Ahányszor a régi 7-es úton autóztam a Velencei-tóhoz, Kápolnásnyék után mindig szemeztem az út mellett hosszan elterülő tóval. A múltkori seregélyesi túra után meg is álltunk itt, hogy érdeklődjek a horgászat feltételeiről, és természetesen arról, mit is lehet fogni a vízben. Ha már ott voltam, körbe is néztem: elég egyértelműnek tűnt, hogy a túloldali nádast kell meghorgászni, hiszen ott vannak a legkevésbé zaklatva a halak, ráadásul többen állandó etetést tartanak ott fent. A megdobandó távolságot 90-100 méter körülinek láttam, ehhez és a fogható halakhoz alkalmazkodva álltam neki a felszerelésem és a csalogató anyagok összeállításának, hogy ismét egy eredményes túrát tudhassak majd magam mögött.
A felszerelést egyértelműen a nagy dobásokhoz kell alakítanom. A 90-100 méteres dobásokhoz kellően erős bot és persze távdobó orsó szükséges. A Nevis Ryder és Patriot botokat vettem le a polcról. Ezek a botok nagyon erősek, így a dobással nem lesz gond, az tuti. A halak sikeres partra vezetésében már nem voltam ilyen biztos. A Ryder egy puhább bot, így alkalmas az átlag méretű pontyok becserkészéséhez, de a Patriot elég kemény szerkezet. Habár a spiccrész lágy és kíméletes, a bottest igazán erős. Egyértelműen nagytestű halakhoz való ez a bot, ott lehet igazán jól hasznosítani az erélyes tulajdonságait.
Az orsók, amiket választottam, nem mai darabok már. A Spro Incognito orsóim már többször megjárták a hadak útját, de kifogástalan működésük miatt még ma is a kedvenceim közé tartoznak. Dobjaikra Haldorádó Yellow line került, 0,20/0,35 mm-es méretben, mely a távdobás egyik leghatékonyabb zsinórja.
Az erősebb botra egy 50 grammos Flat kosarat szereltem, míg a másik felszerelésemet egy Pellet Feeder kosárral kombináltam. Mindkettő végszerelékre 10-es Braxx zsinórból kötöttem a rövid előkét, és természetesen kellő méretű, vastaghúsú horgot. Ez utóbbit a távdobó botok merevsége indokolta.
Egy meleg augusztusi szombaton vágtunk neki kedvesemmel a kb. háromnegyed órás útnak. Mint az már megszokott, nem sikerült időben elindulni és nem meglepő módon majdnem teltház fogadott minket a vízparton. Természetesen nem örültem a helyzetnek, de csak magamnak köszönhettem. Megvásároltam az egyébként olcsó napijegyet és elfoglaltam az egyetlen szabad részt, ahová vélhetően azért nem ült senki, mert egy vízforgató (vagy szökőkút) volt előtte olyan 30 méterre, ami termetes hal esetén veszélyt jelenthet fárasztás közben. Természetesen ez engem is aggasztott, de ez volt az egyetlen olyan hely még szabadon, ahol a szemben lévő nádas biztos hallelőhelyet jelenthet.
Az etetőanyag bekeverésével kezdtem a szétpakolást. A FermentX Proteint kicsit túlvizezve készítettem el, hogy bírja a nagyobb dobásokat is. Úgy szoktam pecázni a FermentX kajákkal és Flat kosárral, hogy a kosár aljába tömöm a darabos savanyított etetőanyagot, majd erre fektetem a csalit, és végül a töltet tetejét method kajával zárom le. Az idei nyári horgászataim során ez a csali felkínálás mindig adott nagy halat.
A Pelletes Fekete keverése sosem nagy ördöngösség, és most sem kerítettem neki túl nagy feneket. Mindössze egy kevés Ördögűző aromát tettem bele, de azt is csak azért, mert alapozó etetés nélkül akartam itt pecázni, és szükség volt olyan csalogató anyagra, amely messziről is képes magához húzni a halat.
Az első dobásokat üresen végeztem el, mert megpróbáltam úgy beállítani a „klipszelést”, hogy mindkét végszerelék csak három-négy méterre eshessen a túloldali nádfaltól. Nem olyan egyszerű ám ez, nekem is beletelt vagy tíz percembe, mire sikerült beállítanom mindent.
Az első csalizott dobást a Flat kosárral végeztem. A zsinór a kiakasztásnál megakadt és a végszerelékem szépen bepottyant a… na, hová? Természetesen a nádasba! Olyan jól sikerült a beállítás, hogy mindjárt az első dobást átvertem a túlpartra. Isteni szerencse, hogy a horog nem jött ki a gombócból, így nem tudott sehová sem beakadni. Csak ezért sikerült egy erős rántással visszanyernem a kosaramat és ezzel kicsit az önbecsülésemet is.
Újraakasztgattam mindkét szerelék főzsinórját, majd végre oda dobtam őket, ahol a halak vélhetően tartózkodnak, a nád tövébe! Alapozó etetés híján nem számítottam intenzív kezdésre, és nem is ért kellemes meglepetés. Tízpercenként újradobtam, de egy órán keresztül nem volt semmiféle halra utaló jel. Azt viszont láttam, hogy a halfordulások, ugrások egyre inkább a nád tövére orientálódnak. Ahogy percről percre magasabban járt a nap, és a szemben lévő növényzet árnyéka csökkent, úgy torlódtak be a hűsre vágyakozó halak a már-már egy méteresre fogyatkozó sávba.
