Új, és terveink szerint a témát érintő minden igazán fontos kérdésre részletesen kitérő sorozatot indítunk. A balatoni süllőzéshez fontos összes horgász- és segédeszköz bemutatása mellett használatukat és a hozzájuk kapcsolódó lényeges tudnivalókat szeretnénk megismertetni az olvasóval. Ezek többsége számos hazai állóvizünkön is jó kiindulási alap, akkor is, ha maga a Balaton és az ott élő süllők viselkedése is sok szempontból sajátosnak tekinthető.
Elsőként pár szót kell ejteni magáról a Balatonról, hiszen egyedi víztér, aminek számos olyan speciális tulajdonsága van, aminek ismerete süllőhorgász eredményességét növelheti.
A Balaton Közép-Európa egyetlen olyan nagy és sekély vizű tava, amelynek hőmérséklete nyáron tartósan 20 Celsius-fok felett van, sőt a forró és szélmentes nyári időszakban a víz hőmérséklete akár 30 fokot is megközelítheti. A hatalmas felülethez (600 négyzetkilométer!) azonban éppen a sekélység miatt relatíve kis térfogat tartozik, emiatt a tó teljes vízkészlete gyorsan kihűlhet, és ritkaságszámba megy, ha a tél közepére, végére nem borítja jégpáncél.
A sekély mederben kialakuló hullámzás gyorsan átforgatja a vizet, ezért a tartósan erős széllel párosuló légköri hőmérséklet-változások sokkal erősebben hatnak a Balatonra, mint a mélyebb és kisebb felületű állóvizekre (egy szeles melegfront gyorsan felfűti, egy viharos hidegfront pedig lehűti a teljes tó vizét). Ugyanakkor a hullámzás nem csak a vizet keverheti fel: a szélerősségtől függ, hogy e keveredés milyen mélyre hatol.
Általános tapasztalat szerint a gyenge szél által keltett hullámok csak kis mélységig keverik meg a vizet, ilyenkor arra számíthatunk, hogy a tó vize csak a part menti részeken válik zavarossá. Ha a szél sebessége nagy, akkor az a tavat több méteres mélységig keverheti fel. A viharos erejű széllökések után - mivel az átlagmélység az aktuális mederteltségtől függően 3 és 4 méter közé esik - a tó teljes vize és a legfelső iszapréteg finom szemcséjű üledéke is felkeveredik, ezért a parttól távoli nyílt vízen is barnásszürke, zavaros lesz a Balaton.
A viharos erejű szelek a Balaton egészét tekintve legtöbbször észak-északnyugati irányúak (bár a nyugati medence környékén gyakran délnyugati a szél), ennek köszönhető, hogy a tó északi partja mentén rendszerint kisebb, a tóközépen azonban már (erős szél esetén) jelentős lehet a felkeveredés. A tartós szélviharok elcsendesülése után a felkeveredett üledék lassan visszakerül a fenékre: a durvább üledék (homok) a déli part, a finomszemcsés üledék (iszap) zöme az északi part közelében rakódik le. Emiatt alakul ki a tó mederanyag szerinti kettőssége: a déli part jellemzően homokos, az északi iszapos. A déli part előtt évezredek alatt alakult ki az egészen sekély (50-100 cm-es) vízzel borított és (akár 500 méter) széles küszöb, aminek meder felőli határán aránylag hirtelen mélyülő, meredek rézsű található. Ez az ún. marás, illetve marásvonal. Kialakulásához sok idő kellett, ez azonban nem jelenti azt, hogy állandó helyzetű képződmény: évről évre (vagy akár egy-egy komolyabb szeles időszak után) kisebb térbeli változások történnek: a marásvonal pár méterrel aránylag könnyen áthelyeződhet. Az északi parton (ezen belül is ott, ahol az uralkodó szélirány északi-északnyugati) kevésbé jellemző az ilyen mederdinamika, „unalmasabb” a kép. A víz itt aránylag gyorsan (30-50 méteren belül) és egyenletesen mélyül kb. 2 méterig. Innen a további mélyülés csak egészen lassan folytatódik és rendszerint a marás vonaláig tart, ahol (a változatos eredetű gödröket, „kutakat” nem számítva) legmélyebb a tó.
