Szeptember. A nappalok rövidebbek, az éjszakák hűvösebbek, a halak pedig egyre éhesebbek. Sárguló falevelek emlékeztetnek, hogy nyakunkon az ősz, ez már kétségtelenül az elmúlás kezdete, mégis horgászatra csábít a változás szele.
Szeptember utolsó péntekén munka után már lázasan készülődöm az újabb hétvégi bevetésre. Hat órakor érkezem a partra, s rögtön a vizet kémlelem: néhány balinrablást látok, no meg egy drága kis ékkövet, mely röptében éles hangot hallat. Szinte minden horgászat alkalmával megpillantom kis barátomat, ezt a ritka és pompás jégmadarat. Rövidesen kicuccolok, hét óra után kész a tábor, és a botokat is beélesítem. Felcsalizok és elhelyezem a horgokat, igyekszem ügyesen letudni az etetést is, mivel közeleg a napnyugta, és nem szeretnék már hangoskodni a fények fogytával.
„Végre minden a helyén!”, nyugtázom. Miközben vacsorázom, visszagondolok az elmúlt hetek történéseire, ugyanis felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb. Már nincs sok hátra, valószínűleg ez lesz az utolsó nagyhalas túra az idén. Igyekszem kihasználni a jó időt, hátha még meg tudok örökíteni egy formás nádrágót így, a szezon végére. Nem panaszkodom, bőven kijutott a jóból: két-két hónapot szántam ponty- és amurhorgászatra egyaránt. Rengeteg befektetett energia, kitartás és munka van az elmúlt hónapokban, azonban megérte, hiszen számos szép fogásnak örvendhettem, mi több, még egy húsz kiló feletti amurt is sikerült elejtenem, amiről már oly régóta álmodoztam. Az említett nagyon kívül sok szép amurral ajándékozott meg szeretett Zsitvám: a halak súlya többnyire tíz és tizennyolc kiló között volt három hal kivételével, melyek súlya nem haladta meg a tíz kilót. Talán mondanom sem kell, nagyon elégedett vagyok.
Nyolc órára teljesen besötétedik, bizony, érezni már, hogy vége a nyárnak. Kellemesen friss a levegő, igencsak hűvös van, így a székem helyett az ágyat választom, hogy kényelembe helyezzem magam. Botok a helyükön, vacsora megvolt, már csak egy jó kapás hiányzik. Tíz óra lehet, amikor a balos jelzőm megszólal. Nem késlekedem, kiugrom az ágyból és azonnal ráemelek. Rövid küzdelem után már a merítőben pihen egy hármas forma töves. Szép, egészséges, de nem rá vadászom most sem, ezért csak egy képet kattintok, majd útnak engedem, hogy mihamarabb frissítsem a szereléket. Néhány maréknyi kukoricával pótolom az etetést, mivel úgy gondolom, hogy valamennyit abból is felevett. Fél egyig virrasztok a botokat figyelve, de az újabb akció híján végül nyugovóra térek.
Reggel hét óra körül ébredek, azonban eszem ágában sincs kikelni a jó meleg ágyból. Hideg van még, párás minden, és a botok is érintetlenek. Lassan felülök és a reggeliért kutatok a táskámban, ám ekkor hirtelen kapásom van. Ahogy azt sejtettem, egy szeleburdi, fiatal ponty a tettes, talán úgy kétkilós lehet. Szép színekben pompázik, ezért csinálok róla néhány képet emlékbe. A halat elengedem, majd sietek vissza az ágyba, hogy ismét kicsit felmelegedjek. Nem dobok újra most, majd a reggeli után vetem be a végszereléket, amúgy sem lenne most szerencsés hangoskodni vele, hiszen a másik, még vízben lévő bármikor elsülhet.
A reggelit követően újult erővel a frissítésen dolgozom: mindkét végszerelékemen lecserélem a csalikat, valamint az etetést is némileg pótolom. A szerelékeimen mit sem finomítottam, ősz ide vagy oda, az amurok szája nem megy össze. Egész évben a 4-es, illetve 2-es méretű horgokat preferálom. Ami az etetést illeti, szintén ragaszkodom minden évszakban a jól bevált etetőanyaghoz és csalikhoz: mindig hangsúlyozom, hogy a frissen főtt takarmány mennyire eredményes ezen a vízterületen. Gyakran előnyben részesítem a nagyobb csalikat, ha a helyzet úgy kívánja, felfűzök akár nyolc-tíz szem kukoricát is a hajszálelőkére. Ezt mindig fekvőre hagyom, mivel bármilyen könnyítés vagy lebegtetés egyenes út a kudarchoz, ugyanis az etetésre érkező termetes kárászok ezt rendszerint felveszik. Röviden szólva, a süllyedő (avagy fekvő) csalizás az, ami szelektál és kivétel nélkül „megvárja” a nagy halat, mi több, ez a legtermészetesebb felkínálási mód.