Mivel közel másfél órája dobáltam egy helyre, de kapást nem sikerült kicsikarnom, be kellett látnom, hogy a halak nagy ívben tojnak az én hevenyészett etetésemre és eszük ágában sincs előjönni a búvóhelyükről. A feladat adott volt, nekem kellett oda juttatnom a csalit, ahol a pontyok tartózkodnak! Ezt a következő három dobásból sikerült is elérnem úgy, hogy mindig csak kb. egy méterrel akasztottam túl a zsinórt. A fokozatosság meghozta a gyümölcsét, ugyanis az utolsó dobás már annyira közel ment a nádhoz, hogy a kosaram a benyúló leveleken át zuhant a vízbe.
Ennyire közel csak „bújtatott” horoggal lehet dobni, hiszen ha az előke szabadon libegne, akkor a horog nagyobb eséllyel akadna már süllyedés közben a nád szárára. Így viszont a fenéken bontó gombóc megőrzi tartalmát, esélyt adva arra, hogy a hal számára felvehető maradjon a csali. Még egy jó pont a Flat kosárnak!
A bordás kosaras felszerelésemet a fent említett okok miatt nem is tudtam olyan közel dobni, mint a másikat, így azt inkább megtartottam az állandó helyén, hátha beérik az etetés a nap folyamán.
A nád tövére dobott szerelékhez tartozó bot spicce végre kapást jelzett, és rövid fárasztás után a szák előtt forgolódott egy amolyan épp méretes pontyocska, mely végül sikeresen kiverte szűrés előtt a horgot a szájából, így kézbe nem foghattam első kápolnásnyéki halamat. Nem voltam boldog, és nem a halvesztés miatt! Egyre melegebb lett és kevés esélyt láttam arra, hogy termetes halat fogok akasztani a nap folyamán. A hőséget nehezen viseltem én is, és sajnos a pontyok sem rajonganak érte.
Mindenesetre visszadobtam a kukoricás szereléket a helyére és kiültem a napra aszalódni. Ropogósra sülésemet a spicc gyenge mocorgása zavarta meg, de csak nem akart határozott húzásba átmenni az akció. Türelmetlen voltam már, így odapörköltem neki, lesz, ami lesz. Azonnal éreztem, hogy nagyobb súly van a horgon, mint az előbb, ám minimális védekezéssel engedte magát húzni a hal. Gyenge oldalazásából arra következtettem, hogy kabátos halat húzok, ám mikor felhúztam a víz tetejére, egy termetes amurral néztem farkasszemet.
Néhány másodpercnyi hatásszünet után a hal felrobbantotta a vizet, és én esélytelennek láttam azt, hogy szákommal sikeresen meg tudom meríteni ezt a vadállatot. Szomszédomtól kértem segítséget, aki rendelkezett jó mély merítővel, ami talán képes elnyelni a termetes amur teljes testét.
A sikeres merítést nagy csapkodás követte, és komoly erőfeszítések után csak sikerült közös képet készíteni a csodaszép halammal. Óvatos visszaengedés után nagy örömmel konstatáltam, hogy végre halat fogtam, nem is akármilyet.
A harc közben nem is vettem észre, hogy a másik bot zsinórja teljesen meg van lazulva, és egész másfelé áll, mint ahová dobtam. Gyors becsévélés és rövid fárasztás után egy amurkölyök mutatta meg magát a merítő előtt. Úgy véltem, elbírok vele egyedül is, és sokáig úgy tűnt, nyertem… Szűrés után azonban a hal bemutatott egy kb. 1,5 méteres ugrást és eltépte a rövid előkét, majd villámgyorsan elporolt. Alulbecsültem ellenfelemet, és meg is fizettem az árát!
A sorok rendezése után egyre több kapásom volt a kukoricás szereléken, de csak kisebb pontyokat tudtam fogni. Volt termetes hal is a horgomon, de a közeli vízforgató miatt erőltetnem kellett, ezért lemaradt.
A nádfaltól távolabb lévő szereléken - amit halas etetőanyaggal és pellettel csaliztam - nem nagyon volt kapás. Csak pár kárász és kisebb potyka jelent meg az etetésen, de komolyabb halat nem adott. Azt láttam, hogy akik állandó etetést tartanak fent, kizárólag kukoricát dobálnak vagy hordanak be a túlparti nádas elé. Így aztán elég nyilvánvaló, hogy mit eszik itt a hal, és hogy merre közlekedik.
A savanyított etetőanyag nagyon jól hozta a halat, a horgászat vége előtt még tudtam vele fogni egy szép amurt, amely talán még nagyobb is volt, mint előző társa. Egy szó, mint száz, ez egy amuros víz, legalábbis nyári melegben. Biztos rejteget szép pontyokat ez a tó, de aki jót szeretne horgászni, annak mindenképpen azt ajánlom, célozza meg ezeket a növényevő torpedókat.
Ez a tó nem egy bonyolult feladvány, de megköveteli a precízséget. A pontos horgászat és a távdobás ide elengedhetetlen. Csalogatóanyagnak ilyenkor, nyáron kizárólag kukoricaalapú etetőanyagot vagy erjesztett magvakat hoznék magammal. A legjobb megoldás a FermentX, amiből egy-két kiló egész napra elegendő lehet.
Nem tartom kizártak, hogy egy nap alatt itt akár egy tucat nagyméretű amurt lehessen horogra keríteni. Ehhez céltudatos és nagyon pontos horgászatot kell folytatni. Ahová én tudtam ülni, az a legutolsó olyan állás, ahonnan meg lehet dobni az egybefüggő nádast, így inkább a tó bal sarka felé válaszon helyet magának az, akinek még van rá lehetősége. Egyvalamit azonban elvárok mindenkitől, aki ellátogat ide! Ha fogtok olyan amurt, amiért érdemes volt ide utazni, akkor kérlek, küldjétek el nekem a képet, és természetesen engedjétek vissza a halat, hogy jövőre én is megfoghassam, ha újra arrafelé visz az utam!
Írta: Sipos Gábor