Érdemes lehet pár szót ejteni arról is, miként alakul e sekély tó hőmérséklete, ha nem fúj a szél… Nyári időszakban ilyenkor jellemzően a felszíni, kb. 2 méteres mélységig terjedő vízréteg melegszik fel fokozatosan, az ez alatti rész jóval hidegebb marad (akár 5-6 fok különbség is lehet!) - a mélység gyakorlatilag a legutolsó „átkeverés” vízhőmérsékletét őrzi. Ez az erős rétegzettség csak a tipikus mély tavakban stabil, a Balatonban csak rövid ideig megtapasztalható, átmeneti jelenség, ami csak a napról napra egyenletesen melegedő időszakban jöhet létre (ilyenkor éjjel nem hűl le annyira a felszín, hogy hőcserélő áramlások keletkeznének) - egy-egy nyár eleji horgászatunkat azonban jelentősen befolyásolhatja. Ugyanakkor, ha ősszel csendes, szélmentes időben kezd erősen hűlni a tó, nehezebben tisztul le. Érdekes módon tehát ilyenkor a szélmentesség okozza a víz zavarosságát - illetve ez akadályozza meg a lebegő részecskék lerakódását. A jelenség hátterében az áll, hogy a vízfelszín éjjel alacsonyabb hőmérsékletű lesz, mint az alatta lévő vízrétegek, és ez függőleges irányú konvekciós áramlásokat hoz létre. Ez a folyamatos áramlás megakadályozza a finom üledék és az (ilyenkor már javarészt elpusztult) algák kiülepedését, azaz ilyenkor hosszabb ideig számíthatunk opálos, kissé zavaros vízre, mintha egy komoly hidegfront szele keveri át a teljes tavat, mert akkor a szél elültével aránylag gyorsan letisztul a víz.
Természetesen a süllőről is illik szólni - mint halfajt a legtöbb horgász jól ismeri, részletes bemutatását ezért itt mellőzzük, ráadásul annak a portál egy másik rovata (Magyarország halai) biztosít helyet. Itt ezért elég tán annyi, hogy a süllő sokak szerint a hazai halfauna legértékesebb ragadozó faja, száraz, tiszta ízű, szálkában szegény húsát a halfogyasztók megbecsülik. A horgászok körében sporthalként plusz értéket képvisel: a balatoni süllőzés „fogalom” a maga nemében. A Balaton környékén a 1,5 (egyes források szerint az 1) kg-os tömeg felett már „fogas” néven emlegetett szép hal igazi hungaricum.
A továbbiakban itt halunk életének, viselkedésének csak azon elemeit részletezzük, ami a balatoni állományra nézve sajátos jellemző.
A folyókban, tavakban szinte mindenütt előforduló süllő általában ragaszkodik a homokos, márgás, köves, egyenetlen aljzathoz, iszapos mederrészeken rendszerint csak a számára takarást nyújtó kőrakások, vízbedőlt fák stb. mellett tartózkodik szívesen. A Balatonban viszont a süllőállomány legnagyobb része az év java részét a sima, iszapos mederben tölti. Kivételt képeznek a küszíváskor vagy akár egészen őszig partközelben maradó csapatok, egyedek: ezekre jellemző, hogy a hínármezők, a nádasok és a mesterségesen kialakított kőszórások (mólók lábazata, hullámtörő gátak) oltalmában vadászgatnak.
Természetesen a Balatonban is vannak (bizonyos időszakokban) tartáson tanyázó süllők - tartás, akadó azonban a mederfelület hatalmas méretéhez képest nagyon kevés van. (Maga az „akadó” halászoktól eredő kifejezés: minden az, amiben a vontatott háló meg- vagy elakad. Ezek eredetileg elsősorban természetes sziklavonulatok voltak - manapság már mesterséges kőszórások is vannak a tóban; tartásként pedig például a néhány, eddig nem kiemelt világháborús repülőgéproncs kezelhető.) Mindezt figyelembe véve, ha a teljes tavat nézzük, akkor a csónakos süllőzés elsősorban a nyílt vízi, tartásoktól mentes mederrészeken történő horgászatot jelenti. Van ugyan több helyi akadó (a teljesség igénye nélkül: Balatonvilágos, Szárszó, Tihany, Fonyód-Bélatelep közelében - némelyik komoly kiterjedésű!), ezek horgászatáról majd még esik szó. Specialitás a csónakkal csak a déli partról elérhető marás, ahol maga a medertörés gyűjti sokszor össze a halat, ezért kiváló horgászhely.