Újabb órák telnek el kapás nélkül, csupán egy hattyúcsalád köszön be hozzám rövid időre. Megörökítem a vendégeimet, majd miután továbbállnak, megebédelek. A délutáni sziesztát egy jó kis fürdéssel és fogmosással kezdem. Amikor többnapos horgászaton vagyok, az egyik legfontosabb számomra a jó közérzet megőrzése, hiszen ez nagyban befolyásolja kitartásunkat és eredményességünket. A frissítő kinti „zuhanyt” úgy oldom meg, hogy merek egy jó adagnyi vizet a húsz literes vödörbe, majd ezt kiteszem a napra melegedni – természetesen zárt vödörben, így gyorsabban melegszik. Néhány óra elteltével kellemesen felmelegszik a víz, a nagy vödörbe pedig egy kisebb, pár literes vödröt helyezek, ezzel locsolom magam. Fontos tudni: az ilyen fürdéseket, mindig a víztől távolabb szoktam megoldani, hogy még véletlenül se kerüljön tusfürdő vagy egyéb kemikália a szeretett horgászvizünkbe.
Késő délután van, amikor egy vadász ismerősöm áll meg mögöttem. Mikibá’ az, épp a határba tart körülnézni. Váltunk pár szót, majd a „Marianom, ha videózni kell, tudod a számom, kint leszek” mondattal búcsúzik tőlem. A sátramban ücsörgök, amikor enyhe, húzós kapásra eszmélek fel, botig húzza a swingert és nem mozdul. Tudni illik, a termetes kárászok szoktak ilyen kapásokat csinálni, amikor „fennakadnak” az amuros etetésen. Biztos, ami biztos alapon csontra húzom a féket és ráemelek. Nem túl nagy az ellenállás, ám jó súlyba ütközöm. Az amurok nagyon cselesek tudnak lenni, ezért most is odafigyelek. Néhány méter után lazítok a féken, ugyanis meglódul az ellenfelem. Rövid csata után felsejlik előttem egy szép, méter körüli test – nem csalt a megérzésem, néhány kirohanás után újabb gyönyörű amurt meríthetek. És igen! – merítőben a legyőzött. Néhány percig gyönyörködöm benne, majd felhívom Mikibát, hogy a fotóalany megérkezett.
A halat mindvégig a vízben tartom, közben pedig megszabadítom a horogtól. Gyenge negyedórán belül megérkezik a „fotósom”, így nekiláthatunk. Kattintok néhány képet a halról jómagam is még a matracon, végül pedig megmérem a hosszát. Százhárom centiméter a teljes hossza, igazán pompás, bronzos, vaskos és hibátlan egyed. Módfelett örülök ennek a gyönyörű halnak, közben készítünk néhány kézben tartós képet. Jöhet a szeptemberi fürdés az idei utolsó amurral. „Nem lesz a víz hideg?”, von csodálkozva kérdőre Mikibá’. A víz még viszonylag kellemes, és hát mindent a halakért, naná, hogy belemegyek. Egy kézzel tartom a halat, majd megmártózom a hűs vízben. Amilyen enyhe volt a küzdelem, olyan dinamikus és ereje teljében van most az ellenfelem. Dobálja magát ide-oda, ahogy tartom, majd rúg egy nagyot és vadul elillan kezemből a tiszta vízben. Csodálatos befejezés, többet nem is kívánhatnék, boldogan mászom ki a vízből és megköszönöm a segítséget.
Felettébb elégedett vagyok, viszont nem maradok még egy éjszakára. Bőven van még idő napnyugtáig, lassan nekilátok a pakolásnak. Minden várakozásomat felülmúlta az elmúlt két hónap és ez a befejező, rövid kis hétvégi túra. Miután összepakoltam, boldogan ülök az autóba, átgurulok a hídon, majd megállok és vetek egy pillantást szeretett csatornámra. Nem győzöm hálálkodni ennek a kiszámíthatatlan vadvíznek a megélt pillanatokért – köszönöm, Zsitva!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
