátokkal lenni és örömködni, horgászni minden körülmények között jó! Találkozzunk tavasszal a most elásott virtuális kulcsunk kiásásakor valahol egy dermedtségből épphogy csak felocsúdó tó partján!
Kellemes ünnepeket mindenkinek!
Írta: Jeszy
Fotók: Kálmánpapi, Csóri, Jeszy