A balatoni süllő is általában éjjel vagy szürkületben táplálkozik - nappal inkább csak borús, ködös időben, illetve késő ősszel. A nappali fogások zöme nyáron a hajnali és a késő délutáni időszakra tehető. Nappali fényben a hullámoktól felkevert, zavaros vízben nagyobb esélyeink vannak. A nyílt vízen tipikus a kisebb-nagyobb süllőcsapatok táplálékkereső vándorlása. Az északi part közelében ennek iránya legtöbbször véletlenszerű, legfeljebb a hullámzás és a vele szemben haladó alsó ellenáramlás ad támpontot - de hogy a mederben hol érdemes leállni, arra jel ritkán utal. A déli part mentén ugyanakkor a marás vonala sokszor hoz sikert - a természetes mederesés rézsűje mentén önkéntelenül végigvonulnak a halak, ezért esélyeinket növeli, ha a marást megtaláljuk. Így vagy úgy, a nyílt vízi süllőzés a halak mozgásán is múlik, ki kell várni a vonuló csapat „támadási hullámait”. Ha eszik a hal, általában nem kell sokat várni… Mindezt azonban a későbbiekben részletezzük.
A süllő növekedése a Balatonban - más hazai vizekhez viszonyítva - kifejezetten lassúnak tekinthető. Ennek oka az ivadékkorban és elsősorban a hal későbbi élete során, a nyílt vízen általában jellemző táplálékhiány.
Az iméntinél jóval részletesebb és - ami tán fontosabb - aránylag friss adatokat adhatunk a balatoni süllőállomány horoggal megfogható részének jellemző méret- és tömegeloszlásáról. Az alábbi adatsor Varga Zoltán (fonyod) 2004. közepétől figyelembe vett (nem teljes) fogási statisztikáin alapul:
Fogott hal hossza (cm) | Mért darabszám | Átlagtömeg (g) |
30,5 | 5 | 360 |
31,0 | 4 | 375 |
31,5 | 2 | 400 |
32,0 | 8 | 413 |
32,5 | 3 | 433 |
33,0 | 9 | 433 |
33,5 | 8 | 463 |
34,0 | 9 | 489 |
34,5 | 10 | 490 |
35,0 | 13 | 515 |
35,5 | 8 | 563 |
36,0 | 16 | 563 |
36,5 | 11 | 600 |
37,0 | 14 | 593 |
37,5 | 9 | 622 |
38,0 | 15 | 660 |
38,5 | 21 | 700 |
39,0 | 23 | 709 |
39,5 | 12 | 758 |
40,0 | 28 | 736 |
40,5 | 11 | 764 |
41,0 | 11 | 845 |
41,5 | 10 | 880 |
42,0 | 16 | 900 |
42,5 | 14 | 921 |
43,0 | 9 | 944 |
43,5 | 7 | 986 |
44,0 | 5 | 1060 |
44,5 | 9 | 1044 |
45,0 | 12 | 1108 |
45,5 | 4 | 1125 |
46,0 | 5 | 1140 |
46,5 | 3 | 1367 |
47,0 | 7 | 1157 |
47,5 | 2 | 1250 |
48,0 | 3 | 1267 |
48,5 | 6 | 1383 |
49,0 | 4 | 1300 |
A fiatal süllők fejlődése (és végső soron életben maradása) minden évben elsősorban attól függ, hogy elég gyors-e növekedésük a leendő préda halfajok ivadékához képest. Ha igen, jelentős részük jó ütemben válthat át az apróállat-evésről ragadozásra, és a következő években sok-sok süllőre számíthatunk. Sajnos nem minden év ilyen kedvező, elég az ívási időszakban pár szeles és hideg nap, máris kisebb számosságú lesz az adott évben potenciálisan kialakuló süllő-utánpótlás. A felkevert üledék nem kedvez az ikrák kelésének, a rosszkor jött lehűlés meg visszafogja az ivadék növekedését - lassan fejlődő süllőcskék szájából szabályszerűen „kinő” a kortárs keszegivadék, akkor pedig a tüskéshátúaknak marad a kannibalizmus (hogy ez nem feltételezés, azt a gyomortartalom-vizsgálatok mellett egyes parazitológiai kutatások is megerősítették), ez pedig értelemszerűen több lépésben felezi az ivadékállományt.
