Néha hajlamosak vagyunk feledni a rengeteg időt és munkát, ami egy-egy szép fogásunk mögött van. Egy gyönyörű hal, néhány jól sikerült fotó, és minden befektetett energiánk megtérül. Idővel megtanuljuk, hogy minél nagyobb a kihívás, annál édesebb a siker.
Vincze László neve sokak számára ismerős lehet, hiszen számos szép fogást tudhat maga mögött, és a több napos horgászversenyek sem állnak tőle messze. Ahogy azt már egy korábbi írásomban említettem, Laci volt az, akinek köszönhetően megismerkedtem a nagyhalas és/vagy bojlis módszerrel. Cimborám két alkalommal is ellátogatott hozzám amurfogás reményében. Talán mondanom sem kell, a helyszín természetesen a Zsitva volt, így barátom hamar megtapasztalhatta, mennyire körülményes és nehéz a peca ezen a csatornán.
Bátran kijelenthetem, hogy Laci az amurfogás igazi mestere, hiszen harmincévnyi tudatos amurhorgászat áll mögötte. A képeit elnézve mindenki átérezheti az efféle peca varázsát, hiszen sugárzik belőlük a szenvedély és a természet iránti tisztelet. Remek fotókat készít és meglátja a szépet minden apró részletben. Ő aztán tényleg semmit nem bíz a véletlenre, gyakran saját maga úszik be vagy merül alá, hogy elhelyezze a végszerelékeit az általa legjobbnak vélt helyeken. Számára mindig, mindenekelőtt a halak védelme a legfontosabb, a fotók elkészítése után pedig nagy odafigyeléssel és körültekintően engedi vissza a legyőzött ellenfelet. Sokunk számára lehet igazi példakép.
Egy augusztusi hétfőn barátom immár harmadik alkalommal látogatott el hozzám ide, Szlovákiába. Laci egy háromnapos túrát tervezett, célkeresztben természetesen az amurok. Késő délután, munka után vagyok otthon, ő hat óra környékén érkezik hozzám, majd ügyesen gurulunk is tova – irány a Zsitva! Elkísérem cimborámat a horgászhelyre, beélesítjük a szerelékeket, etetünk, váltunk még néhány szót, végül pedig elköszönök, miután ránk esteledett. Engem holnap vár a munka, Lacit pedig a halak. Másnap lázasan kérdezgetem, hogy milyen volt az éjszaka. Ahogy azt vártam, akcióban nem volt hiány, ugyanis rögtön elejtett egy húsz körülit. „Soha rosszabb kezdést, barátom!”, gratulálok neki és már igencsak a partra kívánkozom. Szerencsére csütörtökön állami ünnep van, így nem dolgozom. Naná, hogy szerdán, munka után már én is társulok és sátrat verek majd.
Alighogy megérkezem, halkan becsukom a kocsim ajtaját, majd szinte párducléptekkel közeledek a horgászhely felé. Barátom már mutogat, valamit nagyon sejthet. Alig pár méterre lehetek, amikor lendül a pálca. „Na, megjöttünk!”, örvendek fel, rögtön egy kapás kellős közepén. Hamar szelídül a fiatal nádrágó, olyan hatosforma lehet. A lényeg, hogy amur, nagyon örülünk a nappali kapásnak, megcsodáljuk a halat, megörökítjük, végül pedig elengedjük. Jómagam is letáborozom és berendezkedek. Felszerelést nem hoztam magammal, amúgy is szűkös, amolyan „kétbotos” csupán a hely, a fogás joga pedig a vendéget illeti. Szeretném, hogy cimborám minél jobban kihasználja ezt a három napot és élményekkel gazdagodva térhessen haza, ha már ilyen hosszú utat megtett ismét. Közeleg a napnyugta, a nagy beszélgetésben igencsak elszaladt az idő, ideje lesz frissíteni az etetéseket és ellenőrizni a horgokat.
Csakhamar ránk esteledik, most aztán igazán kellemes itt kint, a füstölők égnek, a szúnyogok távol, mi pedig kényelmesen ücsörgünk a székeinkben. A vacsorán már túl vagyunk és várjuk a kapást mindketten, ami most ezen az éjszakán elmarad. Mi tagadás, hosszan virrasztottunk, egész hajnali négyig a botok mellett ültünk és igencsak a pohár fenekére néztünk. Hat óra tájékán már ébredezem a sátramban, fél szemmel látom, hogy Laci résen van a botok mellett. Kisvártatva megszólal a jelző, majd karikában marad a pálca barátom kezében, miután odacsap egy derekasat. Rögtön nyílnak a szemeim s már ugrom is ki az ágyból. Ez bizony nagyon megy, nem tétovázok, azonnal a vízbe rontok merítővel a kezemben – majd ott lesz időm felébredni. Néhány perc után fogytán a hal ereje, és én is magamhoz térek. Kisvártatva megpillantjuk az ellenfelet, egy gyönyörű amur a tettes. Elrúgja magát még párszor, percekbe telik, mire megszelídül, ám végül bemerítem. „Soha rosszabb ébresztőt, barátom!”, örvendünk mindketten a gyönyörű halnak. Kimászok a vízből, matracra helyezzük a termetes jószágot. Gratulálok Lacinak a fogáshoz, majd készítek róla néhány képet ezzel a szépséges amurral. A hal paramétereit nem mérjük le, ránézésre olyan tizennyolc körülire saccoljuk. Egy biztos, nagyon szép és hibátlan egyed, örök emlék marad.
A pompás fogás megörökítése után Lackó a vízbe megy a hallal és hosszan dédelgeti, míg teljesen magához tér. „Nincs is jobb ennél, amikor a felkelő nap fényében fürdőzhetünk ilyen halakkal”, elmélkedem magamban barátom örömét látva. Rövidesen magához tér a legyőzött, majd elillan barátom kezéből. Szuper kezdet a mai naphoz, amit a reggelivel folytatunk. Miután jóllaktunk, a horgok ellenőrzésével és az etetéssel foglalatoskodunk. Közben a nap is feljön és egyre melegebb lesz. Úgy döntünk, hogy csobbanunk egyet, persze az vevőegységet magunkkal visszük, így nem maradunk le a kapásról még véletlenül sem.
A frissítő fürdőzés után már az ebéden dolgozom – egész pontosan a tűzrakáson. Kis idő múltán már ropog a száraz fa, izzik a parázs, készül az ebéd Marián-módra. Elővarázsolom hűtőtáskámból a még otthon elkészített kis csomagokat, ezeket temetem be az izzó parázsba. Jó húsz perc kell neki, mire elkészül és nekiláthatunk: hihetetlen jólesik most a főtt étel itt, a nagy fa árnyékában, a hűs betonasztalon.
Az ebédet letudva visszavonulunk a táborba. Jöhet a kávé és egy kis szieszta, persze téma mindig van, így hamar elrepül a délután. Szürkület előtt egy órával már csomagolok, hiszen holnap reggel munkába megyek, Lacinak viszont még hátra van az utolsó éjszaka, amihez igencsak nagy reményeket fűzünk mindketten. Elköszönök barátomtól és jó utat kívánok neki holnapra, ugyanis kora délelőtt már hazaindul. Ami pedig az éjszakát illeti, a görbüljön, és ne legyen idő aludni szavakkal búcsúzom. No de ez már egy másik történet…
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Vincze László, Bottyán Marián
