Szeptember eleje az amurhorgászat igazi krémje, hiszen a legnagyobb amurok elejtése rendszerint ezen időszakhoz köthető. A nyárnak bizony itt a vége, így most egy három napos túrát tervezek, kihasználva az utolsó jó időket.
Az ebédet letudva nagy tettvággyal érkezem a vízpartra. Szélcsend, tükörvíz és rekkenő hőség fogad. Napnyugtáig bőven van időm, így a táborállítással kezdek, a botok még ráérnek. Bevallom, felemás érzésekkel érkeztem, ugyanis az elmúlt hetekben kimaradtam a munkából egészségügyi okok miatt. Most kötelező szabadságon vagyok, természetesen a pihenés továbbra is erősen ajánlott, ennek ellenére itt vagyok a Zsitván, hajt a vérem, és horgászni fogok.
Rövidesen végzek a sátrammal, minden holmim a helyére kerül, majd tartok egy rövid pihenőt, hiszen pokoli a hőség. Viszonylag jókor érkeztem, ugyanis már egész elviselhető itt ilyenkor az almafa árnyékában. A vödrökért megyek, soron következő lépés az etetés lesz. Ahogy a vízhez ballagok, szemet szúró nehézséggel szembesülök: nagy kiterjedésű hínárszigetek úsznak a víz felszínén. A Zsitva nem adja könnyen kincseit, azonban nem búslakodom, türelmesen várok. Bő két óra múlva már a vízben vannak a horgaim és az etetés is megtörtént. Most már csak várni kell, ezért megvacsorázom és főzök egy jó erős kávét.
Lassan nyugszik a nap, a sátramban matatok valamiért, amikor hatalmas, füstölős kapásom van. „Te jó ég!”, meghökkenve rohanok, felrobbant az egyik botom. Rögvest felkapom és próbálom fékezni a halat, de hiába, csak megy szüntelen. Egy szempillantás alatt lehúz vagy húsz métert, majd megáll, és kivágódik egy hatalmas farok a túlparti nádas előtt. Hínárba ment, azt rögtön érzem, majd megkönnyebbül a pálca a kezemben, elveszítem a halat. „Ez bizony leakadt!”, meglepődve és csalódottan tekerem ki a cájgot. Megtanultam, hogy ez ilyen műfaj, az amurok szája nagyon kemény és feladja minden horognak a leckét. Nem szabad csüggedni! Új előkét teszek fel, frissítem a csalit és folytatom. A teljes éjszaka még hátra van, ezért nagyon bizakodom.
Lassan éjjel két óra van, a víz csendes, csupán néhány harcsát hallottam durranni. Hátradőlök a székben és a csillagos eget kémlelem, amely mindig ámulatba ejt, egyszerűen nem bírok betelni vele, olyan páratlanul szépséges. Egy újabb vehemens kapás hoz vissza a jelenbe, felrobbant a balos botom. Nem késlekedem, rögtön a bothoz szaladok és ráemelek. Jó súlyba ütközöm, érzem, ez sem hétköznapi lesz, csak nehogy úgy járjak, mint napnyugtakor. Halam nagy erővel húz, elrohant jó pár métert és több mint valószínű, hogy hínárba ment. „Most már elég lesz!”, döntöm el, ráhúzok a fékre és pumpálom magamhoz. Rövidesen elém ér egy hatalmas hínárkupac, most vagy soha alapon bemerítem. Izgatottan szedem le a rengeteg hínárt a zsinóromról, azt sem tudom, hogy merítőbe ért-e a halam. Ahogy leemelem a következő kupacot, valami rúg egy nagyot a hálóban. „Huh, sikerült!”, fújok egy nagyot megkönnyebbülve.
Halammal a matrachoz sietek, elképedve látom, hogy nem fér rá teljesen. „Na, ez egy újabb húsz feletti!”, tör rám a felismerés. Tavaly már volt részem hasonlóban. Óvatosan és körültekintően készítem halamról a képeket, minden porcikája hatalmas, egy igazi csatagép. A mérlegelés sikeresen megtörténik: húsz kiló tizenkilenc deka, a teljes hossza pedig száztizenhét centiméter. Leírhatatlanul boldog vagyok, hiszen egy újabb húsz feletti amurnak örvendhetek. Lám, a nehéz és kiszámíthatatlan, vad Zsitva micsoda halakat rejt. Nem egyszerű a terep, rendkívül nehéz a horgászat, átkozottul meg kell szenvedni minden egyes halért, de megéri, hiszen ilyen halakat tarthatok a kezemben immár nem az első alkalommal.
Reggel kissé fáradtan, ám annál boldogabban ébredek, mozgalmas éjszakán vagyok túl, fűtve az izgalmaktól nem sokat aludtam. A reggeli órák teljesen „süketek”, a várt kapás most is elmarad, így van ez általában. Egyre magasabban a nap és egyre melegebb van. Megreggelizem, majd kiveszem a botokat, ugyanis az egész nap pihentetem a helyet, még véletlenül se szeretném, hogy zsinór legyen a vízben. A nappali órák lassan, pihenéssel és evéssel telnek el, betermelem az energiát éjszakára bízva a halak újabb táplálkozási hullámában. Napnyugta előtt pár órával már a frissítésen dolgozom: újabb adag takarmányt szórok, végül pedig bevetem a horgokat. Az etetéssel most csínján bánok, nem akarom kiégetni a helyet, mert akkor aztán ülhetek itt napokat egy árva kapás nélkül.
Kicsivel napnyugta előtt megszólal az egyik jelző, elsült a jobbos botom. Egy fiatal, kettes forma pontyok szelídítek magamhoz rövidesen. Kezdésnek jó lesz, bár tudom, ez az éjszaka nem az amurokról fog szólni, ha ő jelentkezett. Sötétedéskor megvacsorázom és főzök egy kávét. Tíz óra lehet, amikor újabb kapásom van, megint a jobbost húzza. Ismét egy fiatal ponty a tettes, ritkán fogok ilyen tükröst itt a Zsitván, ezért megcsodálom és kattintok néhány képet emlékbe, mielőtt elengedem. Dobok némi kukoricát, miután a botot ismét bevetettem.
Hosszú csend következik, már-már kételkedem a folytatásban. Néhány harcsa rablásán kívül nem sok akció van. Éjjeli két óra tájékán füstölős kapásra eszmélek. Nagyon elment oldalra és jó erőben van, szinte végig a nád alatt úszik, nagyon cseles, időbe telik, mire visszapumpálom magam elé. Egy izmos nyurga az ellenfelem, olyan ötös forma lehet, de erős a cucc, hamar elfárad és bemeríthetem. Gyönyörű a hal, nem győzöm csodálni, igazi vad sodrófa.
Három óra körül nyugovóra tértem, a botokat azonban most a helyükön hagytam, bevetve. Reggel minden párás és érintetlen, kellett is ez a pár óra alvás most az éjjel. Várok, míg felkel a nap és teljesen megszárad a sátram, addig is megreggelizem és elpakolom, amit tudok. Tíz óra lehet, amikor az utolsó kávémat szürcsölgetem, a cuccom nagyját elraktam, még a botok hátra vannak. Csodás három nap van mögöttem, ismét élményekkel gazdagon térhetek haza. Köszönöm, Zsitva!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