Nagyon tanulságos egy pár évvel ezelőtti vizsgálat, aminek keretében a süllő és a kősüllő ivadékok mennyiségét, táplálkozását és túlélési esélyeit mérték fel. A májusi (szánkós hálóval végzett) mintavételek adatai alapján a süllőivadék 1.036 - 23.012 db/ha, a kősüllő-ivadék pedig 85 - 5.922 db/ha mennyiségűnek bizonyult. Ezen értékek őszre mindkét faj esetében 0-14 db/ha-ra csökkentek! A süllőivadék kezdetben az apró planktonrákokat fogyasztotta, majd kb. 30 mm-es méretet elérve áttért a nagyobb falatokra (üvegrák, pontusi tanúrák). Bár a süllőivadék 25 mm-es mérettől már elkezdett halivadékot fogyasztani, ez főként saját kisebb fajtársait jelentette: a halfogyasztás csak 70-90 mm-es méret elérése után vált általánossá. (A kősüllő-ivadék hasonló kezdés kitartott a „rákdiétán”, legfeljebb időnként a fenéklakó gerinctelenek fogyasztására tért át, de az első évben a hal nem jelent meg a táplálékában - ebből látszik, hogy a Balatonban e két hal ivadéka nem konkurens.)
Az ívó süllő rendszerint nem jön ki partközelbe, hanem a 2-3 méter mély, lehetőleg köves, akadós területeket részesíti előnyben. Régi megfigyelés, hogy itt a különféle anyagokból (rossz halászháló, vesszőfonat, kötélbojt stb.) készített műfészket is elfogadja, szívesen ráívik. A halászok már régóta ívatják így a balatoni süllőt, a lehorgonyzott és néha felnézett, iszaptól megtisztított borókacsokroktól mára eljutottak a műanyag műfészkekig: így az ezekre rárakott ikrák mesterségesen is kikelthetők lettek. Süllőt szaporítani és előnevelni, azaz 2-3 cm-es ivadékot előállítani a ma már hagyományosnak nevezhető technológiákkal igen jól lehet. A gondot mindig az jelenti, hogy mikor a süllő rátérne a ragadozásra, talál-e megfelelő táplálékot, vagy ennek hiányában beindul a kannibalizmus. Mikor nem oly rég az MTA kezdeményezésére felmérték a Balaton őshonos halállományát, a süllőivadékok fogási adatai alapján kimutatható volt, hogy a természetes szaporulat legalább évi 850 millió egyed. Ennek alapján értelmetlennek tűnhet, hogy a Balatoni Halászati Zrt. évi 1-1,5 millió előnevelt fogassüllőt helyez a tóba. A mesterségesen keltetett süllőlárváknak azonban nem csak az az előnye, hogy arányosan több ikra hasznosul, hanem az is, hogy a keltetés és a nevelés temperált környezetben végezhető, ami lehetővé teszi azt, hogy a kis süllők kellő méretfölényre tegyenek szert, és a Balatonba visszakerülve a keszegivadékokból lakmározhassanak, miközben a tóban kikelt és a kedvezőtlen időjárás miatt esetleg visszamaradt kortársaik később már csak egymáson hízhatnak. A jelentés szerint a hal-biomasszát tekintve a tó nyílt vizes területén a dévérkeszeg (19-41%), a garda (28-46%) és a küsz (11-30%) alkotja a halállomány zömét. A süllő aránya itt 2,9-6,3%. Mivel a tóba kihelyezett előnevelt ivadék mennyisége a természetes szaporulat 0,2 %-át sem éri el, az állomány utánpótlása szempontjából szinte jelentéktelen. A Balaton süllőállományának hatékony fejlesztéséhez 100-200 ezer darab nagy méretű, egynyaras ivadék kihelyezése lenne szükséges.
És, kéne fejleszteni? Sokan gondolhatják, hogy a Balaton még így is hazánk egyik (ha nem a legjobb!) süllős vize, legalábbis az egyedszám szempontjából. Ugyanakkor érdemes lehet megemlíteni, hogy jelenleg a tó teljes hal-biomasszájának 3-6 százalékát teszi ki a süllőállomány, de ez a hetvenes évek közepéig, a nagy halpusztulásig 10-12 százalék volt. És a nagy tömegű egyedek akkori és mai gyakoriságát már nem is említem…
Végezetül egy kis aktualitás: a Balaton állapotáról 2006. május végén készített helyzetjelentés (MTA BLKI) szerint a szokatlanul hosszan tartó tavaszias időjárás hatására a halak többségének ívása késett, de a süllő „időben”, már április elején leívott. Sajnos azonban a süllőikrák kelése az április közepi erősen szeles időjárás miatt az előző évekhez képest jóval kedvezőtlenebb volt. A tó süllőállománya ennek ellenére az utóbbi években fokozatos növekedést mutat a 2000-2005-ben elért kimagasló szaporulat eredményeként.
Írta: Csörgits Gábor (csg),
Varga Zoltán (fonyod)
Fotók: csg, fonyod, Landsat 7 - NASA World Wind
