A cselekvés mindig magával hozza a lehetőségeket, ahogy az életben, úgy a horgászatban is. Ha odaadással és tisztelettel fordulunk a víz felé, az megnyílik előttünk és tanít minket. A sok tapasztalat és folyamatos tanulás később hitté válik, amiben hiszünk, az pedig valóra.
Augusztus utolsó hetében javában tart az amurszezon: túl vagyok számos szép fogáson, no meg rengeteg átvirrasztott éjszakán. Folyton csak a teljesítményre és a számokra gondolok. Minél több halat fogni és növelni az egyedsúlyt, továbbá az etetési stratégiák és csalizási technikák fejlesztése a magam részéről, hiszen egy roppant nehéz vízterületen horgászom. Nem elég a törpeharcsákat kikerülni, még a mohó, termetes kárászok is nehezítik a nagyhalas horgászat lehetőségét. Tehát mindig van mit tanulni szeretett vizemen, a Zsitván.
Pénteken, munka után indulok útnak a már sokat horgászott helyem felé. Hat óra lehet, viszont pokoli a hőség. Még rengeteg időm lesz napnyugtáig, azonban már alig várom a sötétedést, hogy valamelyest enyhüljön az idő. Panaszkodom, persze tudom, hogy kedvenceimnek nagyon is kedvez ez az elviselhetetlen forróság. Gyöngyöző homlokkal rakodok szét a horgászhelyen, majd vetem be a végszerelékeimet. Etetek is némi kukoricát, de nem viszem túlzásba, mivel az éjszakára tartogatom, hiszen ha étvágyuknál lesznek az amurok, hamar fogy majd a szemes. Egy éjszakára jöttem csupán, de húzós nap volt a mai, elfáradtam így, az ötödik munkanap végére, ezért hoztam magammal az ágyat és a hálózsákomat is. „Ej, de jó is lesz kényelmesen kinyújtózni majd, amikor a hőmérséklet is alábbhagy!”, ábrándozom. A sátrat most nem hoztam, szóval öröm lesz fekve gyönyörködni a csillagokban.
Napnyugtakor még épphogy látok valamit a lemenő nap fényében, ezért megvacsorázom. Kell az energia, ha éjszaka ébren akarok maradni – egy darabig legalábbis biztosan virrasztok majd a botok mellett. Ahogy rám sötétedik, halak locsogására leszek figyelmes: küszök ugrálnak a felszínen, ám néhány termetesebb hal is fordult, ha jól hallottam. Valószínűleg kárászok vagy kisebb pontyok lehettek. Lassan éjfélt üt az óra, a távolból pedig harcsák buffanása hallatszik. Néhány bakcsó kvékelését hallom a csillagos égbolt irányából, el nem tudom képzelni, hová tarthatnak az éj leple alatt ezek a madarak.
A víz nagyon él, bár szívesen hallanám már a jelzőim csippanását is. Pár perc után megtörténik a csoda, ejtős kapásom van, valami végre megtalálta a csalit. Folyamatosan ejti a swingert, ezért bevágok. Ahogy megérzi az ellenállást, hirtelen irányt vált és nekilódul. Rövid roham után ismét felém tart. „Hát ez roppant cseles”, csodálkozom nagyokat. Rövid huzavona után már előttem piheg, amikor fejlámpát kapcsolok, ám a fénytől megriadva újfent elszalad. Egy kisebb amur a tettes, talán úgy hét-nyolc kiló lehet a súlya, az idén ilyen „kicsit” még nem is fogtam. Mindenesetre nagyon biztató, hogy van utánpótlás. Horogszabadítás után kattintok néhány képet és megcsodálom a halat. Gyorsan a vízbe helyezem és elengedem, hiszen hosszú még az éjszaka és szeretnék fogni egy nagyobbat. Hamarosan ismét helyükön a pálcák, a csalik és az etetés pedig frissítve. Gondolok egyet s megnézem a halról készült képeket: ekkor szembesülök vele, hogy mind homályos vagy elmosódott. Valamit nagyon elrontottam, de nem bánkódom, hiszen nem volt egy rekordlistás egyed.
Éjfél is elmúlt már, igencsak fáradt vagyok, viszont a felpörgött események kiverték az álmot a szememből, így most eszem ágában sincs ledőlni. Fél kettő lehet az idő, a székemben ülve hallgatom az éjszaka hangjait, amikor az egyik jelzőm ismét megszólal. Igazi húzós, határozott kapás, amelyre azonnal odacsapok egy rendeset. A hal megindul felém, alig győzöm visszacsévélni a zsinórt, sejtem, hogy egy újabb amur lesz az útonálló. Többnyire a kisebb egyedek szoktak így viselkedni, a nagyobbak pedig kivétel nélkül elfüstölnek a kapást követően. Rövid csata után végre megszákolom az ellenfelemet, valamivel nagyobb előző társánál, ám súlya biztos nem éri el a tíz kilót. Mérete ellenére nagyon örvendek és csodálom a hibátlan halat. Megszabadítom a horogtól és kiveszem alóla a merítőhálót, majd a fényképezőért nyúlok, ám újabb kapás töri meg a csendet. Elsült a másik bot is!
Nincs idő tétlenkedni, a kéztörlő rongyot villámgyorsan a hal fejére dobom – tudni illik, ha a hal szemét letakarjuk, akkor megnyugszik és nem fog vergődni – bízva abban, hogy így majd nem veri szét magát, esetlegesen nem ugrik le a matracról. Kisvártatva suhan a pálca és karikában marad. „Hát ez kész csoda, úgy látszik beúszott a csorda!”, örvendek nagyokat csata közben. Az elmúlt években már volt hasonló élményem a pontyokkal itt, a Zsitván, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megismétlődhet. Rövid harc után elém ér a tettes, ő is egy fiatal nádrágó, gyönyörű színe van, noha egy kicsit kisebb, mint az előző. Kivárom, míg teljesen elfárad, nem szeretném, hogy kárt tegyenek magukban, miközben a képeket készítem. El-elrohan párszor a merítő láttán, ám végül bemerítem. Siker! Szerencsém van, hisz az előző halam nyugton volt, míg vissza nem tértem. Gyorsan cselekszem, a frissen fogott halat rögtön viszem a társa mellé és a matracra helyezem, azonnal kapnak egy nagy vödörnyi vizet, majd elkészítem a képeket. Felemelő érzés látni a két amurt egyszerre a matracomon.
A képek elkészítése után a halakat óvatosan útnak engedem: „Köszönöm a csodás élményt, erre mindig emlékezni fogok, de most irány haza, barátaim!”. Nekem is így kéne tennem, bár egyáltalán nem tervezek még összepakolni. Alig maradt kukoricám, ennek ellenére még frissítek egyet és újra bevetem a szerelékeimet. A napkeltét megvárom, persze az izgalmaktól aludni biztosan nem fogok. „Lesz mit mesélni, lesz mit megírni, köszönöm, Zsitva!”, boldogan nézem végig a frissen készült fotókat. Több akcióm már nincs, ami a sötétség óráit illeti, persze nem is bánom, bőven kijutott az élményekből az éjszaka. Négy óra alatt három amurt sikerült a szákba terelnem, nagyon elégedett vagyok és fáradt is. Ideje hazamenni…
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
