Elmúlt ez a nyár is. Lassan, de annál biztosabban veszi át helyét a szomorkás ősz, és egyre nehezebb lesz horgászatra ideális időt kifogni. Így jártam azon a szeptemberi hétvégén is. Szombaton egész nap szakadt az eső, és bizony elgondolkodtam, hogy lefújom nézsai kirándulásomat. Végül aztán mégis útra keltem, amiben nagy szerepet játszott, hogy vasárnapra ragyogó időt jósoltak a meteorológusok. A másik ok, ami az indulás mellett szólt, hogy rengeteg jót hallottam már az Ezersziget Horgásztóról. Nagy tokok, pontyok, amurok lebegtek a szemem előtt, és ez feledtette, hogy vezetés közben az eső egyre hangosabban kopogtatott az autó tetején.
Már maga az út is nagy élmény volt számomra, hiszen gyönyörű völgyeken és dombokon át tekeregve lehet elérni Nézsát. Nagyon szép és nem utolsósorban tiszta településeken át értem el a célhoz. A tervem az volt, hogy még szombat délután körbejárom a tavacskát és keresek egy ígéretes helyet, amit másnap meghorgászhatok. Ám a szakadó esőben nem volt sok kedvem a sétához, így a halőrre bíztam, hogy foglaljon egy helyet nekem másnapra.
Vasárnap nem volt kedvem korán kelni, de az ablakon beszűrődő napfény azt sejttette, hogy már nyoma sincs a tegnapi borongós időnek. A panzió ajtaján kinézve Nógrád igazi varázslatos környezete tárult elém. Az előző napi csapadék mindent átnedvesített, a fákon ragyogó gyöngyszemként csillogtak az esőcseppek. A meleg nap már láthatóan elkezdte munkáját, sejtelmes párát képzett az előző nap lehullott csapadékból, amiben minden, ami eddig láthatatlan volt, szem elé került.
Az esős napok azért nem múltak el nyomtalanul, a tavon szinte mindenhol felázott talaj és sár fogadott. Mivel már felkészülten érkeztem, nem ért meglepetésként, hogy gyalog kell megközelíteni a horgászhelyet. Nem nagy túrát kell képzelni, hisz a tó sem nagy, de megpakolva azért nem túl kellemes a séta.
Előző napi beszélgetésem a halőrrel eredményesnek bizonyult, hiszen foglalt hely várt, ám ahogy az lenni szokott, mégsem oda ültem le. Egy másik, amolyan átmeneti állást választottam. A középső „nagy” sziget előtt táboroztam le, ahonnan a bokor alját is meg tudom horgászni, és a nyílt vízen is szerencsét próbálhatok.
A felszerelésemben semmi különleges nem volt. A veszélyes terepre egy erősebb pontyos botot készítettem Pellet Feederekkel és rövid előkével szerelve, míg a kereső pecára method kosaras technikát vetettem be.
Reggel, pakolászás közben szeretek kicsit nézelődni. Fürkészem ilyenkor a vizet, a szomszédokat, hátha látok valami érdekeset, halfogást, pontyugrást vagy valami olyat, ami bizakodással tölthet el… Fél órán át állítottam a ládát, szedtem szét a botokat, kevertem az etetőanyagot, de ez idő alatt sem halfogást, sem mozgolódásra utaló jelet nem vettem észre. Ez sosem jó jel.
Csalogatóanyagok terén igazán slendrián voltam. Nem terveztem előre, csupán bedobtam a kocsiba, amit találtam. Az alapozásra egy régi kedves, ám már elég rég nem használt terméket, a Vörös Démon Pellet Packot leltem meg a vödrömben.
A kaján sem sokat agyaltam, Pelletes Fekete és Ponty Piros keverékét nedvesítettem be. Sokszor csak az újdonságokkal van időm pecázni, de nem szabad megfeledkezni a jól bevált termékekről sem! A keverék illatától sok szép emlék jutott eszembe. Biztos ti is így vagytok ezzel. Adott inger hatására egy adott kép ugrik be, esetemben sok őszi, pontyos peca képe.
