Ahhoz, hogy olyan célokat valósíts meg, amiket mások nem, olyan úton kell járnod, amelyen mások nem. A nagyhalas horgászat igazi kihívás, próbára teszi az embert fizikailag és mentálisan egyaránt, azonban olyan élményekre tehetünk szert, melyekről akár könyvet is írhatnánk.
A hétköznap sikerein felbuzdulva egy negyven órás túrát tervezek a hétvégére, most azonban nem a pontyokat veszem célba. A mindössze néhány órás, hétköznapi rapid pecák is roppant eredményesek voltak, ami az amurfogásokat illeti, így most is ők lesznek az elsőszámú célhalaim, ezért nagymennyiségű főtt takarmánnyal készülök a hétvégére. Péntek estére kiadós esőt jósolnak, ezért úgy döntök, hogy nem fogok kapkodni munka után, majd szombat reggel, kipihenve vágok neki a horgászatnak.
Másnap reggel, hat óra táján érkezem szeretett csatornám, a Zsitva partjára: kellemes, párás levegő és nyugodt víz fogad. Halak jelenlétére utaló jelet nem látok, így rögtön a táborállítással kezdek. „Minden kerüljön a helyére, aztán jöhetnek a horgok!”, határozom el, mivel főként az esti óráktól várom a sikert. Felállítom a sátram és elrakom a cuccaimat, majd még egy kiadósat reggelizek is. Most rendkívül bízom a nagy halban, bőségesen szórok a frissen főzött kukoricából, végül pedig helyükre kerülnek a végszerelékeim is. Orsóim fékjét többször ellenőrzöm, mivel fonott főzsinórral készültem, véletlenül se szeretném, hogy a felszerelésem elrepüljön egy kapást követően.
A délelőtti órák kapás nélkül telnek, ami nem meglepő, hiszen elég sokat etettem. Délután, egy óra táján már az ebéden is túl vagyok, a sátramban sziesztázok kényelmesen. Egy vízityúk családra leszek figyelmes a szemközti nádasban: ahogy útra kelnek a felnőttek, úgy követik őket a kis fekete csibék is. Kisvártatva megpillantok néhány hattyút is előttem, szintén egy kisebb család, négyen szelik a vizet sebesen, csupán átutazóban vannak. Két óra lehet, amikor a frissítés mellett döntök. Közben egy gyönyörű lepke száll a botomra, amit a sátramnak támasztottam, kapok az alkalmon és meg is örökítem a pompás vendéget. „Szerencsét hoz, és elsül majd a botom!”, biztatom magam. Rövidesen visszakerülnek horgaim a helyükre, és szórok némi kukoricát is. Ahogy az ágyra huppanok, újfent megjelenik a csodás teremtmény. Kinyújtom a karomat, azonnal leszáll és megpihen az ujjamon. Perceken keresztül tart ez a kis pihenő, amiről képet és videót egyaránt készítek. Nagy örömök ezek: megcsodálni és átélni a természet minden apró rezdülését.
Jócskán beleszaladtunk a délutánba, amikor végre feltámad az északi szél. Megérkezett a változás szele, optimista vagyok és vitorlát bontok (persze csak gondolatban). Öt óra lehet, amikor füstölős kapásra kapom fel a fejem – pontosabban inkább ugrok ki az ágyból. Tüstént bevágok és a fékhez kapok, akkora erővel rohant ki a halam, hogy lehúzott vagy húsz métert biztosan. Botom karikában görnyed, a hal pedig valahol a híd túloldalán járhat, bődületes erővel indult el és átrohant a pillérek között. „Ez nagy csata lesz!”, rögvest átlátom a helyzetet. Ahogy a hal megáll, azonnal pumpálom vissza, amennyire csak engedi a felszerelés, no meg persze ő maga. Már körülbelül visszaérhetett a veszélyes zónából, ám lent tartja magát, mélyen a mederben dolgozik, igen nagyokat rúg. Körültekintően fárasztok: nem kapkodok és a botot sem emelem magasra, hadd dobálja magát vízközt, majd amikor fáradni kezd, csak akkor húzom közelebb. Percek telnek el, rövidesen már előttem keveri a vizet, gyönyörű amur van a horgomon. A merítőt benedvesítem, a halat pedig előbb magamhoz szelídítem, majd ráijesztek többször is, mielőtt bemerítem, inkább előtte rúgja ki magát, mint benne. Hamarosan elfogy az ereje s eltűnik hálómban a hatalmas test. „Győzelem!”, örvendek fel.
Csodálom a gyönyörű halat, ahogy csata után a merítőben pihen. Bámulatos! Szeretnék néhány kézben tartós képet, ezért – állvány és fényképező híján – felhívok néhány horgász cimborát, hátha valaki megszán és kijön hozzám készíteni pár fotót. Úgy tíz perc múltán immár ketten, Gyuszi barátommal csodáljuk a halat, óvatosan a matracra helyezem és megszabadítom a horogtól. A hegye kicsorbult, a szárán pedig hajlított is, de állta a sarat. Hiába, a nagyobb amurok szája olyan, mint a páncél, minden horognak feladja a leckét. Öntök a halra egy vödörnyi vizet, mivel roppant fontos, hogy ebben a melegben folyamatosan locsolva legyen. Sorban készülnek a fotók, cimborám igazán lekötelez. Matraccal és hallal együtt a vízbe megyek, megörökítjük az elengedés pillanatait is videó formájában. Már percek óta a vízben dédelgetem, amikor a másik (még vízben lévő) készségemen megszólal a fék. Hirtelen egymásra nézünk, mindkettőnk arcára kiül a döbbenet. „Ez kapás, húzd be a féket!”, szisszenek fel. Cimborám azonnal eleget tesz és felveszi a kontaktust a hallal. Egyszerűen hihetetlen, de amíg a vízben álltam, valami megtalálta a másik szereléket, pedig a botot csak úgy „félre dobtam”, mivel az ágasokat is kihúztam, hogy legyen elég helyem a hallal a vízbe menni. Kezdetben amurnak tűnt, viszont rövid csata után már fáradtan elénk került, így láttuk, hogy egy hármas forma pikkelyes ponty a tettes. A merítőm a parton maradt szétszedve, sebaj, megoldom: egyik kezemmel az amurt tartom, a másikkal pedig a matracért nyúlok, ami közvetlenül mellettem lebeg, ezt tolom alá… és megvan!
„Ilyen nincs, ilyen nincs!”, örvend fel társam. Gyorsan megszabadítom a horogtól a pontyot is, ezután pedig forog a kamera újfent. Mindeközben amurom már teljesen magához tért, így tőle el is búcsúzom. Ugyancsak kézbe veszem a jó pár kilóval könnyebb pikkelyest, őt is megmutatom teljes egészében, majd neki is búcsút intünk. Jó kis fürdés volt a halakkal, de most már kimegyek a vízből. Igazi duplázós álomsiker ez, együtt örülünk a páratlan élménynek. Váltunk még néhány szót, majd megköszönöm Gyuszinak, hogy a segítségemre sietett. Miután elköszöntünk, a botokat és az etetést frissítem, hiszen maradok még, bár azt sem fogom bánni, ha az éjszaka egy árva kapásom nem lesz. A rengeteg idő és kitartás gyümölcse ismét beérett, erre most tényleg nincsenek szavak, csak mindig egy bizonyos gondolat. Köszönöm, Zsitva!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián