Esetem a Korógy-érrel és a Kurcával történt, mikor is Laci barátomtól meghívást kaptam ide, hogy Szegvárnál próbáljuk ki az egyiket. Nem igazán tudtunk dönteni, hiszen előző nap bejárta a környéket, kaptam képeket is, és csakugyan mesébe illő volt, amit láttam. Végül abban maradtunk, hogy majd reggel menet közben eldöntjük.
Szóval, néztem én a képeket és ámultam, hogy felénk miért nincs, vagy csak alig van ilyen víz? Jót bazsalyogtunk ezen, na de komolyra fordítva a szót, hová menjünk? Laci felhívta a szegvári halőrt és informálódott kicsit. Kiderült, hogy eredeti úti célunk, a Kurca nem biztos, hogy jó választás, hiszen valahol Szegvár felett kotorják. A képeken még nem látszott semmi vészes, így abban maradtunk, a nyíltabb, naposabb Korógy-csatornán indítunk, és ha nem lesz olyan jó, átmegyünk a Kurcára. A halőr volt olyan jó, és elmondta, hogy a Kurca helyett menjünk inkább a Korógy-érre, hiszen ott még eszeget a hal, és fogtak benne mostanság pontyokat, amurokat is. Ezen felbuzdulva érthető, hogy rápróbáltunk egyből.
Így is lett, irány a csati! Korán reggel sok helyen 1 és 0 fok között ingadozott a hőmérséklet, útközben volt, ahol fagyott is. A vízhez érve éppen 1 fokot mutatott a hőmérő. A parton autózva csodálatos látvány fogadott, teljesen bezsongtam és már alig vártam, hogy kiszálljak, ami hamar meg is történt, hiszen nem kellett messzire gurulni.
A látvány mesés volt, a táj is szinte háborítatlan, főleg hogy a szegvári szakasz felsőbb részén voltunk, távol a falusi nyüzsgéstől.
Hűvös volt ugyan, de nem bántam, hamar lecuccoltam és elkezdtem kipakolni a felszerelést, felállítani a ládát. Igaz, gyorsan megvoltam vele, de mire végeztem, Laci már 6 m-es spiccbotját és úszósra szerelt, antik fenekező felszerelését áztatta. Én a 11,5 m-es rakós botomat élesítettem be, valamint 390-es light matchbotomat. Utóbbin eleinte a 12-es főzsinórra kb. 2 g-os pici, test nélküli wagglert szereltem, de ez kevésnek bizonyult, így a pontosabb horgászat érdekében átszereltem egy 4 + 2 g-os wagglerre.
Barátom csak a spiccén finomkodott, hiszen a gyűrűs botot 30-as zsinórral pontyra szerelte. Atkán ez be is vált nála, itt meg próba-szerencse… Be is szórt pár marék házi főtt mézes kukoricát, valamint néhány marék búzát, a spicchez pedig pár gombóc etetőanyagot. Én összesen talán 1,5 kg sötétebb, pörkölt etetőanyagot kevertem be csontival dúsítva.
A víz szinte feszített volt, nem mozgott, nem áramlott, néha fordult csupán egy-egy hal, inkább az aprajából. Ezt az idilli nyugalmat csupán a növényzetben mozgó madarak törték meg.
Én is beélesítettem már botjaimat, be is etettem, mire egyszer csak Laci emelte a spiccét és kiszedett egy tenyeres dévért. Én is megörültem neki, már tudtam, van hal a környéken.
Nálam is megtört a csend, a rakós boton azonnal alámerítette valami a leheletfinom szerelésre kötött pici úszómat. A bevágás erejére az alig méteres vízből már repült is ki a „küsz”, amit fogtam. Kicsit csalódottan, de azért örömmel szedtem le a horogról, annál is inkább, mivel kiderült, balint fogtam.
A balin után visszatolva szerelékem újfent kapásom lett. Bevágás után vettem észre, ez már csakugyan küsz lehet. Az is volt - sőt, sajnos eléggé „elküszösödött” a helyzet az etetésemen. Mást se tudtam fogni. Be is néztem a matchbottal a távolabbi etetésemre, és mit ad Isten, gyönyörű kapásom lett. Bevágva éreztem és láttam, szépen görbül a bot, jó halat sejtettem… De még szoknom kell a nemrég szerzett botom lágyságát, hiszen szákolásnál vettem észre, nem olyan nagy, de azért tenyeres ezüstkárász.
Lacinak egyelőre nem sok kapása volt, ami elég érthetetlen, hiszen gyönyörű a víz, halnak is lennie kéne, ám egyelőre csend honolt, néha szedett ki csupán egy vörösszárnyút vagy kisebb kárászt.