Az „old school” kaja mellé kevertem egy teljesen átlagos method keveréket is, sőt még FermentX is volt nálam, hátha azt kívánják meg az Ezerszigetlakói.
A Pellet Packnak köztudottan kell egy óra, mire megszívja magát és kellően tapadós lesz. Most erre nem volt időm, de a kis távolság sem indokolta a kosárba tapadós, ragasztott pelletet. A még kemény szemek épphogy összetapadtak a kosárban, épp csak annyira, hogy a becsapódáskor ki is essenek onnan. Gombócom egy pillanat alatt látványos vörös felhővé vált a sziget sarkánál, amiből pelleteső hullt a fenéken bóklászó pontyokra.
Apropó, sziget sarka! Sok helyen jártam már, ahol tereptárgyak, nádszigetek, akadók közvetlen közelében kellett horgászni. Akik láttak már ilyen helyre a bozót alá vagy nád tövébe dobni, mind azt állították, hogy túlzottan vakmerő vagyok. Pedig egyáltalán nem bonyolult ez a dolog. Az egész alapja az, hogy ugyanarról a helyről (láda, vagy más fix hely), ugyanabból a testhelyzetből kell elengedni a dobást. A becsapódásnál pedig mindig ugyanabban a szögben kell tartani a botot, hogy a pálca a kiakasztást segítve tompítsa a zsinórra nehezedő erőt. Ehhez üres kosárral kell addig dobálni és újra meg újra, akár tíz centinként újraakasztgatni a klipszet, amíg oda nem kerül a végszerelék, ahová azt szántuk. Ha egyszer sikerül odadobni, semmi más dolgunk sincs, mint azt újra és újra kivitelezni.
Természetesen peca közben, ha nem figyelünk, hibázhatunk is. Én is jártam így ezen a napon is, és néhányszor a szigeten landolt a cuccom. Ennek az volt az oka, hogy figyelmetlen voltam, illetve csak egy méterrel jobbra vagy balra húzott a kezem. Messziről nem is látjuk azokat a sunyi ágakat, belógó nádszálakat, amik minden ilyen hibát csúnyán megbosszulnak. Úgyhogy csak ügyesen!
A csalizó táskámban túlzás nélkül kb. 30 féle pellet található. Sokszor nem is tudom, hogy melyikhez nyúljak, és emiatt kidolgoztam egy szisztémát, mégpedig azt, hogy mindig a legegyszerűbbel kezdek, majd addig haladok az összetett ízek felé, amíg halat nem fogok. Most is így tettem, és a Fekete Gyémánt oldódó-lebegő csalit fűztem a hajszálelőkére.
Az első próbálkozásom nem sikerült jól, a kosár túl messzire esett a sziget sarkától. Gondolkodás nélkül kitekertem és újra megtömtem a kosaramat. A második dobás már egészen a szigetről kinyúló nádcsomó alá esett, így megpróbáltam a lehető legkevésbé elhúzni onnan zsinórsüllyesztés közben.
Mindössze öt percet kellett várnom arra, hogy a bot spicce karikába hajoljon. A bevágás ült! Sokan ilyenkor eszeveszett módon megpróbálják a halat feltépni a víz tetejére, nehogy beakadjon valamibe. Ezzel általában azt érik el, hogy az életéért küzdő hal teljesen megbokrosodik, és őrült erővel tör be a susnyába, ahonnan kifordítani már nagyon nehéz. Ezzel szemben én bevágás után csak tartom a botot, lehetőleg minél közelebb a vízhez. A horgászbotunk ilyenkor dolgozik igazán, karikába hajolva nyeli el a hal első kirohanását. Csak akkor tekerek az orsón és húzok a boton, amikor a hal elbizonytalanodva megpróbál megfordulni. Ekkor két határozott húzással és tekeréssel egyszerűen kivezetem őkelmét a veszélyes zónából, és onnan már én vagyok előnyben.
Első potykámmal is így tettem, és a kezdeti izgalmakat gyors merítés követte. Nem volt túl nagy a hal, de elsőre mit is akarhatnék többet? Természetesen a pontymatrac ezen a vízen is alapkövetelmény, így én is odafektettem első fotóalanyomat.
Ilyenkor szoktam bajban lenni! Ha az első csali nem adott volna halat, akkor lehetne kísérletezgetni. Ilyenkor a „hátha más csali nagyobb halat ad” alapján szoktam variálni. Most azonban megembereltem magam, nem változtattam semmin és ugyanazt, ugyanoda dobva reméltem a következő kapást.
Az újabb akcióra sem kellett sokat várni, hasonló ponty tette próbára az ügyességemet, mint az előző. Meglepett a dolog! Az egész tavon nem láttam még halat fogni senkit, én meg két dobásból két szép pikkelyest szákoltam! Most vagy irgalmatlan nagy horgásztalentum vagyok, vagy marha jó helyre ültem. Mivel szerény gyerek vagyok, inkább az utóbbira tippeltem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem fogják a halak elhagyni búvóhelyüket.
Miért kell nekem mindig már előre aggódni? Nem tudom, de sajnos megint igazam lett! Egy idő után a sok ideges, megakasztott hal szétveri a csapatot, pláne, ha az két négyzetméterre állt össze korábban. Még három vagy négy dobás adott halat, majd beállt a csend.
Próbáltam én mindenféle csalival túljárni az eszükön, de egyszerűen nem tartózkodott ott több hal, ahová dobáltam. Ezzel szemben a sarok túloldalán egyre hangosabb fröcskölésbe kezdtek a halak, nyilván átúsztak oda ahol senki nem zaklatta őket. Eközben a kereső pecámmal egyetlen egy kapásig nem tudtam eljutni! A nyílt vízen nem mozgott egy hal sem. Hihetetlen, de az egész tavon nem fogtak semmit.
Néha azért egy-egy potyka átcsábult az etetésre és feleszegette a pelletet, de folyamatos jelenlétet már nem tudtam elérni. Mindent megpróbáltam, de ha nem megy, akkor nem megy.
A method szereléket is bevetettem a sziget meghorgászására, kiakasztottam egy kicsit arrább, hátha ott fogok pontyot, de csak kárászok szedegették fel az etetés perifériájára bedobott kicsi horgon felkínált soft pellet-csonti kombinációt.
Teljesítményorientált pecásnak érzem magam, ám valahogy most ez a dolog háttérbe szorult. Egyszerűen csak jól éreztem magam. Van valami hihetetlen nyugalmat sugárzó ebben a kis vízben. Ahogy szendén megbújik az őt ölelő dombok ölében, úgy simul bele a tájba, mintha mindennek a középpontját alkotná.
Az időjárás is megemberelte magát, az egész nap szikrázó napsütésben telt kellemes meleggel. Ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani… na, jó… talán egyet. Azok a fránya halak. Olyan „fogtam is meg nem is” érzésem volt a végén. Volt kapásom, néhány potykát sikerült szákba terelni, ám a nagy durranás elmaradt. Mint a bevezetőben is írtam, nagy tokokat, pontyokat, amurokat reméltem, hiszen ezekről híres a tó! Sajnos ezek most rejtve maradtak.
Személyemben azonban egy újabb krónikás járt az Ezersziget Horgásztavon, aki nem a kapitális zsákmány miatt teszi remélhetőleg még ismertebbé a tavat, hanem azért, mert egy amolyan igazi kirándulóhelynek írja meg, ahol jó lenni, és ahol jó eltölteni a szabadidőt!
Horgászni is érdemes, van hal bőven, ezt bizton állíthatom, de én nem ezért fogok ide visszatérni. Inkább az itteni környezetért, az emberek kedvességért, a fogadóban ehető kitűnő ételekért, a hangulatért, és persze a már megélt élmények felelevenítéséért, hiszen ez is egy olyan horgászat volt az életemben, ami többet jelentett annál, hogy halat fogtam!
Írta: Sipos Gábor ifj.