Mi tagadás, nekem se jöttek túlságosan. Az etetőmmel is spóroltam, hátha befuccsol a dolog és át kell menni a Kurcára. A rakóst még betoltam később, hátha a küszök támadása már lanyhult. Hamar fogtam is két kisebb keszeget meg egy kárászt, de utána még mindig csak a küszök jelentkeztek, azután már kapásom se volt.
A rakós után átváltottam matchbotra, és igaz, ott sem volt sűrűn kapásom, de azért időnként jött egy harcosabb jelentkező.
Közben barátom pontyos szerkójára is kapás volt, egy szép pocakos kárászt fogott, ami nyilván teletömte magát a sok finom falattal.
Sajnos kapása ezután sem volt több, nem is értettük a dolgot, hiszen nálam aránylag sűrűn cibálták a halak a csalit. Az értetlenséget hamar az izgalom váltotta fel, egyszer csak azt vettem észre, hogy Laci vadul küzd valami böszme nagy jószággal, én pedig gyorsan felugrottam a ládáról és a fényképezővel, valamint a szákkal segítségére siettem.
Szinte már láttam lelki szemeimmel a szákban pihegni a halat, teste nyúlánkságából és méretéből ítélve egy szebb nyurga vagy amur képe lebegett a szemünk előtt, de amint megpillantottuk a hatalmas krokodilpofát, rémülten döbbentünk rá, hogy csuka birkózik a szerelék másik végén. Eszméletlen csatát lenyomott, de barátom harcedzettségén és erős szerelékén már nem tudott kifogni. Végül a csinos giliszta lett a veszte és egyúttal rá is jöttünk a kapástalanság okára. Laci nagyon örült neki, ami érthető is - egyrészt, hogy meglett, másrészt rég fogott már csukát.
Magam is úgy örültem ennek a halnak, mintha csak én fogtam volna, végül a csatorna minden elégedetlenségünket lemosta magáról ezzel a zsákmánnyal.
Ugyan jött még nálam néhány kárász, de se a csuka előtt, se utána nem volt valami sok pikkelyes jelentkező. Végül Laci rákérdezett, maradjunk vagy menjünk át a Kurcára. Feltételezem, hogy ez költői kérdés volt, hiszen fél órán belül már az autóban ültünk.
A Kurcához érve nem vettünk észre semmiféle baljóslatú zavarosságot - már ami a kotrásra utalna. Ennek örültünk is, újból beélesítve a dolgokat nekiláttunk a pecának. Beetettünk, de itt kétségbeejtően nagy volt a csend. A mélység itt sem volt méteresnél nagyobb, mi több, a mély iszap miatt, ami azóta sem változott, a mindszenti szakaszhoz hasonlóan itt is 60-80 centi körül volt a vízmélység. Rá is fér a kotrás!
Melegedett már az idő, lassan 11 óra lett, én meg elmentem a hátunk mögötti bozótosba a vadalmafa alól felszedni pár termést. Visszaérve mondta barátom, hogy kapásom volt, de igazából csak néhány rántásként. Visszatéve a cuccot tovább vártunk. Lacinak a gilisztás pontyozó szerelésére kapása lett, meg is fogott egy szép tenyeres kárászt, de csodálkoztunk, hogyan lehet ennyire süket a víz. Se nekem, se a spiccbotra nem volt kapásunk. Végül csontit kezdtem csúzlizni az úszóm köré, ami bevált, mert így már néha lett egy-egy maszatolós kapásom, ám egy menet közben leakadt kis kárászon kívül nem jött semmi.
Végül nem láttuk értelmét tovább maradni, összepakoltunk és hazamentünk.
Hogy mi a cím igazsága? Nos, odaát, ahol halunk is akadt, nem voltunk megelégedve, így átjöttünk ide. De itt meg annál is rosszabb volt a helyzet, tehát tudomásul vettük, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb!
Viccelődve mondtam erre, amit Apával szoktunk általános igazságként elkönyvelni, ha a Tiszán csónakkal már a sokadik helyen kötünk be és nincs kapásunk, vagyis: „Mindig az a rossz hely, ahol vagyunk”.
Sebaj! A víz csodálatos volt, élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtunk és bízom egy tavaszi vagy nyári folytatásban. Szemet gyönyörködtető látvány volt az is, hogy a helyiek rendben tartják a vízpartot, ugyanis szemetet nem láttunk.
A Korógy-ér megér egy misét, főleg annak, aki csukára megy, hiszen a helyiek pecáin is a klasszikus nagy csukázó úszó lógott, a horgokon meg - gondolom - nem pillecukor fityegett…
Írta: Szili Dániel (Danius)
Fotók: Tarjányi László (Tarol), Danius
